A lila unikornisos szobában alvás után összeültünk a reggelinél, és átbeszéltük a napot. Megegyeztünk, hogy lassan most már sietni kéne, mert a regisztráció hamarosan kezdődik, és úgy tűnik kicsit rövidebb is lesz, mi meg még majdnem 100 kilométerre vagyunk, ezért összekaptuk magunkat és indultunk. A reggeliről viszont szólnom kell, mert nagyjából az egész utunkat végig kísérte a gyenge reggelik cunamija, és itt sem volt másképpen. Viszont itt volt annyi felmentés, hogy tudtuk, hogy Adrian egyedülálló férfiként nem a főzőcskézés őstehetsége, ezért a reggeli is pár pirítós volt, és vagy három fajta gabonapehely. A túléléshez elég volt, de ettünk már jobbat is, az kétségtelen.
Végül aztán a regisztráció vége előtt kb. negyed órával estünk be, de kisebb nehézségek után sikerült mindent megcsinálni, és felvenni a kis eligazító csomagot. Igaz, közben blokkoltuk a bejáratot, meg utána kétszer körbejártuk az egész épületet, mire odataláltunk valahova, ami már nem is tudom mi volt, Bopat autója is leállt a parkolóból kijövet, de aztán egy kis benzin újratöltés után ismét elindult, meg ilyenek. Csak egy mondattal jegyzem meg, hogy Bopat autóján az üzemanyagtank környéke biztosan szétszedést igényel. Szóval kupleráj volt az egész reggel, de végül csak elvergődtünk a Titanic Slipwayre, ahol egy kis tilitoli után beálltunk a többi Delorean közé, és végre megcsodálhattuk a látványt, amiért jöttünk. Itt volt az első nagy Deloreantömeg, ahol a különleges darabokat is meg lehetett rendesen nézni, pl. a világkerülő autókat is.
De aztán hamarosan visszaültünk Bopattal az autóba, és visszamentünk az Europa Hotelhez, mert Dudu és Lenka éppen érkezett a busszal. Mert ugye ők a szabadság, és nálunk a gyerek miatt nem tudtak jönni az egész utazásra, ezért ezen a napon hajnalban felültek a repülőre, eljöttek Dublinig, ott fogtak egy buszt, és az elhozta őket Belfastba. A központi buszállomás pedig ott van pont az Europa Hoteltől pár száz méterre, ezért ott találkoztunk.
Itt kell megemlíteni, hogy nem volt nekik sem egyszerű az útjuk, legalábbis a busz része, mert pont amikor a hajón voltunk, azaz két nappal ezelőtt, volt némi balhé Belfastban. Egy kretén bevándorló nekiállt az utcán lenyiszatolni egy helyi fejét valami okból, mire bevitték a rendőrök, a helyiek meg lementek a pincébe, előszedték a nagypapi '80-as években elrakott cuccait, aztán nekiálltak módszeresen felgyújtani a bevándorlók házait, meg ezt-azt, ami útba esett. Átlagos Észak-Ír matiné, valamint szokásos csütörtök délután. Emiatt volt itt rendőri készültség, meg minden ilyesmi, a buszjegyet sem tudták előre megvenni, csak a helyszínen. Na de a lényeg, hogy ideértek, nem robbantottak fel senkit, kicsit kellett csak várni rájuk, aztán bezsuppoltuk őket az autóba, és mentünk vissza a többiekhez.
Jókor érkeztek, mert eddig esett az eső, de pont déltől már csak felhős volt az idő, néha még a napot is lehetett látni. Itt eltöltöttünk úgy egy órát, bementünk a Titanic Centerbe is, ahol aztán nem ettünk, mert nem volt annyira szimpatikus a kajafelhozatal, inkább elmentünk az egyik közeli Subwaybe. Végre teljes létszámon élveztük az életet, olyannyira, hogy mire visszaértünk, már csak a mi autóink voltak a téren, és mi is kaptunk az esemény Whatsapp csoportjában egy felszólítást, hogy legyünk szívesek sietni, mert lejárt a helybérlet. Hoppá.
Elhúztunk gyorsan a következő checkpointra, ami a közlekedési múzeum volt. Belfast közlekedése érdekes. Látszik, hogy nem tervezett város, hanem csak organikusan nőttek ki a földből a különféle negyedek, ennek megfelelően széles, egyenes sugárút nincs, hanem kacskaringós, sokszor egyirányú utcák láncolata az egész. Van pár utólag kialakított autópálya, amik sokat segítenek a helyzeten, de ennek ellenére nem egy leányálom itt a közlekedés. Szóval a kis kitérő után nem meglepő módon a múzeumba is az utolsók között érkeztünk, beálltunk a többiek közé, itt is megcsodáltuk a bitang sok Deloreant, itt is észrevettünk pár különlegesebb darabot, de inkább ballagtunk befelé, mert habár már kétszer láttam, de mindig ez az egyik legnagyobb élmény.
Mégpedig azért, mert ahogy sokszor írtam már, a helyiek rettentő büszkék a Deloreanre. Ami abban nyilvánul meg, hogy bár korábban is itt volt az 50000 mérföldes tesztautó, valamint a Giugiaro makett is, de ezek eddig a többi autó közé voltak elhelyezve, most viszont kaptak egy külön kiállítást. Ami egyértelműen egy sokkal méltóbb hely az Észak-Ír autógyártás (számunkra) legfontosabb termékének.
Természetesen a múzeum többi része is érdekes, nekem a buszok és a teherautók tetszettek a legjobban, meg a Titanicos rész is jó volt, de egyértelműen az új kiállítás felé húztunk.
Ahol az 50000 mérföldes tesztautó egy fal egyik oldalán volt, egy bemutatóvideó alatt, a famakett pedig a másik oldalán jól kivilágítva, egy korai alvázzal együtt. Ezekről a fenti linkeken van sok információ, itt nem írnám le újra, a lényeg, hogy jó volt látni ezeket a történelmi ereklyéket. Volt azonban még egy félbevágott műanyag kasztni, és egy fehér talán nyomóforma, de azt nem tudom pontosan mi lehetett.
Volt ezen túl itt egy elég vicces jelenet, amikor Tamir Ardon és a haverja a korlátokkal, szalagokkal nem foglalkozva bemásztak az alvázhoz, és nekiálltak fotózni. Felülről, jobbról, balról, alulról, mindenhonnan. Körbejárták, körbedokumentálták az egészet, befeküdtek alá, megvitatták a látottakat, láthatóan nem zavartatták magukat az őket körbeálló tömeg miatt. Extraként pedig összefutottunk Neil Barclayjel is.
A közlekedési múzeum után már a nap nyugis része jött, kezdve a szálláselfoglalással. Először McFly, Mentos, Peti és Matyi szállására mentünk, mert Mentos cucca ugye nálam volt, és az ő helyére négy napra beült a Dudu, így ő átkerült addig McFly mellé. Egy kis utcában levő házat béreltek, ahol a három Deloreannel elég nagy csődületet okoztunk, a fél utca kijött örömködni. Kipakoltunk, és mi mentünk az Europa Hotelbe. Átvettük a szállást, felmentünk, jó volt leülni egy kicsit. Kicsivel később meg aztán Petiék is megjöttek, nekik nem tetszett a kis ház, így ők is inkább átköltöztek az Europa Hotelbe.
Kis pihenő után a recepción gyülekeztünk, hogy aztán átmenjünk a szemben levő kis kocsmába, majd egy másikba is, ahol jól esett meginni pár sört, és harapni valamit. Itt találkoztunk néhány olasz Deloreanessel is, akikkel már 2018-ban összehaverkodtunk. Velük is megbeszéltük az utat, ezt-azt, végül pedig talán először az út során, nagyjából időben elaludtunk.
