Előzmények itt és most a folytatás:
Habár az autót eladhatónak értékeltük, az Ír Delorean leányvállalatot - ami mostanra már 60 millió font tartozást halmozott fel - nem tartottuk támogatásra méltónak. Az összes eszköz ami felett hatalmunk volt az a gyár, a gépek és a még befejezetlen autók voltak. A viszonteladók és túlárazott készletük viszont már Amerikában várták az eladást. Mi azt ajánlottuk, hogy a Brit cég összes vagyontárgyát adjuk át egy új cégnek a "Delorean Motor Cars Ltd. 1982"-nek a személyzettel és az autó amerikai eladási jogaival együtt, de Delorean ebbe nem ment bele. Erre azt válaszoltuk, hogy ebben az esetben viszont kizárt, hogy a kormány egy olyan céget támogasson, amely csak a leányvállalata egy bajban levő anyacégnek. Közben a michigani cég bankja abbahagyta a hitel folyósítását és így az már arra is képtelen volt, hogy az autók forgalmazását folytassa.
A Brit kormány a jelentésünk hatására úgy látta, hogy a DMCL-nek nincs esélye a túlélésre, ezért úgy döntött, hogy kinevez egy csődbiztost. Jim Prior Londonba hívatta John Deloreant, hogy elmagyarázza neki, hogy ez mit jelent. Habár valószínűleg nem tudta teljes egészében, hogy a Brit csődvédelem mivel jár, de azt igen, hogy ez rendkívül megalázó lesz számára, ezért mindent elkövetett, hogy elkerülje. Megbízta Peat Marwick-et, hogy írjon neki egy jelentést a helyzetről. Ez a jelentés megmutatta, hogy ha lenne 20 millió fontja, akkor a csődvédelemről többet nem is hallana, ezért neki is látott a munkának. Tiny Rowland a Lonrho-tól? Nem, uram, Esetleg egy Arab sejk? Ki tudja? Egy amerikai a nyugati partról? Talán. Nyilvánvaló volt, hogy süllyed a hajó, ezért Delorean minden szalmaszálba megpróbált belekapaszkodni, miközben folyamatosan próbált minket lenyűgözni magabiztos életvitelével és az aktuális utolsó esély bizonyosságának eljátszásával.
A végkifejlet 1982 februárjának közepén jött el, mikor James Priorral egy elég kockázatos találkozót tartottunk Deloreannel a whitehalli irodában. Kitartottunk amellett, hogy csődvédelmet kell kérnie az Ír leányvállalat számára és elmagyaráztam neki a pontos különbségeket a Brit csődvédelem és az amerikai úgynevezett Chapter 11 között, amihez majd a michigani anyacégnek is folyamodnia kell a kellő időben. Az amerikai rendszerben a tulajdonos a pozíciójában maradhat és az ügyvédek csak felügyelői szerepet látnak el, ezzel szemben a Brit rendszerben a csődgondnok megkapja a teljes irányítást anélkül, hogy bárkinek jelentenie kéne a tevékenységéről. Az igazgatók pedig csak azt tehetik, amibe a csődgondnok is beleegyezik. Mivel pedig nem tudja elzavarni őket, ezért akár a teljes irányítást is átvehetik. Valószínűleg John Delorean itt jött rá igazán, hogy a cég feltámadásának az egyetlen esélye, ha új befektetőket talál.
Habár egyértelműen folt esett a büszkeségén, de nem volt más lehetősége, mint hogy beveszi ezt a keserű gyógyszert. Még ebben az utolsó pillanatban is egy legutolsó esélyt kért, hogy valahogy elkerülje a csődvédelmet, mert azt otthon a kollégák és barátok csak egyféleképpen fogják értelmezni: Bukásként. Itt ismét elmerült az álomvilágában és azt bizonygatta, hogy csak egy kis időre van szüksége, hogy a három befektetővel folyó tárgyalásainak legalább egyike sikeres legyen. Tudtunk Alain Blair kaliforniai konzorciumáról, akivel még alig kezdett tárgyalásokat, a névtelen arab sejkről, aki ekkor még nem küldte el, de a Brit General Electric is felmerült, mint egy nem is annyira halvány reménysugár. Jim Prior, aki ismerte Lord Weinstockot, a GE elnökét alig tudta abbahagyni a nevetést. A miniszter ezután teljes komolysággal elé tett egy dokumentumot, amiben Delorean, mint az Ír gyár igazgatója arra kéri a Brit kormányt, hogy jelöljön ki egy csődbiztost. Semmit sem tehetett, aláírta. Ezzel a papírral együtt aláírt még egy sajtónyilatkozatot, amiben a csődbiztos kinevezését hirdettük ki és egy szöveget, amit a miniszter a parlamentben fog felolvasni másnap reggel.
De - és ez egy nagy De volt - el akarta még tolni a csődvédelem kihirdetését másnap reggel hétig és ezt az esélyt meg is hagytuk neki. Ha reggel hétig megszerzi az arab pénzt, akkor széttépjük a papírokat és nem lesz csődvédelem. Éjfélkor azonban hívást kaptam Great Missendenben az ügyvédjétől, hogy az egész napos telefonálás eredménytelen volt és ügyfele belenyugodott abba, hogy nincs más út, csak a csődvédelem. A miniszter viszont megmondta, hogy konstruktív csődvédelem lesz és ha lehetséges, akkor szeretnénk életben tartani a gyárat. Senki nem akarta a gyár bezárását a ulsteri helyzet miatt.
Február 19-én John Delorean visszarepült Amerikába, Paul Shewell és én pedig átvettük a DMCL gyárát Dunmurryben. A konstruktív csődvédelem miatt megvolt a lehetőségünk, hogy új befektetőket szerezzünk, esetleg működő gyárként adjuk el. Mindenki egyet értett abban, hogy egy darabig még menjen a gyártás, de nem azért, hogy új autókat állítsunk elő, hanem hogy a körülbelül 500 félkész autót befejezzük. Úgy tűnt, hogy ez körülbelül három hónapig fog tartani és ezzel az ott levő tárgyi eszközök értékét jelentősen meg tudjuk növelni, ugyanis a félkész autók értéktelenek voltak. Így pedig több esély és idő volt arra, hogy új forrásokat találjunk. Ha ennyi idő alatt nem találunk megoldást, akkor az már a vég. A céget felszámolják, a gyárat pedig bezárják.