Említettem már többször a blogon, hogy ha valaki valamiről hallani szeretne ami beleillik a témába, akkor írja meg. Említettem továbbá, hogy szívesen foglalkoztatnék társszerzőket is. Eddig elég kevés ilyen történt, de most Dubniczkia leírta, hogy honnan is jött neki ez a Deloreanbuzéria. :) Elég hosszú, de megéri elolvasni. Remélem mások is követik példáját és a hosszú téli estéken írnak valamit és feldobják a télen eléggé konzervszagú blogot.
Kilenc éves voltam. A dunaújvárosi Dózsa moziban ültem az embertelenül kemény székeken, amikor a vásznon egy teherautó hátfala füstölve lenyílt és legördült egy autó. Körbejárta a kamera, a lélegzetem pedig elállt. Szerelem első látásra. Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi tetszik benne, hogy miért van rám ilyen erős hatással, csak azt tudtam, hogy ennyire még nem tetszett semmi. Amíg a film tartott, csak a kocsit figyeltem és valószínűleg a szám két oldalán fényes nyálpászmák jelentek meg. Utána még sokszor láttam a filmet, megnéztem a teljes trilógiát moziban és később – mikor már elérhető lett – videón is.
Valahogy így kezdődött. Amióta az eszemet tudom bomlottam az autókért, mint ahogy minden egészséges fiú, csak nálam ez sohasem csökkent emészthető mértékűvé. Anyám emlékei szerint az első érthetően kiejtett szó nálam nem az apa, nem is az anya, vagy efféle szavak voltak, hanem az „autó”. Aztán sok-sok Delorean nélküli év következett. Sőt, őszintén szólva nem is gondoltam rá létező autóként. A hűtőmaszkon szereplő logót elkönyveltem GMC-ként, és az autót jó mélyre elraktam egyfajta filmes batmobilként.
Egy 2003-as brüsszeli munka kapcsán jutottam el az általam eddig látott legjobb autómúzeumba, az Autoworldbe (http://www.autoworld.be/en/10.asp). Rengeteg ismert és számomra ismeretlen autócsoda között tobzódtam. Szerencsére az alkalmazottakat egy rendezvény stoppolta, ezért alkalmam volt 70-80 éves versenyautókba beleülni és érinthetetlen autóbálványokat tapizni. És teljesen váratlanul jött az első találkozás. Ott állt a múzeum egy kivilágítatlan, sötét szegletében, a lépcső alatt egy Delorean. Egy igazi. Egy valóságos. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az maga volt a csoda. Nem számítottam rá és nagyon mellbe vágott. Láttam filmen sokszor, láttam fotókon milliószor, de élőben, hirtelen meglátni egy valóságos látomás volt. Valószerűtlenül gyönyörűséges, és annyira különleges.
Akkor tudatosodott bennem, hogy ez nem ezüstszínű autó. Hihetetlenek voltak a dimenziók. Elképesztően lapos, nagyon széles és egyáltalán nem szögletes. Giugiaro terveit a nyolcvanas évekből szinte muszáj a szögletesség vádjával illetni. Ami fotókon élek és szögek orgiája, az valójában gyönyörűséges, nagyon enyhe ívek és domborulatok összessége. Mindennapi munkám miatt muszáj foglalkoznom formákkal, arányokkal, színekkel és kompozíciókkal, ezért örökké ki vagyok éhezve a jól sikerült produkciókra. És, hogy mondjam... A DMC tökéletes. Persze nem a mai, marketingesek által gyúrt, döbbenetesen eklektikus és formailag zsákutcába jutott kocsik mércéjével mérve. Hanem a nyolcvanas évek futurisztikus próbálkozásai szerint. Lássuk csak, mondjuk a hátsó lámpákat. Mint valami számológépes kvarcóra ugyanebből a dekádból. De az autó minden alkatrésze üvölt a kor szelleme ellen: csináljunk drágát és tartósat! És ez így is van, vagy épp’ lenne, ha nem lenne inkább az összetákoltság érzése, mikor benne ülök. Ez nem egy kiforrott kocsi, de hogy is lehetne, hisz ebből összesen gyártottak annyit, mint egy mai népszerű autóból két hónap alatt. Csodás vagy épp’ bájos? Mindkettő. Csodás, mert volt egy ember, aki szembe ment az árral. Egy ember, akinek volt egy álma. És megcsinálta. Majdnem úgy, ahogy akarta. És persze bájos is. Az illesztések, mint egy Merkur telepen is félredobott Dacián, a gombok az utastérben mint egy harminc éves Ikarus kapcsolói. És mégis imádjuk. Imádjuk, mert a gyönyörű mindig egy kicsit hibás. A tökéletes dolgokkal mindig az a baj, hogy unalmasak, hogy kiszámíthatóak. Ez pedig egy kicsit sem tökéletes. De még így is a legáhítottabb tárgy számomra.
Belgiumból hazatérve beleástam magam a Delorean-témába a neten. Sok-sok megányi adat gyűlt össze, de szinte csak külföldi oldalakról. Aztán jött a füles, hogy itthon is van egy a Duna plázában. Persze mentem is még aznap, de sajnos nem volt a helyén. Ekkortájt született meg a döntés: vennem kell egyet. Az elhatározást hamar tettek követték. Az Ebay-en sikerült egy nagyon szép állapotút, nagyon jó áron találnom. A kocsi egy ’81-es, szürke, manuális váltós változat volt New York államban. Beszéltünk a tulajdonossal, és sikerült is megegyeznünk.
Kihagytam. A családom nem igazán pártolta, hogy az autóbuzulásom efféleképpen csúcsosodjon ki, és lebeszéltek. Ma már nem tudnának. És innen már nem volt visszaút. Folyamatosan kerestem, kutattam újabb eladó darabok után (akkoriban csak nagyon kevés volt), szívtam magamba minden elérhető információt és szépen lassan kikupáltam magam Delorean-ból.
Teltek a hónapok, az évek, mikor is a napi rendes, több órás használtautó.hu nézegetés közben megláttam egy eladó DMC-t. Nem hittem a szememnek. Egy eladó Delorean, itthon, Magyarországon?! Azonnal felvettem a kapcsolatot az „eladóval” és írtam az összes Vurdonos címre. Hamarosan jött is a válasz: már eladták, a tulajdonos egy igazi fanatikus. Rögvest írtam a tulajdonosnak is, és jött válasz. Az emilben jött egy videó is. Egy igazi DMC egy magyar faluban. Napokig néztem, alig akartam elhinni. Aztán telefonon is beszéltünk. Így ismerkedtünk meg Viktorral (Sidaries). Hosszas telefonbeszélgetéseink hamar megszülték egy rajongói és tulajdonosi klub alapításának ötletét. Majd hamarosan sort is kerítettünk hármasban (Viktor, Zsolt és én) az első találkozásunkra. Ma már ezt a találkozást tekintjük a klubunk megalapításának dátumának. Fantasztikus nap volt. Három igazi elmebeteg. Három ember, aki ugyanazért a dologért rajong. Három ember, aki végre tudja, hogy nincs egyedül. Órákig nem hittem el, ami velem történik. Egy Delorean, amit tapizhatok, amit órákig csodálhatok, amibe végre bele is ülhetek. És Viktor feltette életem egyik legfontosabb kérdését: – Akarod vezetni? Hmm... Ha azt mondom, hogy a hazaúton nem fagyott le egy pillanatra sem a mosoly az arcomról, akkor egy picikét sem túlzok. Máig hálás vagyok azért a napért. Aztán egy kis munka következett. A munka nagyját Zsolt és Viktor végezte, én csak a logót, az arculatot készítettem. És vártuk a bolondokat, a sorstársakat. És jöttek. Nem lettünk túl sokan, de a cél nem is ez volt. A cél az volt, hogy az a maroknyi ember, aki ebben az országban szintén fertőzést kapott a forma ünnepétől, egy autótörténeti klasszikustól, azok ismerjék meg egymást és az autót.
Ennyi az én történetem. És amit biztosan mondhatok, az az, hogy nekem is lesz egy Delorean-em. Lehet, hogy csak néhány év múlva... Ha kibírtam 22 évet, hogy vezethessek egy DMC-t, akkor azt a pár évet már fél lábon is kibírom. Mert mit érnek az álmok, ha nem váltjuk őket valóra?
Live the Dream!
Dubniczkia
