Őszintén szólva meg vagyok róla győződve, hogy a Delorean a világ legfrankóbb boldogságmobilja. Amerre megyek, arra örülnek, integetnek és mosolyognak az emberek. Én pedig ezáltal olyan boldogságot szóró csodalény vagyok, akihez a Máltai Szeretetszolgálat és Teréz anya is továbbképzésre jár.

Na jó, visszavéve a hülyéskedésből annyi történt, hogy megkeresett egy lány valamikor pár héttel ezelőtt, hogy azt szeretné adni születésnapi ajándékba a fickójának, hogy láthasson egy Deloreant. Nem az első és valószínűleg nem is az utolsó ilyen kérdés volt ez, és a szokásos - ha jó idő lesz, megyek - kikötésemmel örömmel tettem eleget a kérésnek.

Mivel az idő szép volt és csak Tatáig kellett menni, ezért nagyon meg sem zavarta a napi programomat és össze is futottunk az előre megbeszélt helyen. Hogy mi történt ott? Igazából a szokásos dolgok. Sok beszélgetés, vigyorgás, kisebb tesztkör, még több beszélgetés. Igazából az történt, ami miatt tartom a Deloreant, ezért nem is fűzném tovább. Jó volt na. A találkozó után egy másik ezer éve nem látott ismerősömmel találkoztam, akivel aztán szintén jót beszélgettem. Viszont ennek annyira a Deloreanhez nincs köze, ezért erről is legyen elég ennyi. 

És az autóval mi történt? Semmi. Indítottam, ment. Fékeztem, megállt. Most már viszont tényleg el kéne vinni kárpitoshoz. Elképesztő, hogy mennyire nemtörődöm vagyok. Már régen meg kellett volna csinálnom a hibáit. Találtam egy csomagot Edtől, ami idén márciusban jött. Ebben voltak azok a felvarrók, amiket az új lábszőnyegre akarok rakatni. Csak az elmúlt fél évben nem sikerült mindezt elérnem, Elhatárolódok magamtól.

Ja és egy tetoválás a szülinapos válláról. Nem csak Kindernek van ilyen.