Élet egy Deloreannel

Elértünk az Eurofest utolsó napjához, ami a szokásos reggelivel kezdődött, majd fizetés és kicsekkolás után megint csak a szokásos parkolóban sorban állással folytatódott. Mikor nagy nehezen kijutottunk, a konvoj elindult a gyárhoz, aztán a forgalom és a körforgalmak szét is szedtek minket, ezért inkább a GPS alapján navigáltunk, mert a szokásos "kövesd az előtted levő Deloreant" szabály nem működött. A gyár aránylag messze van a belvárostól, én valahogy közelebbire emlékeztem, kb. fél órát autóztunk.

Aztán ahogy közeledtünk, már kezdett ismerős lenni a környék, a gyár barna falai pedig már egyértelműen jelezték, hogy az autóink hazaértek. Miközben vártuk a kapunyitást, egy öreg fickó végigment minden autó mellett, és mindenkinek a kezébe nyomott egy borítékot, amit volt is időnk megnézni, és kiderült, hogy ő is a gyárban dolgozott, és nagyon örül nekünk, hogy ennyire szeretjük az autót, ezért mindenkinek csinált egy kis csomagot, amiben a gyár tervrajzának a másolata volt, valamint még pár apróság. Írtam már, de nem lehet elégszer ismételni: Az észak írek rettentő büszkék erre az autóra.

Végül bejutottunk az első két kapun és fekvőrendőrön, amin az alacsony autósok (McFly, Ati, Peti) nagyon lelassítva mentek át, míg Bopat és Én, a két SUVos szinte nem is lassítottunk. Egyébként végig ment a vérszívás mindkét fél részéről, hogy mi a Delorean ideális első hasmagassága, itt éppen mi voltunk a jobb helyzetben.

Bejutás után mindenki kapott három papírt, mindegyik egy tesztkörre hatalmazott fel, valamint megkaptuk a szabályokat is. Ezúttal kicsit komolyabban vették a gyár tulajdonosai a látogatást, mert a 10 évvel ezelőtti Bombardier és Montupet már elhagyta a gyárat, és helyettük egy Linemar nevű cég vette át a helyet. Motorokat gyártanak sok cégnek, és sokkal jobban védték a helyet, mint az előzőek. Ez abban nyilvánult meg, hogy csak az általuk nem használt tesztpályára mehettünk fel, a gyárépületek abszolút tiltottak voltak, sőt még fotózni sem szabadott abban az irányban. A szervezők hangsúlyosan mondták mindenkinek, hogy tartsuk be a szabályokat, mert az eljövendő Eurofesteket sodorjuk veszélybe, ha most rebelliskedünk, ezért mindenki odafigyelt. Később kijött a gyár igazgatója, és mivel nagyon tetszett neki a látványunk, ezért úgy tűnt, hogy kicsit felengedett. Még az is lehet, hogy öt év múlva kevésbé lesz szigorú a szabályzat.

Ez után a kitérő után viszont vissza a programra, ami annyi volt, hogy mindenki haverkodott a többiekkel, majd amikor úgy érezte, akkor beállt a tesztpálya sorába, ahol ötösével engedték be az autókat, amikkel szelvényenként öt-öt kört lehetett menni. Aztán később ezek a számok kicsit feljebb kúsztak, és már hat autó mehetett hat kört, de eleinte még kicsit óvatosabbak voltak a szervezők. Kb. 10 órára parkoltunk le, de csak másfél óra múlva álltunk be a sorba, mert lassan is ment, meg el is voltunk. Pl. kicseréltük az Ati autójának a hátsó égőit ledesre, és azon gondolkodtunk, hogy mivel a gyár udvarán történt ez, ezért igazából ez gyári, nem?

Végül aztán eljutottunk a leglényegesebb ponthoz az egész út során, a gyári tesztpálya köréhez. Mi is hatot mehettünk, és a szervezők jó fejek voltak, mert mikor szóltunk, hogy mi együtt szeretnénk menni, akkor úgy raktak minket a sorba, hogy ez lehetséges legyen. Így aztán az öt magyar Delorean egyszerre róhatta a köröket, ami abszolút megható volt, a Dudu még meg is könnyezte egy kicsit. A döntött kanyar ismét jó volt, az út meg mérsékelten csúszós. Emiatt a szervezők mondták is, hogy 50 km/h a maximum, de persze ezt mindenki kicsit liberálisabban fogta fel.

Mondtam a többieknek, hogy van egy rázóköves rész a pálya elején, arra ne menjenek rá, mert kirázza a lelküket, mert hát én korábban nyilvánvalóan megpróbáltam. Szerencséjükre betartották, ami egész érdekes, mert az egész út alatt talán itt volt egyedül maximálisan szabálykövető a csapat, egyébként meg körüllengte az egész utat egy diszkrét káosz.

A pályakör után megint kiálltunk a többiekhez, megbeszéltük a történéseket, lelkesedtünk egy kicsit, majd aztán egy óra körül mentünk még egy kört. Ekkor már páran elindultak hazafelé, mi meg ettünk a kitelepült kajás autónál. A Dudu szerint a négy nap alatt itt volt a legjobb az ennivaló, amiben van is valami. Ő csirkefalatokat evett sült krumplival, én meg hamburgert. Valamint itt a hamburgeres mellett volt egy igazán különleges dolog, egy eredeti Tellus carrier. Ezek a robotok vitték körbe a készülő Deloreaneket a soron, és a gyár leszerelése során, mint afféle munkagépeket eladták őket. Majd használták, leselejtezték, szokásos. Viszont egy darab, a hetes számú, megmaradt, amit egy lelkes rajongó fel is újított, és itt megnézhető volt. Majd valamikor írok róla bővebben is.

Viszont fogyott az idő, mert a csajoknak 14:50-kor indult a busza Dublinba, gondoltuk hívunk egy Ubert ide is, ami azt mondta, hogy oké, jön, de aztán nem ért oda, nem bírtunk találkozni vele, persze a pénzt lenyúlta. Így végül mi vittük el a csajokat az állomásra, igaz Bopat Lenkáját nem ő vitte el, hanem McFly, mert Bopatnak éppen szétszedték az autóját. Ami egyébként egy nagyon jó dolog volt, mert találkozott egy fickóval, aki az angol klub ajtóbeállítója, tehát ha valaki, hát ő aztán ért hozzá, és emiatt a Bopat autójának a jobb oldali ajtaját egész jól beállította, már amennyire ideje engedte. Mi addig a buszpályaudvar mellett kicsit szabálytalanul leálltunk, a csajok kiszálltak, nagy búcsú, aztán már fordultunk is vissza a gyár felé. Simán elérték a buszt, aztán kicsit később a repülőt is, és gond nélkül hazaértek.

Mire visszaértünk, az is kiderült, hogy miért kapta a Bopat a díját! Azért, mert az ő autóján voltak a legszebben beállítva az acélpanelek, és az pedig, hogy ráadásul milyen korai autó (VIN701), biztosan bónusz pontot jelentett. Őszintén szólva erre nem gondoltunk volna, de nagyon örültünk neki. Egyébként tényleg szépen állnak a panelek nála, az illesztési hézagok már szinte nem is Deloreanesek, mert a felújításnál erre nagyon odafigyeltek. Örültünk, mert így legalább idén is kaptunk díjat.

Eddigre viszont már elfogyott a lendület, megvolt a második tesztpályás körünk is, ezért gyors búcsú a szervezőktől, és elindultunk a napi szállásunkra, ami ugye ugyanaz volt, mint pár nappal ezelőtt. Kis autókázás, majd azt beszéltük, hogy el kéne menni a korábbi igazi ír étterembe, aztán egymásra néztünk, és rendeltünk egy pizzát.

Nem volt nekünk már kedvünk ennyi rohangászás meg program után kilométereket gyalogolni. Inkább leültünk a kerti kiülőbe, megittuk a maradék rumot, konyakot, máklikőrt, ettünk, képeket másolgattunk, dumáltunk, röhögtünk, és élveztük a napsütést, a jó időt, és egymás társaságát.

Majd mikor ez megvolt, beültünk a pezsgőfürdőbe, jól kiáztattuk magunkat, végül pedig újra jöhetett az alvás.

A múlt heti blog kimaradt, mert nyaralni voltam, de most folytatom a harmadik Eurofestes nappal.

Ez a nap volt a legfontosabb kiállítós nap, mert a reggeli után mentünk a parkolóba, és indultunk a Stormont Estate fele, ami az Észak Ír parlamentnek ad otthont. Az előző két Eurofesten is volt itt felsorakozás és pózolás, de mivel mindig csütörtökön volt, én mindig lemaradtam róla. Most viszont ide tudtunk érni, ezért nagyon örültem a dolognak. Szerencsére jó idő volt, ezért nagyjából mindenki eljött, ami kb. 120 autót jelentett. Az Eurofestre 140 Deloreant regisztráltak, de ennyi nem volt az egyik helyszínen sem, talán itt volt a legtöbb. A hiányzókkal nem tudom mi volt, talán néhányan nem tudtak eljönni, nem értek ide, vagy éppen úgy voltak mint mi az előző nap. Inkább kirándulgattak mindenfele. Itt is láttunk a rendezvény kezdete után órákkal később érkező Deloreaneket, nem tudom hol kóvályoghattak addig.

Na de mi ideértünk, és elindultunk befelé a sorral. Elég lassan ment, mert az összes autót jobb oldalról terelgették be a helyükre, gondosan odafigyelve a rendszerre, ezért talán egy óráig is eltartott, mire a kapuból a helyünkre kerültünk. Szerencsére nagyon szép idő volt, ezen a napon az időjárás éppen a nyarat pörgette ki, így lehetett nézelődni a többi autó között is. Mert ez nem csak Deloreantalálkozó volt, hanem általános veterántalálkozó, ahol a Deloreanek voltak a díszvendégek. Mondjuk tegyük hozzá, hogy kb. annyi volt a Delorean, mint a többi autó, szóval nem voltunk éppen különlegesek. Egy Daewoo Ticoval nagyobbat lehetett volna virítani.

Így aztán nézelődtünk, dumáltunk, kerestünk wc-t, mert azzal kicsit deficites volt a helyszín, aztán olyan jól elmászkáltunk, hogy tulajdonképpen lekéstünk a csoportképről. A Dudu odaért, mi meg az ajtókat nyitogattuk, mert azt kérték a szervezők, de aztán az Ati ajtaja itt most éppen beragadt, azzal is küzdeni kellett, szóval a nagy rohanásban lemaradtunk. Nem baj, túléltük valahogy.

Itt aztán találkoztunk egy kint élő jó fej magyar csávóval, akivel eldumáltunk, aztán kijöttünk vele egy közeli hotelbe ebédelni. Hát ez is olyan angolos volt, mert hamburger volt, meg nekem bazi nagy háromszögszendvics, a Dudunak meg halas bigyók. Szóval nem tipikus ebéd, de jóllaktunk, szóval a célnak megfelelt. Ezután visszamentünk, kicsit később már kezdtek szedelődzködni a többiek, végül három után mi is kijutottunk, és mehettünk vissza a parkolóba, hogy aztán gyorsan kifújjuk magunkat, majd a kezdésre odaérjünk a vendor fair-re, azaz a kirakodóvásárra.

Egyből bejutottunk, és nem is tudtuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert csak később derült ki, hogy a nagy tömeg miatt sorban engedték be az embereket, és volt akinek egész sokat kellett várnia a pénzköltésre. Mindegyikőnk nekiállt vásárolni, bár én egész visszafogott voltam. Deloman világutazós könyvének az angol / német verzióját vettem meg, és egy lámpakapcsolót, mert mondom jó lesz az még valamire, mert az enyém kicsit kopott, és ekkor még nem tudhattam, hogy két nap múlva hazafelé, el is kezd rendetlenkedni. Na de erről majd akkor. Szóval nézelődtünk, vásárolgattunk, aztán adtunk helyet a többi érdeklődőnek is.

Volt viszont itt egy nagyon fontos találkozóm. Már az előző nap is találkoztam Tamir Ardonnal, ő volt az, aki a közlekedési múzeumban rendetlenkedett, és folyamatosan vártam a lehetőséget egy kis beszélgetésre. Itt végül eljött az idő, leszólítottam, és 10-15 percig eldumáltunk a Deloreanekről. Meg főleg arról, hogy mekkora inspiráció volt számomra az oldala. Jó volt, örülök, hogy sikerült összehozni a dolgot.

Mikor aztán vége lett a boltolásnak, átöltöztünk a klubos egyeningünkbe, majd éltünk a rendezők ajánlatával és egy odarendelt taxival mentünk a Titanic Centerbe, a nagy gálavacsorára. Ez a legflancolósabb esemény az egész Eurofest alatt, kicsit kisujjeltartósabb a vadkeleti szokásainkhoz képest, de azért jó móka. A legfelső emeleten volt a gyülekező, ahol ittunk egy alapozó sört, megnéztünk egy elromló sörcsapot, ami miatt az egész sor beállt, mint a gerely, majd betereltek minket a szokásos helyre. Leültünk, mivel elég sokan voltunk, egy egész asztalt elfoglaltunk magyarként. Olyannyira, hogy szegény Szabiéknak csak a szomszéd asztalnál maradt hely. 

Miután mindenki megtalálta a helyét, az asztalszámok alapján mentünk a kajáért, mi a 17-essel egész hamar sorra kerültünk. Persze ment az AI képes hülyéskedés, szóval a hangulattal nem volt gond. A kaja meg olyan angol volt, és bár látszott, hogy a szervezők igyekeztek kitenni magukért, nem éppen a mi ízlésünk volt. Azért éhen nem maradtunk, nem kell félni! Vacsora után aztán jött a díjkiosztó, amin 10 év után ismét Bopatot díjazták! Viszont nem a legmesszebbről jött díjat kapta meg, - amit általános megegyezés alapján McFlynak kellett volna kapnia, de egy lengyel csávó megelőzte kb. 10 kilométerrel - hanem a Car of the Show 2. helyezést. És ami a legfontosabb, semmi ötletünk nem volt, hogy miért kaphatta meg az ő autója a díjat. Talán a korai VINért vagy miért? Fogalmunk sem volt, de másnap kiderült, ezt majd akkor.

Ezután pedig jött az árverés. Robert Lamrock felajánlott egy jó nagy kupac Deloreanes relikviát, amire lehetett licitálni. Voltak érdekes dolgok, mint eredeti DMCs szerelőruha, John Z. DeLorean eredeti aláírása, fényképek a gyárból, fotó arról, ahogy JZD áll a háza előtt, eredeti Giugiaro által készített rajzok, nyakkendő + bross, meg ilyenek. Jó cuccok voltak, mi is összedobtunk volna pár száz eurót néhány dologra, de ezek bizony ezer eurós tételek voltak. Pl. McFlynak megvettük volna a szerelőruhát, de 1500 euróért ment el. Hát oké.

Volt még egy tombola is, ahol hátsó lámpát, felnit, éjjeli lámpát, meg ilyeneket lehetett nyerni, de itt sem voltunk szerencsések. Végül beütött a kajakóma is, ezért sokakhoz hasonlóan mi is hazaindultunk. Ati hívott egy Übert, aztán mikor hazaértünk, már borultunk is bele az ágyba. Nem kellett minket ringatni az elalváshoz ezen a napon sem.

Az első Europa Hoteles reggelink egy tipikus angol reggeli volt. Kis kolbászkák, tojás, furcsa sütik, ilyesmi. Majd vissza a szobába, gyorsan összekaptuk magunkat, aztán gyerünk északra, a tengerpartra, ami egy kis kifejtést igényel. Az Eurofest keretein belül ezen a napon volt a Trónok harca túra, ami minket a legkevésbé sem érdekelt, mert egyikőnk sem látta a sorozatot, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk egy kicsit világot nézni. A kettővel ezelőtti Eurofesten vasárnap reggel volt egy program, ami az Óriások átjárójáról és a Dunluce kastélyról szólt, de akkor kihagytuk. Viszont ahogy akkor is írtam, ezt majd még valamikor pótolni kell, és ezért is jutott eszembe, hogy a Trónok harca helyett pont ezt a programot kéne megcsinálni. Főleg mert ez a nap úgyis kicsit szellős volt, azaz a kiállítás utáni következő esemény a Belfasti Városházán levő vacsora volt este fél hétkor. Volt tehát szinte egy egész napunk, negyed tízkor el is indultunk hát északra.

Az időjárás ezen a napon szerencsére sokkal jobb volt, mint az előzőn, délutánig szerintem nem is esett az eső. Igaz akkor rendesen, de arra majd akkor kitérek. Viszont ide illik az írek kedvenc mondása, miszerint azért jó az ír időjárás, mert ennek köszönhetően az ember egy napon belül meg tud tapasztalni akár három évszakot is. Átéreztük.

Ahogy mentünk egyre messzebb Belfasttól, egyre jobban nézett ki Észak-Írország. Dudunak Belfast egyáltalán nem tetszett, szerinte nagyon sok lepukkant része van, és olyan Kőbánya - Kispest érzete van az egésznek. Mondjuk pont ezért Mentos meg határozottan otthonosan érezte itt magát. Viszont ahogy haladtunk, egyre jobban előjöttek az aranyos kis falvak, a természeti szépségek, a mindenhol pöttyöző birkák, és a mindenfelé megtalálható több száz éves épületek és várak. 

Mentünk hát tovább a szép utakon, megálltunk egy Ballygally nevű hely előtt egy kis fotózkodásra, majd szóltunk a Bopatnak, hogy forduljon már meg, mert ő egyedül fordítva állt be. És az autója nem indult el. Hoppika, ilyen eddig még nem volt. Hallgattuk, tipikusan lemerült aksi hangja volt. Erre elmondta, hogy jaa, egy ideje villog a töltésjelzője. Hát ez azért elég fontos információ lett volna eddig is, nem? Na mindegy, néztük mi a helyzet, úgy tűnt a generátor a hibás. Az a jó kis fütyülős fajta, amit a McFly és az Ati is kipróbált, majd miután mindegyikőjüknél kifeküdt pár év alatt, eldöntötték, hogy máskor ilyen kínai gagyi szart nem vesznek az Edtől. Elvileg 120 amperórás, de miután hazajöttünk, McFly szétszedte, és kiderült, hogy igazából csak egy nagyon vékony drótokból összerakott gyenge szar, jól felhúzva. Az élettartama meg kb. 10-15e kilométer. Ami egy átlagos Delorean esetén ugye akár 10 évig is jó lehet, de nálunk jellemzően 2-3 év alatt kiderül, hogy mennyit ér. A korai autók 75 amperórás Ducellier generátora is jobb cucc, aztán azt is lecserélték a nagyobb Motorolára. Szóval ennyit a generátorokról, a lényeg, hogy volt nálunk tartalék, amit McFly másfél óra alatt kisebb nehézségek árán be is szerelt.

Mivel itt elvoltunk egy darabig, ezért volt idő kagylót gyűjteni, nézelődni, helyiekkel dumálni. Találkoztunk is egy bácsival, aki odajött hozzánk, és mondta, hogy van egy ismerőse, aki annak idején a Delorean gyárban dolgozott, és néha Deloreannel járt haza. Hát elég menő lehetett. Egyébként ismét érezhető volt, hogy a Deloreant itt mindenki szereti és büszke rá. Szívesen beszélnek róla, fotózzák, és mindenkinek van története is hozzá. Emiatt a helyiek kimondottan kedvesek, kíváncsi lennék rá, hogy ha nem Deloreannel lennénk, akkor milyenek lennének.

Volt itt egy fontos momentum - amit eddig nem említettem - összefutottunk Szabival. Annak idején kiköltözött Angliába, azóta is ott él, és most az Eurofestre ő is átjött, és többször csatlakozott ő is hozzánk az Eurofest során, mint ahogy ezen a napon is. Szerencsére a szerelést kihagyta, elméletileg a McFly volt vele a kontakt, de kicsit zötyögős volt a kommunikáció, ezért nem indult velünk együtt. Igazából jobban járt így. Kapott ő is egy rádiót, aztán dél körül továbbindultunk.

Természetesen az egész út alatt folyamatos volt a rádiózás. Ment az állatkodás, bár azért voltak hasznos beszélgetések is, igaz elég ritkán. Elég sok okosságot kitaláltunk, miszerint a Paddy and the Rats pont úgy viszonyul az ír zenéhez, mint a magyaros pizza az olaszhoz. Vagy éppen az Atit idegesítettük, hogy ne felejtsen el indexelni, mert már lassan olyan, mint egy BMW-s. Én itt azért inkább hallgattam, mert az indexelés nekem sem az erősségem, Peti szintén, mert ő meg BMW-s, de hát ebben a témában McFly az ügyes.

Egy kisebb pisiszünet után elértünk a  Giant's Causewayhez, azaz az Óriások Átjárójához, ahol már kezdett elromlani az idő, mert nagyon fújt a szél, de ez nem lassított le minket, gond nélkül megcsináltuk a pár kilométer gyaloglást, hasonlóan a velünk együtt érkező és távozó tömeghez. Egyébként az itt levő tömeg elég érdekes volt, mert a környező utakon nem volt nagy a forgalom, sehol máshol nem voltak sokan, de itt iszonyat mennyiségű ember volt. Nem mondom, elfértek, volt hely bőven, de elég nehéz volt rendes képeket csinálni. Pedig kétségtelenül nagyon érdekes ez a hely, a meglehetősen szabályos 5-6 szögű oszlopok végeláthatatlan sora nagyon különleges. Inkább rakok pár képet, mert ezt szavakkal nem lehet jól leírni.

A hosszú felfele kaptatás után jól esett visszaülni az autókba, majd átmentünk az innen nem túl messze levő Dunluce kastélyhoz, ahol már tökéletesen megtapasztalhattuk az ír időjárást. Odaértünkkor esett az eső, majd kiderült, hogy csak a Petiék és mi akarunk bemenni, a többieknek elég volt a kintről megtekintés is. Kifizettük a belépőt, bementünk, majd felvettem videóra, ahogy a Dudut elviszi a szél. Nagy nehezen megkapaszkodott, visszamászott az útra, aztán körbenéztük a helyet.

Percenként változott a napsütés, a viharos szél és az eső, de ez nem gátolt minket abban, hogy rendesen körbenézzünk mindent. Az meg külön jó volt, hogy még magyar nyelvű tájékoztató is volt a kastélyhoz. Megint csak felesleges a szövegelés, a képek többet mutatnak.

Már négy óra múlt, mikor elindultunk visszafele, és eredetileg úgy terveztük, hogy dél körül majd megállunk egyet kajálni, de aztán a generátorcsere ezt keresztülhúzta, utána meg nem volt lehetőségünk. Mivel mi reggeliztünk, úgy voltunk vele, hogy a vacsoráig már kibírjuk, de McFly és Mentos eddigre már nagyon éhes volt, mert nekik kimarad a reggeli, és számítottak volna az elmaradt ebédre. Szóval ők megálltak egy gyors Mekizésre, mi meg mentünk vissza a Hotelbe, felöltöztünk csinibe, aztán mentünk a városházára. Már bőven ott voltunk, mikor McFlyék is odaértek.

Itt az elég szépen és ízlésesen összerakott városháza középső részén gyülekeztünk, ment persze a többi résztvevővel az ismerkedés haverkodás, és persze az elmaradhatatlan pezsgőzés. Innen bevezettek minket a bálterembe, ahol sikerült a Szabiékat is az asztalhoz szorítani, és pár beszéd után jöhetett a vacsora. Beszélt Nick Sutton, Deloman, a szervezők, és mindegyikük élvezetes és nem túl hosszú beszédet tartott. Felsejlik a 10 évvel ezelőtti Eurofest egyik-másik beszéde, ami közel sem volt ennyire érdekes, szóval örültem.

Innen aztán már csak a hazasétálás és az alvás volt hátra, jöhetett a következő nap.

A lila unikornisos szobában alvás után összeültünk a reggelinél, és átbeszéltük a napot. Megegyeztünk, hogy lassan most már sietni kéne, mert a regisztráció hamarosan kezdődik, és úgy tűnik kicsit rövidebb is lesz, mi meg még majdnem 100 kilométerre vagyunk, ezért összekaptuk magunkat és indultunk. A reggeliről viszont szólnom kell, mert nagyjából az egész utunkat végig kísérte a gyenge reggelik cunamija, és itt sem volt másképpen. Viszont itt volt annyi felmentés, hogy tudtuk, hogy Adrian egyedülálló férfiként nem a főzőcskézés őstehetsége, ezért a reggeli is pár pirítós volt, és vagy három fajta gabonapehely. A túléléshez elég volt, de ettünk már jobbat is, az kétségtelen.

Végül aztán a regisztráció vége előtt kb. negyed órával estünk be, de kisebb nehézségek után sikerült mindent megcsinálni, és felvenni a kis eligazító csomagot. Igaz, közben blokkoltuk a bejáratot, meg utána kétszer körbejártuk az egész épületet, mire odataláltunk valahova, ami már nem is tudom mi volt, Bopat autója is leállt a parkolóból kijövet, de aztán egy kis benzin újratöltés után ismét elindult, meg ilyenek. Csak egy mondattal jegyzem meg, hogy Bopat autóján az üzemanyagtank környéke biztosan szétszedést igényel. Szóval kupleráj volt az egész reggel, de végül csak elvergődtünk a Titanic Slipwayre, ahol egy kis tilitoli után beálltunk a többi Delorean közé, és végre megcsodálhattuk a látványt, amiért jöttünk. Itt volt az első nagy Deloreantömeg, ahol a különleges darabokat is meg lehetett rendesen nézni, pl. a világkerülő autókat is.

De aztán hamarosan visszaültünk Bopattal az autóba, és visszamentünk az Europa Hotelhez, mert Dudu és Lenka éppen érkezett a busszal. Mert ugye ők a szabadság, és nálunk a gyerek miatt nem tudtak jönni az egész utazásra, ezért ezen a napon hajnalban felültek a repülőre, eljöttek Dublinig, ott fogtak egy buszt, és az elhozta őket Belfastba. A központi buszállomás pedig ott van pont az Europa Hoteltől pár száz méterre, ezért ott találkoztunk. 

Itt kell megemlíteni, hogy nem volt nekik sem egyszerű az útjuk, legalábbis a busz része, mert pont amikor a hajón voltunk, azaz két nappal ezelőtt, volt némi balhé Belfastban. Egy kretén bevándorló nekiállt az utcán lenyiszatolni egy helyi fejét valami okból, mire bevitték a rendőrök, a helyiek meg lementek a pincébe, előszedték a nagypapi '80-as években elrakott cuccait, aztán nekiálltak módszeresen felgyújtani a bevándorlók házait, meg ezt-azt, ami útba esett. Átlagos Észak-Ír matiné, valamint szokásos csütörtök délután. Emiatt volt itt rendőri készültség, meg minden ilyesmi, a buszjegyet sem tudták előre megvenni, csak a helyszínen. Na de a lényeg, hogy ideértek, nem robbantottak fel senkit, kicsit kellett csak várni rájuk, aztán bezsuppoltuk őket az autóba, és mentünk vissza a többiekhez.

Jókor érkeztek, mert eddig esett az eső, de pont déltől már csak felhős volt az idő, néha még a napot is lehetett látni. Itt eltöltöttünk úgy egy órát, bementünk a Titanic Centerbe is, ahol aztán nem ettünk, mert nem volt annyira szimpatikus a kajafelhozatal, inkább elmentünk az egyik közeli Subwaybe. Végre teljes létszámon élveztük az életet, olyannyira, hogy mire visszaértünk, már csak a mi autóink voltak a téren, és mi is kaptunk az esemény Whatsapp csoportjában egy felszólítást, hogy legyünk szívesek sietni, mert lejárt a helybérlet. Hoppá.

Elhúztunk gyorsan a következő checkpointra, ami a közlekedési múzeum volt. Belfast közlekedése érdekes. Látszik, hogy nem tervezett város, hanem csak organikusan nőttek ki a földből a különféle negyedek, ennek megfelelően széles, egyenes sugárút nincs, hanem kacskaringós, sokszor egyirányú utcák láncolata az egész. Van pár utólag kialakított autópálya, amik sokat segítenek a helyzeten, de ennek ellenére nem egy leányálom itt a közlekedés. Szóval a kis kitérő után nem meglepő módon a múzeumba is az utolsók között érkeztünk, beálltunk a többiek közé, itt is megcsodáltuk a bitang sok Deloreant, itt is észrevettünk pár különlegesebb darabot, de inkább ballagtunk befelé, mert habár már kétszer láttam, de mindig ez az egyik legnagyobb élmény.

Mégpedig azért, mert ahogy sokszor írtam már, a helyiek rettentő büszkék a Deloreanre. Ami abban nyilvánul meg, hogy bár korábban is itt volt az 50000 mérföldes tesztautó, valamint a Giugiaro makett is, de ezek eddig a többi autó közé voltak elhelyezve, most viszont kaptak egy külön kiállítást. Ami egyértelműen egy sokkal méltóbb hely az Észak-Ír autógyártás (számunkra) legfontosabb termékének.

Természetesen a múzeum többi része is érdekes, nekem a buszok és a teherautók tetszettek a legjobban, meg a Titanicos rész is jó volt, de egyértelműen az új kiállítás felé húztunk.

Ahol az 50000 mérföldes tesztautó egy fal egyik oldalán volt, egy bemutatóvideó alatt, a famakett pedig a másik oldalán jól kivilágítva, egy korai alvázzal együtt. Ezekről a fenti linkeken van sok információ, itt nem írnám le újra, a lényeg, hogy jó volt látni ezeket a történelmi ereklyéket. Volt azonban még egy félbevágott műanyag kasztni, és egy fehér talán nyomóforma, de azt nem tudom pontosan mi lehetett.

Volt ezen túl itt egy elég vicces jelenet, amikor Tamir Ardon és a haverja a korlátokkal, szalagokkal nem foglalkozva bemásztak az alvázhoz, és nekiálltak fotózni. Felülről, jobbról, balról, alulról, mindenhonnan. Körbejárták, körbedokumentálták az egészet, befeküdtek alá, megvitatták a látottakat, láthatóan nem zavartatták magukat az őket körbeálló tömeg miatt. Extraként pedig összefutottunk Neil Barclayjel is.

A közlekedési múzeum után már a nap nyugis része jött, kezdve a szálláselfoglalással. Először McFly, Mentos, Peti és Matyi szállására mentünk, mert Mentos cucca ugye nálam volt, és az ő helyére négy napra beült a Dudu, így ő átkerült addig McFly mellé. Egy kis utcában levő házat béreltek, ahol a három Deloreannel elég nagy csődületet okoztunk, a fél utca kijött örömködni. Kipakoltunk, és mi mentünk az Europa Hotelbe. Átvettük a szállást, felmentünk, jó volt leülni egy kicsit. Kicsivel később meg aztán Petiék is megjöttek, nekik nem tetszett a kis ház, így ők is inkább átköltöztek az Europa Hotelbe.

Kis pihenő után a recepción gyülekeztünk, hogy aztán átmenjünk a szemben levő kis kocsmába, majd egy másikba is, ahol jól esett meginni pár sört, és harapni valamit. Itt találkoztunk néhány olasz Deloreanessel is, akikkel már 2018-ban összehaverkodtunk. Velük is megbeszéltük az utat, ezt-azt, végül pedig talán először az út során, nagyjából időben elaludtunk.

Habár az alvás a korábban említett események miatt nem sikerült tökéletesen, de azért sikerült kialudni magunkat. Főleg az előző napokhoz képest. Én persze korábban keltem a többiekhez képest, de Mentos sokkal tovább bírta. Mivel nem akartam felébreszteni, összeszedtem magam és elindultam egy reggeli hajókörbejárásra. Csináltam egy kupac videót, majd a könyvemmel kiültem a hajó eleji panorámakocsmába, és ott olvasgattam, amíg el nem kezdtek bejelentkezni a többiek is.

Ezután összeszedtük magunkat, összepakoltunk, Mentos összerakott egy kupac elosztót angol csatlakozósra, hogy ne legyen gond a telefontöltéseinkkel, a kabinban ettünk egy gyors reggelit az előző napi vásárlásból, aztán vártuk a dokkolást. Elég hamar lett térerő, mert arra a hajón vigyázni kell, hogy a Maritime hálózatra nehogy rácsatlakozzunk, mert akkor a gatyánkat kifizetjük. Néha egyébként a bejelentkezős wifi is átengedett minket, McFlynak pl. a Windows Phoneja simán működött bejelentkezés nélkül, de én inkább a digitális detoxot választottam. Nem ártott meg úgysem. De amikor lett rendes hálózat, akkor azért mindenki nekiállt leküzdeni a FOMOját. 

A kikötés nem tartott soká, a kijutás is elég gördülékenyen ment, azonban a közútra már nehezebben jutottunk ki, mert ott nagyon bedugult a sor. Persze addig volt jó, amíg csak álltunk, mert aztán mikor kijutottunk, és átmentünk a szembesávba, hogy ezentúl ott maradjunk... hááát, kimozdultunk a komfortzónánkból az biztos! Ez tényleg az az időszak, amikor a biztonság kedvéért az első tankolásig ketten vezettek, mert az autóútról, 110-zel belemenni egy körforgalomba, miközben jobbról jön a 40 tonnás nyergesvontató, és elsőbbsége van... Hát az elég erős érzés. Na de adaptálódtunk, és leáltunk tankolni egy nagyon jó helyre. Nem egy sima benzinkút volt, hanem egy komplett bevásárlóközpont, etető, itató, mindenes, jó hely na! Megvolt az első pisiszünet, a tankolás, megint videóztunk egy jó nagyot, és kicsit csak nézelődtünk.

Közben egy szerencsétlen német csávó pont mellénk állt le a Deloreanjével, gondolta kontaktál egy kicsit velünk, de nem tudta, hogy McFly nem fogja kímélni. Mert habár egy pár éve vett, szép autója volt, de McFly ezzel nem elégedett meg, egyből alámászott, belemászott, átvizsgálta teljesen. Ha pedig már ott volt, akkor meg is szakértette a járművet, és el is mondta szegénynek, hogy a generátora tipikus kínai gagyi, be fog dögleni, vigyázzon vele, amit ő úgy fejezett ki, hogy: "This is shit." Aztán a hátsó benzincsövekre mondta el neki, hogy mivel régiek, ezért eldurrannak, és le fog égni az autója, aztán leállítottam, így szegény fickó azt már nem tudta meg, hogy a vízpumpája is könnyezik, szóval az is foglalkozós. Komolyan megsajnáltam, mert eljött Írországba a büszkeségével, odajött egy kicsit haverkodni, erre leoltják, hogy milyen hulladék az autója. Szóval próbáltam ezután kicsit tompítani a helyzetet, de nem meglepő módon az Eurofest alatt már nem kereste a társaságunkat.

Na de innen is tovább indultunk, és kultúrprogram következett, egy 5000 éves neolitikumi temetkezési hely, Newgrange, azaz Brú na Bóinne, amit szépen helyreállítottak a helyiek. Átnéztük a kiállítást, elbuszoztunk egy új kínai villanybusszal a helyszínre, ott meghallgattuk egy jól láthatón nagyon lelkes idegenvezetőnek az egyébként már ezerszer elmondott szövegét, majd visszamentünk az autókhoz. Tényleg egy nagyon szép hely volt, megéri útba ejteni. Az meg külön jó, ha az ember belegondol, hogy ez a temetkezési hely öregebb az egyiptomi piramisoknál is.

Innen tovább indulva könnyebb program következett, kagylógyűjtés a tengerparton. Én is szedtem még párat a Sword Beaches kagylók mellé, közben pedig meghallgattuk Bopat és Ati beszélgetését a tengerbe folyó kis patakról:

Bopat:  - Ez büdös szennyvíz, ne nyúljatok bele!

Ati: - Dehogy büdös, megkóstoltam!

Hát ezzel nem lehet vitatkozni. :)

Ezután mentünk vissza az autópályára, átzúgtunk az ír - észak ír határon, ami nem is volt, nagy örömünkre, szóval úgy hagytuk el az EU-t, hogy nem is zavart meg benne senki. Érdekes dolog ez a politika. Mentünk a szállás felé, ahova érve kiderült, hogy a szállásadónk, Adrian egy rettentően jó fej fickó. Bementünk, a felső szint a mienk volt, elosztottuk a szobákat, Mentosszal beköltöztünk a lila unikornisosba, aztán mindenki lement a nappaliba egy welcome drinkre.

A konyak, rum, mákpálinka kör után beszélgetni kezdtünk Adriannel, és kiderült, hogy valamikor nagyon fiatal korában ő is dolgozott egy rövid ideig a DMCnél, és az autók felfüggesztésével kapcsolatos szereléseket végzett. Nagyon jó véleménnyel volt az autókról és a gyárról, sajnálta azt, ami történt. Aztán a gyár vége után saját céget indított, jól működött, majd megházasodott, gyerekek, miegymás, aztán a gyerekek kirepültek, elvált, és most a ház felső részét adja ki plusz bevételért. Egyébként meg egy nagyon szépen karbantartott házban lakik, ami tele van mindenféle vicces táblákkal, valamint egy régi mercije van, mint hobbiautó. Igazi férfiházat csinált a családi otthonból. Annyira tetszett ez az egész helyzet mindenkinek, hogy visszafelére is lefoglaltuk a szobáinkat, mert ár / teljesítményben tényleg nagyon jó volt.

Viszont megéheztünk, és itt nem volt kaja, el kellett menni a városba étterembe. Adrian felajánlotta, hogy elvisz minket, de sétálós kedvünkben voltunk, ezért elgyalogoltunk. A végére már nem volt annyira őszinte a mosolyunk, de azért jó volt az, meg kellett mozgatni a sok nap alatti vezetés utáni tagjainkat. A lényeg, hogy egy abszolút tökéletes ír kocsmát találtunk, ahol nagyon jó vacsorát ettünk, elfogadható áron. Jól esett mindenkinek egy ilyen jellegű lazulás, de a legnagyobb poén a fizetésnél jött. Fonttal fizettünk, akartunk adni borravalót, Mentos fel is ajánlotta, hogy azt intézi ő. Fizetett, majd pár perc múlva a kiscsaj visszahozta a borravalót, hogy bocs, de ezt a fontot már vagy tíz éve kivonták a forgalomból, ha lennénk szívesek másikat adni. Kínos volt ez mindenkinek, de röhögtünk, adtunk rendes pénzt, aztán hazaballagtunk. Az biztos, hogy ezt a sztorit fogjuk mesélni egy darabig.

A nap végére pedig még egy kis pezsgőfürdő lett a menü, mert Adrian, amikor megtudta, hogy Deloreannel jövünk, mondta, hogy bármi lesz, a buborgó a mienk, mert annyira örül a Deloreaneknek. Így már elég későn mentünk pezsegni, végül egy kis dumálás után jött egy gyors zuhany, és ágybaesés.

Természetesen a harmadik napon is korán keltünk, majd egy a németnél olcsóbb, de határozottan gyengébb reggeli után már pakoltunk is az autókba. Mivel mindenki eléggé ki volt fogyva, kb. negyed tank körül lehettünk, ezért tankolással kezdtünk. Ez a két reggeli egyébként pont elég volt arra, hogy visszafele ne kérjünk egyik helyen sem, ennek a reggeli tankolásnak pedig nagy szerepe lett a visszaúton, de erről majd akkor beszélek.

A fogyasztásaink, erre a napra érték el talán a legjobb értékeket, 9,5 literes átlaggal jöttünk, kivéve Bopatot, aki 13 alá egész út alatt nem tudta leszorítani, de az ő automatája mindig is szomjasabb fajta volt. Ennek volt az eredménye az itteni hatótáv is, ami 430 km lett, pedig a hatótávparánk miatt 200 mérföldnél, azaz bő 300 km-nél már tankolni szoktunk.

Az előző nap kis utakon szerencsétlenkedése, és a mindent ellepő sebességmérő kamerák miatt fel sem merült bennünk a kis mellékutakon bóklászás, gondolkodás nélkül mentünk fel a fizetős autópályára. Atiék kicsit előrementek, Caen mellett lerakták a trélert, és innen már ők is Deloreannel jöttek velünk. Ennek a fő oka egyébként az volt, hogy a trélernek a kompoztatása olyan irreálisan drága lett volna, hogy nem volt hajlandó kifizetni, érthető okból.

Így aztán a találkozót a Sword Beachen ejtettük meg, a Normandiai Partraszállás egyik ikonikus helyszínén. Itt leparkoltunk, és próbáltunk parkolójegyet venni, nagyon kis sikerrel. A gép lassú volt, ráadásul a nyelvválasztás is elég bénán működött, néha visszaváltott franciára, a kártyás fizetést sem szerette, és még egy záport is kaptunk a nyakunkba, de olyat, amilyen tényleg csak a filmekben van. Állunk, nyomogatjuk a gombokat, próbáljuk elfogadtatni a pénzünket a hülye automatával, erre kb. kettő másodperc alatt a közepesen felhős égből egy totális armageddoni zápor kezdődött, rohamból nyitottuk az esernyőt, de úgy egy perc múlva pont ugyanilyen gyorsasággal el is állt. Tényleg mintha valaki megnyitotta volna a csapot, aztán elzárta volna. Elképesztő volt. Közben egy közterületes is odajött, próbált segíteni, de csak legyintett, és az autókat fotózta, mi meg ott maradtunk a bajunkkal. Na de végül rájöttünk arra a kombinációra, ami működött, megvettük a parkolójegyet, és elmentünk kulturálódni.

A Sword Beach a D-Day legkeletibb partszakasza volt, és itt elsősorban az angol csapatok szálltak partra némi lengyel és norvég támogatással fűszerezve. Aránylag alacsony veszteségekkel sikerült itt a partraszállás, de aztán a kitörés során már lettek gondok, de ezt nem itt akarom kifejteni. A lényeg, hogy megnéztük a nap emlékművét, és mivel éppen június 9-én voltunk itt, tehát három nappal az évforduló után, ezért megnézhettük az éves megemlékezés nyomait és az egész városban kitűzött angol és francia zászlókat.

Innen az Omaha Beachre mentünk tovább, ami a második legnyugatibb partszakasz volt a partraszálláskor, és az amerikai csapatok feladata volt a hídfő elfoglalása. Talán ez a leghíresebb az öt közül, ha valaki hollywoodi háborús filmekből ismeri ezt a történelmi eseményt, az biztosan az Omaha Beachről látott képeket. Ennek megfelelően itt Sherman tank van a Cromwell helyett, meg láttunk hagyományőrzőket is, de a tömeg számára ez nem számított, amikor öt Delorean volt a másik opció.

Itt nem tökölődtünk parkolójegyvásárlással, simán beálltunk a parkoló közepébe, aztán leballagtunk a partra, csináltunk pár képet és videót, aztán már indultunk is. Úgy vettem észre, hogy nekem ezek a szakaszok sokkal érdekesebbek voltak, mint a többiek számára, de hát jobb híján én vagyok itt a történész.

Innen már a kompra mentünk, és igazából meg is lepődtünk, hogy a Vernon - Cherbourg távolság egyáltalán nem egy kis kiruccanás, hanem egy komoly 300 kilométeres út, főleg az ilyen kitérőkkel együtt. Így aztán Cherbourgba érve megejtettünk egy gyors bevásárlást, hogy ne a hajón kelljen horrorárakon kaját venni, aztán mentünk is a kikötőbe. Ott vártunk egy kicsit, de elég hamar bejutottunk, szerencsére a tíz évvel ezelőtti jegyvásárlási mizéria ezúttal elmaradt, és gond nélkül gördültünk be a hajónk elé.

Ahol már voltak más Deloreanek is, összesen a behajózásig 12-t számoltunk meg. Persze ment is a vegyülés, haverkodás, nézelődés, aztán egy jó óra múlva, talán kettő is volt, elkezdődött a beszállás. Felmentünk, de miután az irányítás nem volt a legjobb, kicsit hamarabb álltunk meg, mint kellett volna, mert senki nem szólt, hogy még kéne menni két fordulónyit, de aztán csak sikerült a helyünkre kerülni. Itt megálltunk, kézifék, sebesség, ékek segítségével fixáltuk az autót, majd felcuccoltunk. Igaz a Peti elfelejtette sebességbe rakni az autót, de szerencsére neki sem lett gond reggelre.

Egymás melletti szobákat kaptunk, és jobb is lett a szoba, mint a tíz évvel ezelőtti. Kicsit nagyobb is volt, és még a tusoló és a wc sem egy helyen volt! Ez ám a luxizás! A hajó szolgáltatásai kicsit gyengébbek voltak, mint legutóbb, de azért nem volt gond ezzel sem, simán el tudtuk foglalni magunkat a kocsmák tengerében és a hajón sétálgatva. Viszont a hajó elejében levő élőzenés panorámakocsma zseniális volt, ott sokat ücsörögtünk. és vártuk a napnyugtát, ami este 11-kor volt valahol, de nem itt, mert itt a felhőktől semmi sem látszott. Jó volt egy kicsit offolni, iszogatni, dumálni, és úgy általában semmit sem csinálni a két és fél nap rohanás után.

Viszont mivel fáradtak voltunk, fél 12-re már fellőtték a pizsit, gondoltuk jól kialusszuk magunkat. Aztán jött a vihar. Ami éjjel egy és kettő között úgy dobálta a hajót, hogy simán felkeltünk rá. Nem volt egy nagy vihar, de egy kicsit parás volt, elsősorban az autók miatt, de aztán sikerült visszaaludni. Hogy aztán négykor meg a tv-nk nekiálljon ébreszteni. Mentosszal csak lestünk, meg kapkodtunk, hogy most mi van, kellett vagy egy perc, mire rájöttünk, hogy hol kell kikapcsolni azt a szart. Jó vicc volt, akárki is állította be, egy kicsit megrugdosnám haveri alapon. :) Innentől aztán már nyugi volt, de a jól kialusszuk magunkat terv emiatt nem sikerült maradéktalanul.

Reggel korán keltünk, bár igény lett volna az előző napi fáradtság miatt a tovább alvásra. Csak hát az aznapi 800 km-nek is el kellett fogynia, és tudtuk, hogy Franciaország hétfőn nem lesz könnyebb, mint Németország és Ausztria vasárnap. Legutóbb nem említettem, de volt itt a szálláson egy fickó, aki annyira el volt ámulva a Deloreanektől, hogy előző este, és ezen a reggelen is vagy negyed órát nézegette őket, és kérdezgetett róluk. Nagyon őszinte és szórakoztató volt a rajongása. Na de azért csak elindultunk, ezért felkelés után gyors és közepes reggeli, bepakolás, tankolás, ablakmosás, és már zúgtunk is fel az autópályára.

A német-francia határig nem történt semmi, utána viszont megálltunk, hogy átgondoljuk a tervet. Mert míg az osztrákoknál matricás a pálya, a németeknél ingyenes, a franciáknál meg természetesen összevissza az egész. Vannak ingyenes szakaszok, egész hosszúak, de van sok rövidebb-hosszabb fizetős szakasz. Amit viszont nem kapukkal oldanak meg, hanem ki van táblázva franciául, hogy melyik netes oldalon (sanef.com) kell fizetni. Jó magyarként ezt észre nem vettem volna, de szerencsére Bopat képben van az ilyenekkel, jelezte is felénk a dolgot.

Ennek volt aztán az eredménye, hogy akkor menjünk Párizsig kis utakon, mert az szép és hangulatos lesz, és még az 50 euró környéki pályázást sem kell kifizetni. Jogos, de Mentos jelezte, hogy cserébe viszont hosszú lesz, és ahogy látja elég jól tele van rakva sebességmérő kamerákkal. Ugyan, nem lehet az olyan rossz, mondta McFly, és végül is, miért is ne? Menjünk arra. 

Voltak is pozitívumok. Tényleg szép helyeken mentünk. A kis francia faluk régi kőházai, a vidék színei tényleg jók és szépek voltak. Megálltunk egy kávézásra, forró csokizásra, és tényleg hangulatos volt az egész, és - fura ilyet írni - de pofátlanul olcsó. A két kávéért, vízért, csokiért összesen fizettünk 10 eurót. Viszont amikor 50 kilométert egy óra alatt tettünk meg az erdővel borított hegyes-völgyes vidéken, akkor azért éreztem, hogy ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt.

Amikor pedig kiértünk a hegyekből, és az egyszerű utakra tévedtünk, a sebességmérő kamerák szent földjére értünk. A kb. 100 km alatt 70-80 kamera biztosan volt, az egyszerű kameráktól az átlagsebesség mérőkig. És mivel a sorrend az volt, hogy Bopat, McFly, Peti, Én, az Ati meg valahol utánunk jött a trélerrel, éreztem, hogy ezt megint én fogom megszívni, és így is lett. Mert ugye a 90-es táblánál Bopat megy 90-nel. Viszont a forgalmi helyzet folyamatosan alakul, bejönnek közénk, piros lámpát kapunk, stb. A lényeg, hogy míg az első stabilan tartja a 90-et, a leghátsó néha lelassít, aztán hogy beérje az előzőeket, felgyorsít 100-110-re. Egy ilyen kameraerdőben ez pedig egyenlő egy 45 eurós büntetéssel, amit először a Peti, majd egy nappal később én is megkaptam. Igazából nem is voltam kimondottan mérges, kicsit meglepő volt, hogy ennyivel megúsztam.

Amikor viszont innen kiértünk, már jó volt az út, és ingyenes, egészen Párizsig. Ahol meg aztán jött a következő szopáscunami. Itt kicsit visszatekintenék az első beszélgetésekre, és úttervezésekre, és akkor én azt javasoltam, hogy Párizst olyan messziről kerüljük el, amennyire lehet, mert szívás, és én Reims után a Aminens, Rouen útvonalat javasoltam, hogy aztán Rouen környékén keressünk szállást estére. Elvileg jóváhagytuk, de aztán az Ati Vernonban talált szállás, ami viszont éppen Párizs közelében, attól északnyugatra van 70 km-re. Emiatt ez a fenti út már elég nagy kerülő lett volna, ezért inkább megpróbáltuk a párizsi elkerülőt. Említettem, hogy az elvárásoknak megfelelően sikerült az út, beleálltunk a dugóba, és ott is maradtunk elég sokáig. Közben Bopat autója elkezdte a szokásos dugóban megállós műsorát, ami nem komoly, mert utána aztán mindig beindul, de idegesítő. Nem tudom már mennyit álltunk és araszoltunk, de pár órát biztosan. Aztán amikor kikerültünk a kifelé menő autópályára, onnantól már nem volt gond, pillanatokon belül a szálláson voltunk. 13 euróért, ezt azért említsük meg.

Ahol szerencsére még nyitva volt az étterem, és egy nagyon jó vacsorát ettünk, amit a tipikus francia pincér még jobbá tett. Kicsit olyan Louis de Funès stílusú fickó volt, kicsit túlmozgásos, de igazán stílusos és úriember. Komolyan mondom, öröm volt nézni.

Ezután a szállás felső emeletén konyakoztunk, rumoztunk még egy kicsit, átbeszéltünk a másnapi tervet, aztán bevágódtunk az ágyba. Ez is fárasztó nap volt, de eddigre elfogadtuk, hogy erre szerződtünk. Műszaki hiba - a Bopat leállásait levéve - nem volt, bár egy érdekesség igen. Amikor a rádiónkon benyomtuk az adás gombot, az minden autón megzavarta a fordulatszámmérőt. Nekünk ilyenkor kb. 200-zal kisebb fordulatra ugrott, de a McFlynál pl. 1000 rpm-mel ment feljebb. Na erre varrjatok gombot!

Az idei Eurofestet már említettem itt a blogon, meg mivel már kétszer voltam, ezért korábbi bejegyzéseket is el lehet olvasni vele kapcsolatban, szóval egyáltalán nem akarom bő lére ereszteni a témát, de annyit azért leírok, hogy az Eurofest a Deloreantulajdonosok nagy nagy találkozója a gyárban, Belfastban. Öt évente tartják normál körülmények között, bár a 2021-es a Covid miatt elmaradt. Emiatt már 10 éve volt az utolsó, ezért mondhatni eléggé felfokozott volt az érdeklődés. Tavaly októberben indult a jelentkezés, az Europa hoteles szállás egy hét, az Eurofestes regisztráció két hét alatt elfogyott. Nálunk is voltak ebből zavarok, de sikerült végül mindenkinek jegyet és szállást szerezni, hogy aztán végül június 7-én, vasárnap, elinduljon a Delorean Club Magyarország, azaz a DCM, a baromi hosszú útra, öt autóval.

Az idei út kicsit cifrábban sikerült, nem úgy mint a korábbiak, mert nem egy útitársam volt, hanem kettő. Persze, mivel a Delorean kétszemélyes, ezért nem egyszerre, hanem váltással. Ugyanis a Dudu nem tudott teljes időre jönni, mert tanárként szabija sem volt, meg hát a kölökkét sem lehetett tizenkét napra a mamára hagyni, ezért az Eurofestes négy napra Bopat Lenkájával kirepült, hogy aztán az utazós részen Mentos legyen a beszélgetőpartnerem, és a krónikás.

Mentos előző nap estére ért ide, bepakoltunk, megbeszéltünk még pár részletet, aztán aludtunk. Reggel gyors ellenőrzés, minden oké, aztán terv szerint már indultunk is. A többiekkel útközben találkoztunk, az Atiékkal és a trélerével Az M1 egyik elterelősávjában, aztán McFly és Peti kicsit lemaradva csatlakozott hozzánk, Bopat pedig sokkal mögöttünk volt.

Ja és akkor Bopat. Bopat indulása az utolsó napig erősen kétséges volt, mert az autója minden létező hibát produkált, amitől az ember idegrohamot kaphat. A szokásos automata váltó olajfolyástól kezdve konstrukciós hibás kigyulladásig minden volt, ezért a villanyszerelője az indulás napján reggel hattól tízig az ő autóját reszelte, hogy menetképes legyen, majd amikor ő is azt mondta, hogy mehetsz, Bopat nem szarozott, nyélgázon indult, és a nap végére be is ért minket. Kente neki rohadt keményen.

Mi meg találkoztunk a szokásos mosonmagyaróvári benzinkúton, egy utolsó magyar tankolás, gyors kaja, aztán indultunk a nagy messzi külföldre. A kommunikáció elsősorban a cb rádiókon keresztül ment, ahogy mindig, de bónuszba most bevezettük egymásnak a pozíciómegosztását is, így mindig láttuk, hogy a másik hol van, ami ezen a napon éppen Bopatot jelentette, aki elképesztő sebességgel dolgozta le a hátrányát.

Az út egyébként eseménytelen volt, nagy dugóba nem kerültünk, bár München környékén azért voltak kisebb zavarok. Az autók jól mentek, 9-10 liter között fogyasztottak, a légkondi olykor kellett, és láttunk pár érdekes autót, meg pár számunkra értelmezhetetlen kínai izét is. Ausztriában láttunk pl. életünkben először Lynk & Co. márkájú autót, bár tegyük hozzá, nem hagyott bennünk mély nyomot a nevén túl. Viccesebb volt, hogy ekkor haladt el mellettünk egy Mustang, aki csak nézett minket, hogy mit fotózunk azon a szerencsétlen járművön.

Na de estére odaértünk a stuttgarti szállásra, elmentünk egy macskás logós sörkertbe, hogy valami kajánk is legyen, Bopat itt végül beért minket, majd egy közepes vacsora után - amit egyébként magyarul rendeltünk, mert az egész személyzet magyar volt - visszamentünk a hotelbe, és túlestünk az első welcome drinken. Valamint rájöttünk, hogy Peti személyében egy új autómosó csatlakozott az Atihoz, aki folyton takarítgatja az autóját. McFly, Bopat és én hagytuk úgy, ahogy volt, igaz az egész út során mi kétszer is lemostuk a szélvédőt. :)

Műszaki hibák nem voltak, bár McFly azért csinált egy kis kuplung újratöltést és légtelenítést, csak úgy megszokásból, Ati gyorsan foglalt egy szállást Belfast előtt, aztán beestünk az ágyba. Sűrű nap volt.

Megjöttünk Írországból, nagy út volt, jó út volt, majd jönnek szépen lassan a beszámolók. Addig viszont egy kis minibejegyzés az egyetlen valamirevaló műszaki valamiről. Mert hibának nem mondanám, de sima érdekességnél viszont komolyabb.

Szóval az utolsó hazajövős napon volt egy problémám az utolsó pár száz kilométeren. Nagy melegben jöttünk (32C), meleg aszfalton (45-50C) és azt vettem észre, hogy csökken az olajnyomás. Aztán egy megálláskor alapjáratkor leesett az alsó negyedes csík alá, és még az olajnyomáslámpa is többször kivillant. Beszéltem sokakkal, az a verdikt, hogy annyira felforrósodott az olaj, annyira elvékonyodott, hogy az olajpumpa már nem tudta felvenni. Másnap, miután kihűlt rendesen, már rendes nyomás volt. Beszéltem az Eddel is, azt mondta, hogy szerinte is ez a valószínű, 10W40 helyett jobb, ha 15W40-et használok, az vastagabb, és a szintetikus helyett is jobb a félszintetikus. Valamint még a szenzor és az olajpumpa is lehet rossz, de az nem valószínű.

Pár nap múlva beindítottam az autót, olajnyomás oké, felmelegítettem, olajnyomás oké, aztán utána olajcsere. Nem volt semmi extra, mondta a szerelő, hogy nagyon híg volt az olaj, szinte mint a víz, de egyébként semmi extra. Olajnyomás utána is oké. Viszont ami érdekes, hogy beszéltem az Eddel, hogy miért nem ajánlja sem ő, sem Houston a szintetikus olajat, és azt mondta, hogy két okból. Az egyik, hogy sokkal jobban oldja a motorban levő szennyeződéseket, és ezek a koszok el tudják tömíteni a kis olajjáratokat. Ez nálunk annyira nem jellemző, mert rendesen használatban vannak az autók, de jó tudni. Viszont a második amit mondott, érdekesebb volt. Ugyanis a full szintetikus olaj ha felmelegszik, akkor felhígul, mint a víz. Pont ugyanazt a hasonlatot használta, mint a szerelőm, és pont ez történt nálam is. Szóval a Deloreanbe a félszintetikus a jó, mert az nem annyira jó. Fura autók ezek, még 18 év után is tudnak újat mutatni.

Vannak esetek, amikor a csaló még a csaláshoz is hülye. A 2000-es évek elején volt egy fickó, aki Lambo ajtó konverziós kiteket árult Deloreanhez és minden más autóhoz. Amikor rákérdeztek, hogy hogyan működik, azt válaszolta, hogy univerzális kit, minden autónál használható.