Néhány hónapja beszéltünk Siddel, hogy jó volna együtt utazni a Németországi klubtalálkozóra, ahová Welmoed a hiperaktív holland nyugdíjas hívta meg Őt. A találkozó témája néhány hete újra előkerült, hogy el kellene menni. Az időpont jó volt, kedvünk is volt bőven, miért is ne? Teltek a hetek, a napok, közeledett az indulás reggele, és mi nem igazán pörögtük túl a rákészülést. Sid lelevelezte a kötelezőket, de ezen kívül nem nagyon éreztük, hogy bármit is nagyon terveznünk kellene. Nekem az indulás hetén rengeteg munkám volt, a szállásfoglaláson kívül nem értem rá foglalkozni azzal hogy hová, miért, kivel. Azért pénteken beszéltünk egy rövidet telefonon, hogy mégis, hogyan gondoljuk ezt a három napos kirándulást. Útmutatást kaptam arról, hogy a maximális szállítható poggyász valahol a nagyon muszáj és a minimális között mozog. A DMC nem egy pickup. Bár a hely nem igazán kevés, inkább speciális. A rendelkezésre álló hely mindössze az extrém lapos csomagtartó és az ülések mögötti "polc". És eljött a szombat reggel. Némi késést már egyedül is sikerült összeszednem egy kicsike segítséggel. Ha úgy érzed, hogy az életed túlságosan nyugodt, kiegyensúlyozott, az összes általad használt műszaki cikk rendesen teszi a dolgát és egy komolyabb összeg is húzza a zsebedet, akkor azonnal rohanj ájfónt vásárolni. Az összes problémád egyszerre megoldódik. Az ájfón már magában is elképesztő holmi, de ha egy amúgy teljesen normális navigációs applikációt erre a cuccra telepíted, egészen biztos lehetsz benne, hogy egy-egy kisebb idegbaj, vagy lábon kihordott pitvari fogja tarkítani a napodat. Három nap teljesen ismeretlen helyen egy maximum 120 méter pontosságú GPS-sel egészen vicces kilátásokkal kecsegtet. Mindegy.

A lényeg, hogy egy kis csúszással elindultunk Sidék udvaráról München felé. Sietve meg kell hogy jegyezzem, szó sem volt a bajor fővárosról sehol. Ez egy háromnapos bajorországi klubtalálkozó különböző helyszíneken, amik között nem szerepel München, csupán mi emlegettünk müncheni találkozóként. Egész jól haladtunk az esős és egyáltalán nem barátságos időben. Valahol Ausztria közepénél merült fel bennünk, hogy meg kellene nézni a klubtalálkozó agendáját végre. 12:30 Ingolstadt, Audi múzeum: esélytelen. 14:30 valami outlet: érdektelen. 16:20 indulás Abensbergbe. Ez volt az első, ami valóban szóba jöhetett. Úgy számoltunk, hogy kb. ötre érkezhet meg a konvoj Abensbergbe. Annyit még megnéztünk, hogy a városban a Hundertwasser-tornyot és egy sörfőzdét látogat meg a klub. Megérkeztünk a városba és leparkoltunk a torony mögötti parkolóban. Sid jogos felvetésére megnéztünk, hogy hány kilométerre is van innen a Münchenben foglalt szállásunk. 90. hmm... Akkor maradunk itt. Még volt 30-40 percünk szállást keresni. Egy kis mázlival találtunk is egy garniszállót, ahol egész jó áron béreltünk szobát. Vissza a toronyhoz.

A várakozással teli izgalom kezdett átcsapni aggodalomba, hisz elmúlt öt óra és csak egyetlen gazdátlan DMC jelent meg a parkolóban. Sid felhívta Welmoed-ot, aki nagyon nem volt képben, segíteni még abban sem nagyon tudott, hogy Ők hol vannak. A legjobbnak tűnt bemenni a toronnyal szomszédos sörfőzdébe. És igen, már ott volt mindenki. Azt hogy hogyan tudott 60 ember számunkra láthatatlan módon belopózni egy tőlünk húsz méterre található bejáraton, soha sem derül ki. Hogy mit szóltak ahhoz, hogy két srác Magyarországról hívatlanul beesik a nap utolsó programjára, nem tudom, de a fogadtatás meleg volt. Az első perctől kezdve kedvesek voltak, nyitottak és érdeklődők. Befizettük a regisztrációs díj töredékét és kezdődhetett egy igazán érdekes tárlatvezetés.

Nem tudok németül, ahogy Sid sem, bár ő két hónap igen intenzív nyelvtanulással beljebb van, mint én. Ezért nem a szó valódi értelmében volt szórakoztató ez az egy órás idegenvezetés. Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, hisz nem készültünk. Ezért a folyamatos német szöveg, az éneklő törpék, egy ízléstelenségbe hajló csupa tükrös diszkólépcsőház, az Utolsó vacsorával díszített pince és egy oltárszerű beszélő fal elég ijesztően hatott. Mikor felocsúdtunk volna, a séta a Hundertwasser által megálmodott 35 méteres toronyban folytatódott. Azt hiszem, hogy nem túlzás azt állítani, hogy ez egy drogos utazás volt egy zseniális elmebeteg fejében, mindenféle tudatmódosító nélkül. De vége lett.

A belépő árában benne volt egy, a fenti élményeket higító finom helyi sör és egy perec. És végre sor kerülhetett az első beszélgetésekre a német klubtagokkal, a holland Welmoeddel és a litván Ints-el. Mikor Welmoed megtudta, hogy annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a festett Delorean-eket, az Övé tetszik, azonnal leosztotta az ülési rendet. Sid viszi Ints-t, én pedig Welmoeddal sétálok a kocsihoz, ahonnan Ő autóztat engem a szállodájukhoz. Welmoed egy végtelenül kedves és maximálisan aktív öreg úr, aki olyan kondícióban van a maga 70 feletti korával, mint egy kezdő magyar, rendszeresen sportoló nyugdíjas. Az első DMC-jét a felesége halála után vette, amit gyorsan össze is tört egy villanyoszlopon. Nem túl jó előjelek egy viszonylag rövid, de annál felázottabb és kanyargósabb útszakaszon. Welmoed nem vezet jól, viszont bátor és meg van győződve róla, hogy egy autóversenyző szunnyad a lelkében. Megúsztam.

Az elsők között érkeztünk meg Bad Göggingbe, a klubtalákozó bázisára, egy hotelbe. Leparkoltunk, akár csak a többi 28 autó. Kicsit olyan volt ez a parkoló, mintha egy rövidke lépésre volnánk csupán a mennyországtól. Persze annak, akinek megvolt az Eurofest, vagy más nagyobb DMC találkozó, annak nem üt akkorát, de nekem azért remegtek a térdeim. Tobzódás. Egyszerre valóságosak lettek az olyan autók, amiket eddig csak képen láttam: nagyon korai példányok, igazi '83-asok a leállás előttről, fekete manuálisok, festett és kisebb-nagyobb mértékben átalakított Delók. 

Husz-huszonöt perc nyálcsorgatás után behuppantunk a kocsiba és megtettük az aznapi utolsó kilométereket a garnihoz. Mi mással ringattuk volna álomba magunkat, mint a tavalyi Eurofest videóival? És milyen úgy álomra hajtani a fejem, hogy tudom, másnap harminc DMC-vel konvojozva utazunk a német vidéken? Hát... kevés jobb dolog van ennél.