Delorean elkeseredetten próbálta a DMCL életben tartásához szükséges pénzt előteremteni, mert teljesen komolyan gondolta, hogy az ő nevének rajta kell lennie egy autón. Tudta, hogy ha az üzem végleg bezár, akkor az eljövendő vizsgálódások észre fogják venni a hiányzó 17,5 milliót és neki valami teljesen hihető magyarázattal kell majd előállnia, különben az ügy nyilvánosságra kerül. Ha nem lett volna olyan önző és nem lett volna az a hihetetlen nagyra törési vágya, ami miatt ez az egész tragikomédia megtörténhetett, mind az amerikai, mind a brit Delorean Motor Company máig működhetne.
Később John Deloreant felmentették a drogvádak alól, de eddigre már utána kellett nézni az üzleti ügyeinek is és ezek ellen már senki sem tehetett semmit.
A brit kormány döntése, hogy egy amerikai gyártónak megengedje, hogy Írországban egy gyárat alapítson úgy, hogy ő a legnagyobb részvényes, nem volt annyira hülye ötlet, mint amilyennek néhányan gondolni szeretnék. Ha sikerült volna Delorean fölött némi kontrollt nyerni valakinek, akit nem vakít el a grandiózus karizmája, akkor ő keményen megmondhatta volna neki, hogy: "Nem duplázhatod meg úgy a termelést, hogy tele vagy képzetlen munkásokkal, csak akkor, ha biztos vagy benne, hogy el is tudod adni, amit csinálsz - és ez a tél közepén biztosan nem fog megtörténni." Így sokkal valószínűbb lett volna, hogy a vállalkozás sínen marad és a munkások, beszállítók, viszonteladók, vásárlók és a részvényesek is még sok évig profitálhattak volna belőle. Helyetteseinek és további tanácsadóinak, mint amilyen például Mr. Nesseth is volt, úgy tűnik nem állt érdekében a jól fizető állásukat kockáztatni azzal, hogy ne bízzanak kenyéradójuk döntéseiben, még akkor sem, ha esetleg tudták, hogy milyen tanácsot is kéne adniuk. Az önuralom nélküli "színes egyéniségnek", akiket alig több, mint egy megérzés vezet, erős akaratú kollégákra van szükségük, akik egyensúlyban tudják tartani őket. Főleg akkor, mikor más emberek pénzétől tették magukat függővé.
A legkedvesebb szó, amivel a Delorean fiaskót illethetjük, az a rossz gazdálkodás. Ahogy George Bickerstaffe írta az International Management 1983 májusi számában: "A fegyelmezetlen Deloreannek nem sikerült megzaboláznia a tehetségét." Pont ezt tette ezt az egészet oly tragikussá és megjósolhatatlanná. Senkit sem lehet azért hibáztatni, hogy nem látta előre, hogy John Z. hogy fog stressz alatt viselkedni. Az ilyen projectek kicsit mindig olyanok, mint a lóverseny. Az pedig balszerencse, hogy ebben az esetben a brit kormány a rossz lóra tett.
Amikor elkészült az utolsó autó is, bezártuk a gyárat Dunmurryben, miközben a munkásokkal említésre méltóan kevés baj volt. majd visszaadtuk az épületet a brit kormánynak. Megszabadultunk továbbá a gépektől és az 500 autótól, amiknek az értékét magasabbra emeltük különlegességük miatt. John Delorean sikkasztási ügyét leghamarabb 1986 szeptemberében fogják tárgyalni New Yorkban és valószínűleg el fog tartani egy pár hónapig. Akár megalázó módon börtönbe küldik, akár hagyják, hogy visszatérjen előző extravagáns életviteléhez - ami Delorean számára úgy tűnik a legfontosabb és ami most veszélybe került - számunkra, az ír cég felszámolóinak igencsak fontos lesz. Ha elítélnék, akkor az lehetővé tenné számunkra, hogy rátegyük a kezünket a fizetésképtelen amerikai cégre és a pénzre, amivel oly régen tartozik. Ezzel kifizethetnénk a cég brit hitelezőit, a beszállítókat és bankokat és ezzel a részünkről az ügy le lenne zárva.
Mivel viszont Delorean azzal védekezett, hogy ez a pénz egy Chapmantől származó kölcsön volt, ezért felmentették. Ha ez így igaz, akkor ő Chapmannek tartozik, aki pedig a DMCL-nek.
És vége. Itt ért véget a könyvben a Deloreanről szóló fejezet, de egy pár dolgot szeretnék a sorozathoz hozzáfűzni. Az egyik, hogy Sir Kenneth Cork 1983-ban ment nyugdíjba és utána kezdte el írni ezt a könyvet, viszont nyomtatásban csak 1988-ban jelent meg először. Ennek köszönhető, hogy míg az előzőleg leírt történések nagy része 1982 és 1984 között játszódik, gyakran vannak utalások 1985-86-os eseményekre is, olykor nem éppen konzisztens módon. Szerintem az utolsó pillanatig javíthatta a szerző a szöveget és emiatt lehet pár időbeli hiba.
Valamint ismét szeretném mondani, hogy aki ért angolul és van ideje rá, tényleg olvassa el az angol szöveget. Én nem vagyok műfordító és én magam is érzem a szövegemben a magyartalanságokat, de sem időm sem tudásom nem volt ezeket kijavítani. Tehát akit érdekel, annak ismét az első rész linkje.
