Már régóta tervezgettem egy londoni utat, de valahogy hiányzott hozzá az igazi motiváció, a Delorean is sok pénzt vitt el, szóval olyan nagyon nem igyekeztem a szervezéssel. Aztán pár hónapja a Delorean-fórumon írta az odakint élő Sztriki, hogy augusztusban Vissza a jövőbe előadások lesznek a Secret Cinema szervezésében. Ez a cég mozirajongók számára szervez filmvetítéssel egybekötött interaktív esteket, ahol a látogatók például a Remény rabjai díszletei között, rabruhába öltözve vehetnek részt a film egyes jeleneteiben, valódi színészek irányításával.
A Vissza a jövőbe show-kra persze percek alatt elfogyott minden jegy, de amikor megduplázták az előadások számát (állítólag összesen 100 ezer jegy kelt el, darabonként húszezer forint feletti áron; nem rossz árbevétel!), akkor már én is lecsaptam a lehetőségre. Londonba érkezve csak az új Volvo-buszok oldalára írt szójáték emlékeztetett rá, hogy miért is repültünk ide:
Sajnos még Európa egyik legmodernebb metropolisza is nagyon messze van attól, ahogyan a moziban 2015-öt ábrázolták (persze van még egy évünk, sok minden történhet addig :)). A film második részében mutatott - mai szemmel übergagyinak ható - 3D-s Cápa-reklám helyett is még csak ezek a röhejes kivetítők szédítik a népet:
Na igen, kell még pár év, míg Tupac hologramja szembejön velünk az utcán. Londonban a jövőt és a modernitást most a Shard (Szilánk) becenevű új felhőkarcoló jelképezi; nagyon állat a kilátás a 72. emeletéről, de repülő autóknak nyoma sincs a légtérben.
Az előtérben, a Temzén ringatózó kiszuperált csatahajónak egyébként van némi Delorean-es vonatkozása, na lássuk, ki fejti meg először kommentben ;).
Néhány napos városnézés után eljött az előadás napja, a DMC-pólómhoz felvettem a Marty McFly-os ingemet, és elvonatoztunk egy külvárosi HÉV-megállóig, amit a szervezők gyülekezőhelynek jelöltek ki. Míg én legfeljebb 1985-ös divatot tudtam felmutatni, addig a látogatók többsége 1955-ös ruhatárat túrt össze magának, mert az egész este az első Vissza a jövőbe film múltbeli eseményei köré épült fel.
Egyébként hihetetlenek az angol csajok, ahogy szoknyában és körömcipőben simán lenyomnak egy széllel és szakadó esővel súlyosbított szabadtéri estét. Mert természetesen érkezésünk percében elkezdett esni, így az egész díszes társaság dzsekibe és esernyőbe burkolózva indult el a titkos helyszínen felépített 1955-ös Hill Valley felé.
Szerencsére nem kellett 2 mérföldet gyalogolni, hamarosan feltűnt a láthatáron az óratorony életnagyságú, de egyszerűsített mása, majd a meglehetősen alapos biztonsági ellenőrzés után beléphettünk a filmbéli városba. Egy napfényesre photoshoppolt napon így nézett ki:
Balra az óratorony, amelynek középső része filmvászonként funkcionált, illetve előtte egy autók által is használható rámpás színpad volt, a műfüves nézőteret pedig körbevették a filmből ismert boltok, éttermek, a középiskola, a Texaco benzinkút, sőt, még az öreg Peabody farmja is ott volt pár kecskével és birkával. Ami engem igazán érdekelt, azok természetesen a kocsik voltak, amik ott körözgettek a füves tér köré épített úton a show kezdetéig. Volt közöttük autentikusabb (ilyennel húzatta magát Marty a gördeszkás üldözés közben):
De voltak kevésbé odaillő darabok is, mint például Biff és bandájának kabriója, ami valami nagy, szögletes cirkáló volt a 70-es - 80-as évekből, ezért eléggé kilógott az 1955-ös környezetből (Sztriki fotója):
De az igazi főszereplő még a színfalak mögött várakozott, és volt pár óra hátra, míg végre több ezer ember ovációja közepette, füstfelhőbe burkolózva megjelent köreinkben.
Hogy addig mi mindent csináltunk Hill Valley-ben, hogyan találkoztam Brown Dokival és Goldie Wilsonnal, no és hogy milyen volt maga az előadás, azt egy hét múlva olvashatjátok. Folyt. köv.!
