2010 októberében született meg a döntés: kell egy kocsi.
Ekkor már tíz hónapja voltunk autó nélkül. Bélától szabadulni akartunk, és az sem érdekelt minket, hogy vidéki szülőkkel, kutyával, kocsi nélkül mennyire lesz nehéz az életünk. Semmi másra nem tudtunk gondolni, csak hogy ezt az átkozott (valóban az), idegörlő és pénznyelő fost valaki elvigye. Ha valaki lemaradt volna az előzményekről, akkor Béla egy 1978-as Ford Escort Mk2 volt. Szerencsére már más idegeit tépkedi. Tehát kellett egy kocsi. Pénz az szinte nem is volt rá, így az igényeink sem szárnyaltak magasan. Legyen némi műszaki, ne rohadjon le minden méteren és ne kerüljön többe mint 100ezer forint. Na igen. Az már korábban megtanultam, hogy oldtimer nincs kétmillió alatt. Vagy veszel egy drágát, vagy te költesz rá sokat, de a vége minimum 2 millió. Az új lecke az az, hogy autó pedig nincsen 100 ezer forintért. Nincs. Lehet kapni autószerű cuccokat olcsóbban is mint százezer, de az biztos, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb jobb esetben megáll, rosszabb esetben megöl. Nekünk mázlink volt, megállt.
Tehát a kocsi. SirClarence egy 1984-es Ford Fiesta. Igen Ford. Igen, megint Ford. Próbáltam én mást venni, próbáltam VW-t, meg nézegettem több márkát is, de csak ez lett… Egyáltalán nem volt kívánatos a hirdetésben, nem volt rajta semmi vonzó, de mégis megnéztük. A próbakörön majdnem kiestek az első lengéscsillapítók, a fék szinte csak jelzés értékű volt, a motor járása sem volt meggyőző és a tulaj szerint elutazni Hévízre, az hosszú út. De megvettük. Nyolcvanezer forint nem volt kevés érte, de hittem, hogy jó kocsi lesz ez. És jött közel ötezer kilométer minden gondozás nélkül. Örültünk, hogy végre van valami a seggünk alatt. És tudtam, hogy ha hozzá nyúlunk, az nem két forint lesz, húztuk amíg lehetett. És egyszer csak megállt. Az M6 autópályán úgy gondoltam, hogy ennyi, nincs tovább. De elindult, hazavitt. Ezen a ponton már nagyon szerettük. Pedig nem akartam szeretni. Nem tetszett igazán. Kicsike, lassú, imbolyog az úton és még vagy ezer rossz tulajdonság…
Valahogy belopta a szívünkbe magát. A következő útja a szerelőhöz vezetett. Új lengéscsillapítók, a fék minden elemének a cseréje, új karburátor, fűtő és szellőző rendszer javítása, olajok, szűrők, gyújtás, gumik, kerekek… szinte minden. És jó autó lett. Most már szerelem autó lett. És persze lement a redőny is. Fakormány, Recaro ülések, ködlámpák, pimp, találkozók… ahogy lenni szokott. Tízezer együtt töltött majdnem problémamentes, boldog kilométer után jött a kijózanító csattanás.
Egy piros lámpán keresztül száguldó, majd buszsávban továbbhajtó cserbenhagyó összetörte az olcsó hobbiautóról szövögetett álmaimat. Az elsőre nem túl vészes törésről persze kiderült, hogy az autó értékénél többe kerülne javítani. Ekkor már több mint félmillió forintba volt Clarence, nem tűnt jó ötletnek még költeni rá és feléleszteni. Ekkor már volt egy másik autónk is, már a kényszer is elmúlt. Szomorúan, törötten töltötte a ház előtt a következő hónapokat. És jött a baráti hívás. Megcsinálják a kocsit nagyon baráti áron, nem gyorsan, viszont nagyon magas minőségben. És így lett. Öszesen nyolc hónap várakozás és újabb százezer forint után hazajött Clarence. Jobb mint valaha. Biztosan túlzottan szentimentális dolog vidámnak és büszkének tartani egy autót, de én úgy érzem, hogy az. Ez csak egy szürke, huszonnyolc éves, ötven lóerős aszfaltpattanás. Mindenki másnak. De nekem egy újabb szerelem. Ha pedig mindenképpen kell tanulság, akkor az az, hogy nincsen autó százezerért. Félmillióért van. Vagy te költöd rá, vagy megveszed drágán.
