2011. június 18., szombat
Hajnali 6-kor próbáltunk felkelni, 6:30 körül sikerült is, és 7:00 körül már a komp jegypénztárában álltunk sorba, ami előtt ilyenkor is fizetni kellett a parkolásért. Előttem egy fiatal pár állt (max. 18 évesek, de inkább fiatalabbak) a 2 év körüli gyerekükkel. A fiúnak a legnagyobb problémája az volt, hogy a fehér színű Adideazt/Niki/Pumi cipőjéről a koszt egy papír zsebkendő segítségével eltávolítsa, ezzel jól le is foglalta magát. Miután sorra kerültem, a jegyeket a Maestro kártyámmal sikerült megvenni, 218 EUR volt a kocsi plusz a két „adult single ticket” ára (akartam mondani nekik, hogy én házas vagyok, nem single, de a Szabi lebeszélt).
A hajón sikerült az „entertainment” részben helyeket találni, ami egy nagy LCD-tévéből állt, amin a Topcat c. rajzfilm 3 részét adták. Ezen mondjuk jobban lefáradtam, mint 3 óra vezetésen. Végül csak kikötöttünk (a kihajtással semmi gond nem volt), majd a vámos néni természetesen megállított, hogy biztonsági ellenőrzés, állítsam le a motort, stb., és elvitte az útleveleinket az irodába megvizsgálni. Amikor visszaért, közölte, hogy már látta ezt a kocsit (konkrétan ezt, ezzel a rendszámmal), mondtuk, hogy ez valószínű, mert volt kiállításon nemrégiben.
A megfelelő útra könnyen rátaláltunk, majd hamar kiderült, hogy a váltó + motor kombó nem szereti, ha 70 körül, vagy ha 30 körül megyünk, ugyanis ilyenkor zabálja a legtöbbet a motor, érzésre 20-30 liter közt, a mutatót szinte láttam lefelé kúszni. Az is kiderült, hogy az emelkedők illetve a lejtők eléggé komolyan beleszólnak a mutató állásába. A hátsó fék nyikorgását is ekkor hallottam először (erősebb fékezésre ez megszűnt). Az út során különösebb esemény nem történt (a tankolást már nem szívtam be többször), csak egyszer annyi, hogy a szembesávban baleset volt, és a mi sávunk azért állt vagy 2 km-en keresztül, mert a sok hülye nézte, hogy mi történt, és lelassított (ez itthon is szokás). Igazából el kell árulnom, hogy fogalmam sincs, merre mentünk, de leginkább arra, amerre a 2009-es Igo térkép mondta (az enyémet megfrissítettem és tiszta hülye lett). Az M6Toll nevű fizetős autópályát elkerültük, mert nem tetszett, plusz mintha a GPS is azt mondta volna, hogy ne arra menjünk (ezt sokszor nem nagyon lehetett látni, csak amikor már benne voltunk az elágazóban, mivel az Igo felülre kiteszi a táblákat, hogy szerinte merre kell menni).
Az út végén átváltottunk az én GPS-emre (hiába volt gyagya), mert abban kikerestem a kompkikötő pontos helyét. Sikerült is megtalálni elsőre. Az autót leparkoltuk a felhajtók bal oldalán, majd gyalog odamentünk az egyik check-in bódéhoz, hogy hol lehet jegyet venni, és a lyány azt mondta, hogy „abban a nagy épületben”, de kivételesen ad most ő nekünk (pedig volt forgalom). Eléggé valószínűnek tartom, hogy a kocsi tetszett neki, nem pedig mi ketten (miután ideadta a jegyet, közölte is velünk, hogy „this is the car from Back to the future”, ha esetleg nem tudtuk volna). A lényeg, hogy 180 fontért megkaptuk a jegyet mindhármunknak, ami egész jól jött össze, ugyanis a 200 fontos kp-készletből 10 font ment el taxira, szóval maradt még 10 font csokira meg szigetelőszalagra. Sikerült tudniillik megbeszélni az Eddel (ő a holland DeLorean-szerviz tulajdonosa), hogy a kék és a barna/kék drótokat kell összekötni, hogy állandóra kapcsoljuk a tompított világítást. Ezt a változatosság kedvéért egy benzinkúton abszolváltuk, a (természetesen indiai) kútkezelőtől kértünk egy ollót, és vettünk 80 pennyért egy szigetelőszalagot. Az olló „vitte a drótokat, mint a vajat” (a Szabi szerint), bár gondolom, az éle annyira nem örült neki, a szigszalagot meg lehetett kézzel is tépni, így végül az egész művelet sikeres volt (azért az akkusaruk feltétele előtt megvizsgáltam a benzinkút poroltóállományát). A végén jutott eszembe, hogy nem ártana hátulra is világítás, mert ennek a két drótnak az összekötése ezt nem biztosította, de „bevillant”, hogy a hátsó ködlámpa hátha működik. Ez bejött, igaz, kicsit furcsán, és a fék lenyomására változóan, de világított. Még szerelés közben befutott egy terrorista-busz (VW Type 2), amit mindenképpen le kellett fényképezni. Igaz, nem „a líbiaiak” ültek benne, hanem egy angol család, de azért így is jól nézett ki.
Így aztán nyugodt szívvel indultunk el Portsmouth belvárosába csokit keresni (azt ugye kötelező volt a Szabi barátnőjének; én a feleségemnek meg az öcsémnek hoztam egy-egy Cadbury’s nagy tábla csokit, de végül itthon majdnem egyedül ettem meg az egészet). Szóval nekiálltunk krúzolni, amit 10 perc után sikeresen meguntam, azt mondtam, írjuk be a GPS-nek a legközelebbi Shell kutat, ami meg is történt, de amikor odaértünk, kiderült, hogy van mellette egy Lidl, így kisebb (félutcányi) tolatás után bekanyarodtunk a parkolójába, ahol természetesen magyarokkal futottunk össze. A Lidl-ben sem Maestro, sem Mastercard kártyával nem lehet fizetni, viszont pont maradt 6 fontom, elég arra, amit összevásároltunk, így nem kellett szégyenszemre visszapakolni semmit sem.
Dolgunk végeztével visszatértünk a kikötőbe, ahol vagy egy órát álltunk, mert a 22:45-kor induló kompra 20:30-tól lehetett csak becsekkolni. Ezalatt páran megnézték a kocsit, köztünk egy Rolls-Royce tulajdonosa is, mi meg feltöltöttük a hűtővizet. Odajött egy francia muki, kérdezte, hogy „Que est-ce que c’est?” vagy valami hasonlót, mondtam, hogy „C’est un DeLorean, mais je comprends pas le francais”. Kb. ennyiben merül ki a francia-tudásom. (Mi ez? Ez egy DeLorean, de nem értek franciául.). Azért nem semmi, hogy átjön a muki Angliába, és egy szót se beszél angolul (vagy csak nem akar). A kompra „felszállt” vagy 30 Land Rover, valami jótékonysági rally résztvevői lehettek, és rendeltek maguknak vagy 30 doboz pizzát, amit egymásra tornyoztak és nagyon örültek maguknak, hogy ilyen ügyesek voltak, majd pofátlan módon nekiálltak zabálni. A kompra végül feljutottunk egy biztonsági ellenőrzés után, megkérdezték, viszünk-e robbanóanyagot a kocsiban, mondtam, hogy a benzinen kívül semmit. Leparkoltunk (azt még nem írtam, hogy a kézifék eléggé rossz), majd kis kavargás után (a többiek meg követtek minket, hehe) eltaláltunk a „szállásra”, ami egy teremnyi állítható támlájú és lábtartóval felszerelt fotel volt, de az Arena (az egy plaza Budapesten) VIP mozitermeiben kényelmesebbek vannak.
Először megpróbáltunk a fotelekben aludni (itt nem volt LCD-tévé, csak a falat vagy egymást lehetett bámulni), majd ezt megunva nemes egyszerűséggel lefeküdtem a padlószőnyegre (szerencsére volt alatta egy 1-2 cm-es szivacsréteg úgy érzésre), majd letakartam a szemem a dzsekim ujjával, és végül el tudtam aludni még éjfél előtt. A Szabi állítása szerint sokat forgolódott, amit nem csodálok, mert én vezettem egész nap, és jobban elfáradtam. Éjjel 1 körül arra ébredtünk, hogy a hajó el akar süllyedni, érzésre lehettek vagy 5-10 méteres hullámok. A kapitány bizonyára csak röhögött volna rajtam, de nekem rohadtul nem volt vicces. Először azon idegeskedtem, hogy elsüllyedünk, majd miután ez fél órán keresztül sem következett be, eldöntöttem, hogy a hajó kibírja – utána már csak azon izgultam, hogy a kocsi ne guruljon neki az előtte vagy mögötte állónak, ugyanis, ahogy említettem, a kézifék eléggé hatástalan. A váltót természetesen P-ben hagytam. Kikötéskor „kíváncsian vártam”, melyik része tört meg a kocsinak, de egyben maradt.
2011. június 19., vasárnap
Miután kitaláltunk a kompból (mi a második szinten parkoltunk, amit, miután az alsó szinten álló autók „partra szálltak”, nemes egyszerűséggel a kocsikkal együtt leengedtek), itt átengedtek a biztonságiak, lehet, hogy nem ismerték fel a kocsit, vagy pont azért.
A franciák nagy kedvesen csesznek kiírni, hogy fizetős az autópálya, de annyira azért nem ért meglepetésként az első fizetőkapu. Itt már az én GPS-emet használtuk, mert a Szabié 100 km-rel hosszabb utat tervezett. Nem tudom, az merre küldött volna, de az enyémmel szép ügyesen átmentünk Párizson (igaz, a Google Maps is így tervez). Ez kicsit ijesztő volt, a Szabi természetesen átaludta.
Innentől már nagyjából eseménytelen volt az út, azt leszámítva, hogy még vissza volt 1300 km Pozsonyig, és ez eléggé idegesített. Háromszor tankoltunk a franciáknál, a kocsit mindig megnézték, egyik alkalommal féltucatnyian gyűltek köré és sorban fényképezkedtek, mondtam, siessenek, mert fázom, erre az egyik gyerek a sálját (júniusban sálat hordani, gratulálok) nyújtotta felém.
Passauban mondtam azt, hogy tovább nem bírom. Egy kis automata-vezetés-oktatás után („a bal lábadat felejtsd el”) a Szabi vezetett, én viszont benyomtam 2 Red Bullt, amitől nem túl meglepő módon nem bírtam elaludni (pedig az lett volna a cél). Szóval miután magamhoz tértem, Sankt Pöltentől megint én vezettem. Az út igazából itt kezdett kicsit „meredekebbre” változni, mivel a lámpánk annyira nem volt a topon. Így a bécsi külső gyűrűn úgy mentünk végig, hogy kinéztem magamnak valakit, aki kb. 110-zel ment, és adtam neki vagy 300 m előnyt, és végig őt követtem. Az S1-es gyűrűn könnyebb volt, mert az végig ki van világítva, aztán viszont a szlovákokhoz kicsit lassabban mentem át. A határnál még megálltunk szlovák matricát venni, elkezdtem németül gagyogni, persze a Szabi cseszett felvilágosítani, hogy a pénztárnál a lyány magyar. Elbeszélgettünk a másik kutas emberkével vagy 5 percig, azt mondtam neki, hogy a Totalcaron lesz cikk. A reptérre végül egész egyszerűen odataláltunk, csak a gyenge lámpa miatt lassan mentem.
Itt egy bonyolultabb epizód volt a Szabi Astráját kiszedni a parkolóból, nyomtuk befelé az automatába a 100 Euróst, aztán az 50-est, egyiket se ette meg, aztán hallottuk a hangszóróból, hogy „papadente bodicsku”, vagy valami ilyesmit. Mondom, keressük meg a bodicskut (a bódét). Így megoldódott a fizetés, és elindulhattunk most már a megfelelő sebességgel Budapest felé (a Szabi ment elöl H1-es halogén lámpákkal). Ekkor hívtam fel a feleségemet, hogy már közel vagyunk (éjjel 1 körül lehetett).
Az M15-ösön kb. egy órával előttünk történt az a baleset, amiben egy szlovák kamion egy cseh busszal frontálisan ütközött, a kedves rendőrök viszont nem engedtek fel Budapest felé sem. Ebből következően egészen jól eltévedtünk, nem is tudom már, merre jártunk, de olyan utakon, hogy a DeLorean szét akart esni (nem tudom, írtam-e már, de a felfüggesztése nem éppen a harmadrendű – vagy a budapesti – utakhoz való). Végül megbeszéltük, hogy menjünk el Mosonmagyaróvárra, hátha onnan már rá lehet menni, itt meg is tankoltunk (jobban mondva tankoltam – az Astra simán megfordul egy tank benzinből a Budapest-Pozsony távon).
Az út számomra egyik legérdekesebb része csak most következett: 150 km-en keresztül játszottunk autós üldözést, ami abból állt, hogy 130-cal húztunk el vagy ezer kamion mellett. Kettő autó előzött meg az egész út során.
Kb. 3 óra volt, mire hazaértünk, az asszony megvárt ébren, pedig másnap 6:30-kor kelt. Én délben.
A hazaérkezés során semmi nem történt, másnap viszont mondta az egyik szomszéd srác, hogy „már háromszor körbejárta” a kocsit, kíváncsi volt, kié. Szóval van itt is közönség rendesen.
Most éppen Tatabányán van szervizben a kocsi, remélhetőleg 2 héten belül elkészül és kapok rá E-rendszámot is, majd októberben OT-t is – Zsiga azt mondta, idén változott a szabályozás és a gyártás hónapja is számít.
Terveimben szerepel, hogy a későbbiekben is tudósítok az autóról itt a blogon.
