Miután úgysem vagyok itt, hanem valószínűleg hazafelé tartok az Eurofestről, ezért kicsit lazulósabb bejegyzést táraztam be mára. Sok kisebb gondolatfoszlány merül fel az emberben az autóról a használat során, de magában egyik sem alkalmas egy egész bejegyzésre, így összegyűjtöttem párat és leírom egyben.
1.
Elsőre az egyik legaktívabb élmény. Írtam már párszor, hogy eláztam az autóval. Ez egy normál autó esetén nem egy különleges dolog, de egy Delorean az más. Ha gonosz akarnék lenni, akkor előhoznám a szokásos beázós szöveget, de nem ez a fő gond vele, hanem a takarítás. Egy hosszabb út (egy óra) az esőben más autók mögött egy olyan mocskos autót eredményez, amiről mondjuk a Passat egy komplett monszun - cunami - homokvihar kombó után is csak álmodik. Ha pedig csak kicsit ázik el, akkor meg a megszáradó esőpöttyök miatt kell takarítani.
Ennek ellenére szeretek esőben menni vele, de az kicsit olyan mint amikor a gyerek direkt csinálja azt, amit nem szabad. Szóval kicsit olyan tiltott fa gyümölcse féle érzet.
És ennek ellenére, amikor objektíven nézem, és úgy használom mint egy autót, akkor rájövök, hogy az én használati stílusomhoz egy tökéletesen passzoló autó, ami nyugodtan lehetne napiautó is. Igaz vannak hátrányai, de mégis jó lenne.
Ahogy a DMC mondta: Ethical sportscar
2.
Néha mikor egy hosszabb útról megérkezek az autóval és kiszállok vagy ha amerikai autós találkozón vagyok akkor jön ez az érzet, amit kicsit paradox módon úgy tudnék megfogalmazni, hogy a Delorean kibaszott kulturált :) Elnézést a szóhasználatért, de tényleg ez az érzés. Azért, mert habár megvan benne a sportosság és annak látszata, de az aránylag gyenge és halk motor valahogy ellenpontozza ezt az egészet.
Egy példával jobban el tudom talán mondani. Amikor ott állok mondjuk egy Mustang mellett, akkor annak az ereje és karaktere olyan egyszerű, brutális, a Deloreané pedig kifinomult és szolid. Aztán amikor beindul a két autó és a Mustang mellett a Delorean nem is hallatszik az is olyan érdekes. Kábé úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy bokszoló és egy karatemester. Súlyemelésben nyer a bokszoló, de ha normál munkáról van szó, akkor már nincs előnyben.
Ahogy a DMC mondta: Gentleman's sportscar
3.
Néha előjön ez a kérdés másoktól is és felmerül bennem is. El akartam már adni az autót? A válasz egyértelműen igen, de egy kis kifejtést igényel. Szó sincs róla, hogy ne szeretném az autót vagy meguntam volna. Ez inkább olyan, hogy úgy érzem, hogy valami óriási értéket birtoklok és ez a birtoklás egyben teher is. Sok örömet okoz, de az érték esetleges elvesztése mindig ott lóg a levegőben és mivel ez egy autó, ezért ez hatványozottan igaz. Amikor volt a karambolom is, a saját épségem teljesen másodlagos volt, mert én úgyis meggyógyulok, de az autónak túl kell élnie!
Lehet, hogy ez már kicsit beteges, de egy Deloreanre egyszerűen nem tudok úgy nézni, hogy az "csak egy autó". Nem. Szerintem egy Delorean az egy majdnem 40 éves történelem, egy olyan történetből született tárgy, ami hordozza a történet magját és azzal, hogy beleülök én magam is részesévé válok.
Ahogy a DMC mondja: Live the Dream
4.
Az utolsó ami pedig még az eszembe jutott az, amit már sok találkozón hallottam. Hogyan bírom a sok embert, akik mindig ugyanazokat kérdezik, nyüzsögnek, és tapogatják az autót? Az biztos, hogy előző pontok miatt könnyebb, de a fő ok nem ez. Másokkal ellentétben nekem nem volt dilemma, hogy milyen hobbiautót vegyek, nekem a Delorean az első, amire vágytam, a többi autó néhány részlettől eltekintve hidegen hagy.
Emiatt van, hogy miután beleszerettem az autóba, bennem valami egészen durva küldetéstudat alakult ki. Hasonló, mint ami szerintem legutóbb csak egyes prófétákban volt meg. Azóta szinte már valós hittel próbálom téríteni az embereket. Persze itt a cél nem a minden áron tulajdonossá térítés, hanem a koncepció, a történet, a különlegesség megértésének az akarata. Ez a küldetéstudat ami miatt képes vagyok egy autóról már két és fél éve blogot írni, néha már perverzióba menő mélységig adatot gyűjteni és összegezni.
Ahogy Sid mondja: Élet egy Deloreannel
