Ezt a bejegyzést nem én írtam. Gondoltam mekkora poén lenne, ha a Béb is megírná a Holland túrát és egy kicsit a Deloreantulajdonosságot női szemszögből. Ennek az ötletemnek és a sok unszolásnak az eredményét olvashatjátok most. Ajánlom az összes jövendőbeli Deloreantulajdonos barátnőjének és feleségének a következő írás elolvasását.
Sokan kérdezték már tőlem, hogyan tudom elviselni Viktor autómániáját. Erre a válaszom az, hogy leszámítva néhány őrültebb helyzetet, felettébb kényelmes és kellemes dolog egy Deloreantulajdonos barátnőjének lenni. First Ladyként integetni az autóból, elgördülni az elképedt emberek előtt, vagy csak mesélni az érdeklődőknek megunhatatlan dolog. Másrészt pedig ki vagyok én, hogy útját álljam egy álomnak. :)
De kímélve azért nem vagyok. Most például kitalálta, hogy milyen nagyszerű lenne, ha én is beszámolnék a holland útról női, és egyben lakberendezős szemmel. Nem mintha érdekelné a dolog, valójában lelkes női támogatókat akar szerezni, akik majd követik uraik DMC-s álmait.
Tehát Hollandia. Első látástól szerelem. És a következőtől és a következőtől és a következőtől… Nacionalizmusomat egy pillanat alatt félre dobva lettem lelkes imádója Hollandiának. Mert hiába szög egyenes az egész ország és rajta minden fűszál, engem elvarázsolt. Zöld minden, bárányok hevernek valami egészen idétlen módon mindenfelé, egy helyen pedig talapzatra állítva. Ez utóbbit egy ház udvarán láttam, gondolom a család emelte elkötelezett állattartása jeléül. Egyébként is állatokat tart szinte mindenki, ez pedig markáns módon meghatározza a falvak házait. Minden épület teteje kb. 3-4szer akkora, mint maga a lakóház. Télen ugyanis valahol tárolni kell a sok takarmányt és úgy tűnik erre a háztető bizonyult a legalkalmasabbnak. Esztétikai szempontból így aránytalanra sikerült, de különös módon mégis otthonos. Olyan védett. Kuckós. Szerettem. A meseházakat pedig még jobban. Keresztülautóztunk olyan falvakon, amiről bátran ki mertem volna jelenteni, hogy csak díszlet egy újabb Walt Disney filmhez. És hangozzék ez bármilyen sziruposan, nem volt az. Nem voltak csiri-csáré színekre lefestett falak meg kerti törpék és oroszlán az ajtó mellett. Helyette végtelenül ízléses és elegáns megoldások mindenütt.
És ahogyan nem volt unalmas a sok zöld mindenfelé, úgy cseppet sem tűnt annak a sok téglával kirakott ház sem. Egységes volt tőlük az utcakép, egyéniségüket pedig az eltérő ajtók és ablaktáblák adták. Ezt biztosan mindenki a maga kedve szerint formálja, mert ajtóból például nem láttam két egyformát. A kertek gyönyörűek voltak és tarkák, és épp annyira rapszodikusan beültetettek, ahogyan én szeretem. Gyomnak persze nyoma sem volt, és az utcák is nagyon tiszták voltak, annak ellenére, hogy utcai szemeteskukák sehol sincsenek. A magyar valóságból kitekintve egészen hihetetlen, hogy van hely, ahol nem elhordják a szemetet mindenféle bokor aljába, hanem az útközben keletkezetteket is haza viszik.
Tetszett az is, hogy sok-sok ház előtt nem kerítés van, hanem mini vizesárok. Hangulatos nagyon, a gyerekek pedig reméljük hamar megtanulnak nem beleesni. Talán ezeknek a vizeknek köszönhető, hogy rengeteg a madár. Az egészen szelíd madár. Teraszokon vígan csemegéznek, az emberek nem zavarják el őket. Bennem ez is csak tovább erősítette a mesehatást.
Egy dologgal találkoztam, ami számomra furcsa volt. Szinte sehol sincs függöny az ablakokon. Ez nekem, mint gátlástalan keletről jöttnek felettébb kedvezett, mert be tudtam lesni a házakba. Persze csak diszkréten. Megszokni viszont nem tudnám. Gondolom ők velem ellentétben nem kíváncsiskodnak. A történet szerint ez a függönynélküliség abból az elképzelésből indult, hogy az, akinek függönye van és még el is húzza, annak bizony titkolni valója van. Érdekes módon ez alatt a nőket és a csalfaságot értették. Tiltakozom! Ráadásul Arnhemben az utcán sétálva láttam tévét néző gyerekeket az egyik lakásban, akik azt a benyomást keltették, mintha a kirakatban tévéznének.
Egyébként némi törekvés azért van az elbújásra, mert függönyök ugyan nincsenek, de mindenféle cserepes növények, égig érő vázák, a gyerek zsúrjáról megmaradt dekorációk rendre megjelennek az ablakokban.
Készítettünk sok képet és természetesen vásároltam holland lakberendezős újságokat, de azért az nem az igazi. Szívből remélem, hogy Ed felismeri, hogy minden vágya, hogy Viktort felvegye maga mellé hivatalos Delo őrültnek és akkor már költözhetünk is. :)
Addig pedig elmeditálok azon, hogy elhaladva utunk során több IKEA áruház mellett (egyszer egynek egyenesen a parkolójába tévedtünk bele), hogyan nem ismerte fel az én Egyetlenem, hogy ez jel. Annak a jele, hogy itt bizony Ikeázni kéne.
