(Előzmények itt: 1., 2., 3.). Miután Genovában a bankban és az autóklubban is végeztünk a papírmunkával, elindultunk, hogy levarázsoljuk a Deloreant a hegyről a tengerpartra. Ott várt minket türelmesen a mélygarázsban, a szokásos nagymamás terítők alatt.

Mintha csak megérezte volna, hogy valami történni fog vele, megmakacsolta magát, és nem óhajtott beindulni. Örültem nagyon, még csak 15 perce az enyém, de már hisztizik. „Sanyi”, az ex- tulaj megesküdött rá, hogy az előző napokban minden nap kipróbálta, és mindig pöccre indult. Csodálatos. Végre beröffent a motor, és Sanyi nagy nehezen kiügyeskedte a mélygarázsból (itt látszott csak igazán, milyen hatalmas a fordulóköre az autónak), és felállt vele az időközben beérkező helyi trélerre. Ez nem volt egyszerű mutatvány, mert a mélygarázsból felfelé emelkedett az út addig, amíg a teherautó be tudott tolatni, ott viszont már lejteni kezdett, mivel egy meredek hegyoldalban voltunk. Közben a tréler orra eltorlaszolta a keskeny utcát, és egyre nagyobb sor kezdett felgyűlni miattunk. Nem is lehetett volna jobb időpontot választani, hogy olasz vendéglátóim még elrángassanak két házzal odébb, és egy kis raktárhelyiségből elkezdjenek összeválogatni nekem vagy 10 üveg bort. De persze ezt is olyan olaszos módra, minden palack fölött alaposan elvitatkozva. Mivel előző reggel óta talpon voltam, közel álltam hozzá, hogy egyesével csapom szét a fejükön a raktárban porosodó több száz üveget.

Nagy nehezen betuszkoltam őket a kocsijukba, és a tréler mögött elindultunk le a hegyről. A következő 5 perc rémálmaimban fog kísérteni, mert a tréleres valami miatt úgy ítélte meg, hogy jobb, ha hátrafelé menetben teszi meg az utat! Még a vér is megfagyott az ereimben (és sajnos elszalasztottam a fotózást), ahogy a teherautó kb. 40 kilométeres sebességgel elkezdett tolatni a hajtűkanyarokkal tűzdelt, épp egy autónyi széles utcácskákon, kerülgetve a sehová lehúzódni nem tudó szembeforgalmat, és centikkel elrobogva a mindkét oldalon parkoló kocsisorok között. Jellemző, hogy a Google Street View nem fedi le azokat az utcákat, amiken lejöttünk, szerintem egyszerűen nem mertek nekivágni a fényképező-autóval. Hogy el lehessen képzelni, íme egy Google-kép az egyik szomszédos utcából.

A trélerest nem nagyon izgatták a körülmények, tolatott lefelé teljes sebességgel, és csak akkor lassított, ha a kanyarban szemből érkezők rémülten rátenyereltek a dudára az egyenesen feléjük robogó Delorean-fenék láttán. Azt ne is feszegessük, hogy én mit éltem át közben. A hegy tövében végre kiszélesedtek az utak, a teherautó megfordult, és 10 perc múlva szerencsésen megérkeztünk az átrakodás helyére. Itt az a nagyszerű hír várt, hogy az elvileg pihenőben levő bátyám az ügyintézés 3 órája alatt nem aludt egy percet sem, így nem valami vidám hazaútnak néztünk elébe. Jó, majd alszunk Szlovéniában vagy valami, de először is rakjuk át az autót. Helyi módi szerint ez újabb fél órába telt, itt éppen Gyula, Sanyi és a tréleres veszekszik a még tompult agyammal is elég egyértelműnek tűnő megoldáson:

Végül csak sikerült rájönni, hogy legegyszerűbb áttolni a Delót egyik trélerről a másikra.

Közben még az érzelmi mélypontra jutó Sanyit is vigasztalgatni kellett, mert könnyekkel a szemében, hüppögve nézte egykori autóját. Elmesélte, hogy amikor annak idején megérkezett Amerikából a kocsi, az első éjszaka benne aludt, most viszont már két napja nem jön álom a szemére. Sajnáltam szegény fickót, mert sok szeretettel és odafigyeléssel foglalkozott a kocsival az elmúlt években, és láthatóan sokat jelentett neki. Nagy nehezen azért sikerült elbúcsúznunk a genovai társaságtól, és hamarosan elmaradtak mögöttünk a város utolsó házai is.

Újabb 1200 kilométer várt ránk, és csak azon izgultam, ne essen az eső, mert a Delorean vízállóságáról semmit nem tudtunk. A gumikéderek itt-ott elég ramatyul néztek ki, ráadásul az optimális súlyelosztás miatt fenékkel előre állt az autó a platón, egy nagyobb eső esetén a motorháztető redőnyeiről a motortérbe ömlene a víz. Ugye mondanom sem kell, Genovát éppen csak elhagyva nem nagyobb esőt, hanem trópusi felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, de akkorát, hogy egyszer csak éreztem, ahogy a Ford Transit felúszik a vízen. Ok, akkor innentől túlélésre játszunk: szépen elporoszkáltunk a legközelebbi benzinkútig.  

A felirat szerint itt autókat grilleztek, ezért nem mentünk be :) . Aggódva néztem szét a Delorean belsejében, de szerencsére minden csontszáraz volt. Mentünk tovább: a lenti fotón éppen a Pó folyón tolat át 100-as tempóban a Deló.

Itt már kezdtük észrevenni a figyelmet, ami elválaszthatatlanul hozzátartozik az autóhoz: nagyon sokan lassítottak és követtek egy darabig az autópályán, volt olyan, aki mellénk húzódva, az anyósülés ablakán kihajolva fényképezett. Rengeteg mosolygó, integető ember, időnként egy-egy baráti dudálás és feltartott hüvelykujj. Beesteledett, és újabb esőben érkeztünk el az autópálya végén a fizetőkapuig. A vacak ablaktörlőknek hála alig láttam valamit, és sikerült besorolnom egy rendőrautó mögé. A bátyám már a fogát szívta, „ó, b.meg, ezek ki fognak szedni a sorból!”. Így is lett, fizetés után már ott álltak, és tereltek is le oldalra (Mondjuk nem nagyon láttam őket, ezért kiabálva be kellett ugraniuk elém :)). Ablak le, az olasz egyenruhások valamit nagyon izgatottan kérdezgettek a Delóra mutogtava. Angolul nem beszéltek, ezért jobb híján a kezükbe nyomtam minden iratunkat, de nem nagyon érdekelte őket. Hátrahívtak, és végre találtak egy nemzetközi szót: „Fotó? Fotó?”. Kinyitottam nekik a Deloreant, a pocakos főnök felkászálódott a platóra, nagy nehezen bepréselte a hasát a volán mögé, és büszkén pózolt, míg a másik rendőr fényképezte. „Bek tu fucsúr” hajtogatta vigyorogva, és látszott, hogy igen elégedett a mai napjával, lesz mit mesélni bent az őrsön.

Aztán már csak a szokásos végtelen aszfaltcsík következett az éjszakában, időnként egy-egy technikai szünettel. Egy szlovén benzinkúton tűnt fel, hogy a Deló tényleg mennyire űrhajó-szerű, mint ahogy azt a mozifilmben az 1955-ös sci-fi magazin címlapján is ábrázolták.

Aludni nem sikerült, hiába álltunk meg többször is; talán a Delóban kényelmesebben hátra lehetett volna dőlni, mint a rövid Transit-fülkében, de ott ez eszembe sem jutott. Ezért inkább energiaitalokkal megtámogatva gyűrtük tovább a kilométereket, bár én konkrétan eljutottam a hallucinációs szintig, amikor időnként egy távoli, Sándor Mátyás-szerű áriát hallva próbáltam elzárni a rádiót. De a rádió ki volt kapcsolva, és a bátyám nem hallott semmit...

Még sötétben lenyomtuk a szlovén szakaszt és az M7-est, reggel 6 óra után  – nem kis feltűnést keltve – átkeltünk Budapesten, és 36 órával az indulás (45 órával az utolsó alvásom) után végre leparkoltam a trélert a kertünkben, és bezuhantam az ágyba. Délután pedig eljött a történelmi pillanat: először vezettem egy Deloreant! Előbb csörlővel leengedtem a trélerről, de végig játszanom kellett a kerekek alá tett súlyzótárcsákkal, hogy a kocsi alja ne akadjon fent a tréler platóján levő „törésen”, és az orra se túrja fel a betont. Alul is, elöl is millimétereken múlt a dolog.

Végül beindítottam a Delót, és beálltam vele a garázsba, bár talán jobban illene rá a “cipőkanállal bepréseltem” kifejezés:

Ezzel véget is ért az olasz Deló története. De azóta, magyar autóként is sok érdekes dolog történt az 1052-es Delorean-nel, sőt, az Amerikában töltött éveire is fény derült, hamarosan ezekről is olvashattok.