Majd két éve írtam már Nick Suttontól egy történetet, ezért ma - és a következő pár hétben - folytatom ezeket. Nem összefüggő történetekről van szó, inkább csak lazán kapcsolódó szösszenetekről, ezért nem egy sorozatban jelennek meg.
Először 1978 Augusztusában hallottam a John Delorean nevet a BBCn azzal kapcsolatban, hogy úgy tervezi, hogy egy nagyobb beruházást hajt végre Észak Írországban és autógyárat épít. Ebben az időben éppen Közép Angliában dolgoztam egy kis autógyártónál. 30 éves voltam és olyan munkát végeztem, amire mindig is vágytam - mi mást kívánhattam volna?
Aztán egy jó pár hónapig megint nem hallottam a nevet, de Novemberben egy volt kollégám megkérdezte, hogy nem szeretnék-e csatlakozni a céghez. Miután ellátogattam Belfastba és megegyeztünk a feltételekben, 1978 december 4-én felvettek a Delorean Motor Companyhez.
Amikor aláírtam a papírokat még nem tudtam, hogy ez a döntés az egész életemet meg fogja változtatni. Nem csak rövid távon, hanem az elkövetkező bő 30 évet is. Ezért van az, hogy angolként ezt a szöveget belfasti otthonomban írom, ahol azzal a nővel élek 26 éve házasságban, aki eredetileg a gyártól pár száz yardnyira lakott. Ő eredetileg a DMCL 26-os számú dolgozója volt és a mérnökségen dolgozott, mint asszisztens.
December 4-e, az első napom a Delorean Motor Companynél úgy kezdődött, hogy felszálltam Birminghamban a hét órakor induló gépre. majd a Belfasti Aldergrove reptéren leszálltam 50 perccel később. A 18 mérföldes út a reptérről a városba elég ijesztő volt. Útzárak, kiégett épületek, rengeteg katona. Ez nekem mind új volt. A végén már nagyon vártam, hogy egészben megérkezzek a gyárba és a biztonságba. Aztán amikor először megláttam a gyárat, rájöttem, hogy az általam pár perce elképzelt képnek és a valóságnak nincs köze egymáshoz. Az egész terület egy saras mező volt és egy rozoga kerítés az egyetlen épület körül. Azonnal eszembe jutott egy régi film, az 1964-es Zulu, amiben a Rorkes Driftben levő bázis nézett ki hasonlóan. Mint később kiderült, ez a kép határozottan a jövőbe is illett, mert három évvel később a saját szememmel láttam egy nagy dühöngő tömeget, ahogy a kerítést rázta, pár hétre rá pedig a kerítéshez közeli épületeket gyújtogatja. Bill Haddad a Hard Driving című könyvében nagyon jól leírja ezeket a pokoli és esetenként gyújtogatásokkal járó eseményeket. A kiképző épület és a kerítés közé építették fel később az úgynevezett Quonset kunyhókat 1979 júliusában, amik aztán a zavargások során leégtek.
Első napomon bemutattak Chuck Bennington igazgatónak és még pár embernek, például azoknak a mérnököknek, akiket Bill Collins hozott át Amerikából és akiknek a mai napig emlékszem a nevükre, személyiségükre. Mint a 16-os dolgozó, személyesen bemutattak John Deloreannek is és egy kicsit később pedig lehetőséget kaptam, hogy kiválasszam a nekem leginkább tetsző irodát az építési területre néző első emeleten. Beköltöztem és kipakoltam a kevés dolgomat azzal a tervvel, hogy majd ezeket berakom egy szekrénybe. Nem volt szerencsém, mert nem volt egy sem. Annyira a kezdetén voltunk mindennek, hogy még szinte semmi sem volt. Az egyetlen kikapcsolódási lehetőség a kiképző épület első emeletén levő kávézó volt. Emlékszem még a recepciós hölgyre, aki egy igazi gyönyörűség volt és egykori Miss Észak-Írország. Ez a szerény épület korábban egy szőnyeggyártó cég központja volt, most pedig egy nemzetközi vállalat - egy szépségkirálynő, John Delorean és a DMC-12 fotóinak segítségével - a világ sajtójának, csillogásának és figyelmének a középpontjába tette. Ez az amit a japánok úgy hívnak, hogy "Minden elől, semmi hátul" (all front, no back), egy épület, tartalom nélkül. De hát nem éppen így van ez sokszor az üzleti és személyes életünkben is?
Jövő héten folytatódik...
