A memo botrány, amennyire fontos volt a DMC számára 1981 végén, annyira nehéz róla bármi használhatót találni a neten. Amit pedig találni, az sokszor pontatlan. Bő 10 éve írtam róla először, de habár azóta is többször találkoztam a témával, mégsem realizáltam, hogy ez a téma sokkal komolyabb kifejtést érdemel, mint tettem annak idején. Pótlom ezt a hiányosságot, ideje volt.
A memo botrány kirobbantója Marian Gibson, John Delorean 42 éves vezető titkárnője volt. 1979-től kezdve dolgozott a cég new yorki irodájában, és habár eleinte lelkesen és lojálisan végezte munkáját, később ez megváltozott. Angol származású volt, 21 évesen került New Yorkba, John Delorean több, mint 100 jelentkező közül választotta ki. Felvételében angol akcentusa is pozitívum volt, mert John úgy gondolta, hogy a majd biztosan hozzá látogató brit céges és kormányzati alkalmazottak pozitívumként fogják ezt értékelni. Az évek során Delorean "ajtónállója" lett, ha valaki beszélni akart Johnnal, először rajta kellett átjutnia. Emiatt nagyon komoly betekintéssel rendelkezett a cég összes ügyébe.
Ezért aztán nem tudta összeegyeztetni azt, hogy míg a cég folyamatos pénzhiányban szenved, Delorean életstílusa ezt közel sem követi, sőt a legnagyobb cégvezetők költekezési szokásait idézi. Azonban árulásának a fő oka a Delorean Motors Holding Company megalapításának a terve volt. Ha Deloreannek sikerül ezt tervei szerint véghez vinni, az azt jelentette volna, hogy Delorean marad a cég főnöke és legnagyobb részvényese, valamint kb. 120 millió dollárral gazdagodik, azonban a kisebb befektetők, mint pl. azok az autókereskedők, akik a 25000 dollárjaikat beadták a cégbe, vagy Johnny Carson és társai, a saját befektetésük értékének csak a töredékét kapnák meg befolyás formájában, az új cégben. A legrosszabbul az angol kormány járt volna, akik az új cégben mindössze 3,6%-os részesedéssel, és 8,4 millió dolláros vagyonnal bírt volna, annak ellenére, hogy már közel 150 millió dollárt tettek bele a cégekbe.
Emiatt Marian egyre kritikusabban állt Johnhoz, a céghez, a munkájához, aminek 1981-ben két lefokozás lett az eredménye. Kis kitekintőként leírom, hogy a cég főhadiszállása New Yorkban a Park Avenue 280-ban a 35. és a 43. emeleten volt. Legfelül, a 43. emeleten volt John Delorean irodája, eleinte itt volt Marian is, de később az átlagos irodisták közé került a 35. emeletre. Ez értelemszerűen nem növelte a munkakedvét, az pedig, hogy ezentúl a munkája az lett, hogy a brit parlamenti viták Deloreannel kapcsolatos szövegeit szemlézze, egy igazi megalázás volt számára. A vezetőség eddigre már ki akarta rúgni, de úgy gondolták, hogy inkább felmondásra kényszerítik, mert az mégiscsak jobb a cég szempontjából. Azonban Marian nem adta olyan könnyen magát.
Egy szeptemberi szombat este két szatyor dokumentummal távozott, majd ezeket kiválogatva elrepült Angliába, és ott átadta a pakkot Nicholas Winterton parlamenti képviselőnek azzal a kommentárral, hogy itt vannak a bizonyítékok arról, hogy John Delorean hogyan lopja az angol adófizetők pénzét. Főnökének, Bill Haddadnak csak annyit mondott, hogy elment szabadságra, Bill pedig nem kérdezett többet, elvégre már ő is a kirúgás szélén állt, és a legfontosabb dolga az volt, hogy minél jobb leszerelőcsomagot írasson alá Deloreannel. Winterton, miután átolvasta a dokumentumokat, megígérte, hogy értesíti Margaret Thatcher miniszterelnököt, de mivel Thatcher ekkor éppen Ausztráliában volt, meg kellett várni, hogy hazajöjjön. Marian várt, teltek a napok, majd a hetek, közben pedig az újságokhoz is eljutott, hogy tudhat valamit. Marian nem akart nekik nyilatkozni, bár közben visszatért New Yorkba, de mikor úgy látta, hogy az angolok nem foglalkoznak az üggyel, mégis leült beszélgetni egy riporterrel, John Lisnersszel.
Lisners eladta a sztorit a The News of the Worldnek, azonban ott dolgozott Delorean egyik ismerőse is, aki értesítette Johnt, hogy egy belsős ember elárulta őt. John próbálta minél diszkrétebben kezelni az ügyet, Maur Dubint, a DMC műkincsekkel kapcsolatos megbízottját (A 43. emelet tele volt nagy értékű műkincsekkel, tehát Marian kritikájának bizony volt alapja.) bízta meg, hogy adjon át Mariannak egy üzenetet, miszerint:
"John nem mérges. Csak szeretné tudni, hogy miért csinálod. Csak beszélgetni akar."
Marian azonban nem akart beszélgetni. Azonban Rupert Murdoch, aki többek között a The News of the World tulajdonosa is volt, lelőtte a sztorit, mert szerinte ez inkább tűnik egy sértődött alkalmazott rágalmainak, mint valódi bizonyítékokra támaszkodó történetnek. Egyesek szerint az sem lényegtelen az ügyben, hogy látásból ismerte Christinát és Johnt is, mert New Yorkban egy helyen laktak. Lisners azonban ezután a Daily Mirrorhoz ment, ami után Murdoch megadja Deloreannek Lord Goodman számát, aki az egyik legjobb rágalmazási ügyekre specializálódott ügyvéd Angliában.
Közben Winterton is látta, hogy az ügy vagy így vagy úgy a nyilvánosságra kerül, ezért nem vár tovább. Sikerült elérnie Thatchert Ausztráliában, mert nem akarta, hogy ha valóban nagy szenzáció lesz, akkor a brit kormány csak hülyén álljon a kérdések kereszttüzében. Így a brit államgépezet is beindult, vizsgálóbizottságot hoztak létre a vádak kivizsgálására. Közben valószínűleg Lord Goodman tanácsára, de Delorean is támadásba lendült, és az első újságcikkek megjelenésének másnapján sajtótájékoztatót tartott. Mint kiderül, a nagy kupac papírból az újságok a "gold faucet memo"-t szerették a legjobban, ami egy kis jegyzet volt, amit 1980 december 26-án küldött Bill Haddad John Deloreannek. Eszerint a belfasti Warren House felújítása nagyon drága volt az aranycsapok, meg egyebek miatt, amiket Charles Bennington rendelt a Londoni Harrodsból. Ezt Delorean nevetségesnek nevezte, és hamarosan ki is derült, hogy nem aranycsapokról, hanem aranyszínű csapokról volt csupán szó, valamint mivel a felújítás a VIP vendégek számára készült, ezért a magasabb összeg is indokolható volt. Ezen felül Mariant instabil gépírónak, Lisnerst munkanélküli írónak, a brit kormány vizsgálatát ostobának nevezte, Wintertonra pedig úgy hivatkozott, mint aki nem a szellemi képességeiről híres. A BBC-t is meghívta a lakásába, ahol Christina igazi háziasszonyként viselkedett, aki egy kicsit még el is sírta magát, amikor az igazságtalanságokról beszél, amik szegény férjét érik. Ezután Delorean Belfastba utazott, és sehol nem hagyja ki az alkalmat, hogy elmondja, hogy a kormány vagy egyes üzleti körök mindent megtesznek, hogy tönkretegyék az ulsteri emberek legnagyobb vívmányát.
A Thatcher féle vizsgálat nagyon hamar véget ér, nem utolsósorban azért, mert a kormányzati szándék az volt, hogy ne találjanak semmit. Ugyanis nem lehetett elvitatni, hogy a hetvenes évek közepéhez képest az utóbbi pár év kimondottan békés volt Belfastban, és ez jó részben bizony a gyárnak volt köszönhető. Egy képviselő sem akarta megbolygatni ezt a helyzetet egy olyan vizsgálattal, ami az ottani harcok kiújulását eredményezhette volna. Miután pedig így Delorean már nyeregben érezte magát, elmondta, hogy azt tervezi, hogy 250 millió dollárra fogja beperelni Gibsont és Lisnerst valamint a rágalmazó újságokat. Így aztán a botrány, amilyen gyorsan kitört, olyan gyorsan el is halt, minden ment tovább a régi mederben.
Azonban volt két nagyon fontos hatása. Az egyik, hogy a Delorean Motors Holding Company létrehozását jelentősen késleltette, így Delorean elesett a 120 millió dollárjától, tehát ebből a szempontból Marian Gibson sikerrel járt. A másik pedig, hogy mivel nem sikerült bevonni ezt a külső tőkét a cégbe, az írországi leányvállalat 1982 februárjára fizetésképtelenné vált és csődvédelem alá került. A brit kormánynak pedig eddigre már elege lett a folyamatosan csak problémákat okozó DMC-ből és szépen lassan hagyták tönkremenni. De ez már egy másik történet.
