És most pedig az éves kirándulásunk egy szép nagy gigaposztban.
A tavalyi ausztriai kirándulás után nem volt kérdés, hogy ezt folytatni kell. Ezért aztán év elején elkezdődött a gondolkodás a célországról, és mivel ez a program Bopatnak, mint a legnagyobb utazónak a szerelemgyereke, ezért hallgatva rá, hamar meggyőződtünk, hogy Szlovénia pont jó lesz nekünk. Nincs túl messze, szép, mi kell még? Hát némi felkészülés. Ezért is szerelgetett mindenki az elmúlt hónapokban, hogy a legkisebb zörgő bizbaszaink is meglegyenek, mert hát csak nem állunk a többiek elé mindenféle nyikorgó alkatrészekkel. Valamint előre megvettük a magyar és szlovén pályamatricákat, mi elrendeztük a gyerekek ügyleteit, McFlyék megbeszélték Hanniballal a saját gyerekük elhelyezését, miszerint a kölökke a Deloreanben utazik, az asszony és Hannibal pedig jön a Skodával.
Így aztán május első csütörtökjén elindultunk mi is Attiláékhoz Érdre, ahol a reggeli kávét benyomhatták az arra fogékonyak. 9 óra volt a terv, nem meglepő módon a két dugó miatt inkább negyed 10 lett, mire odaértünk, de ez nem volt gond, mert McFlyék még hozzánk képest is elkéstek. Itt aztán beállt mindenki az udvarra, kávé, első dumálások, Bopat alapjáratának kis állítása következett, majd indultunk is. Terv szerint egy gyors tankolással kezdtünk volna, hogy mindenki ugyanannyira legyen feltöltve, de a helyi benzinkútnál éppen szoftverfrissítés volt, ezért miközben azon tanakodtunk, hogy megvárjuk-e, egy kisautós nyugdíjas majdnem beletolatott Bopat autójába, és csak a marha nagy óbégatásunkra állt meg, de látszott, hogy még akkor sem tudta, hogy mi is a baj. Hát, nem kéne mindenkinek vezetni, az biztos. Inkább továbbálltunk.
Valahol a Balaton környékén álltunk meg végül a tankolásra, addigra kiderült, hogy Bopat autója nagyon durván túlfogyaszt. A mi 10-11 litereinkhez képest ő inkább 16-17 literrel ment, ami nem magyarázható sem légkondival, sem az automata váltóval. Később aztán ez neki mérséklődött 15 körülire, de nekünk voltak 9 literes, és 12 literes etapjaink is. Szóval azt biztosan meg kell majd nézetnie, mert egyáltalán nem jó.
Innentől az út meglehetősen eseménytelen volt Szlovéniáig, és igazából az autópályás részen utána sem történt semmi. Viszont miután Maribort elhagyva lementünk a pályáról, egyből volt mit nézni, nagyon szép helyeken autóztunk, bár ezt többet nem írom le, de nyugodtan bele lehet képzelni minden bejegyzésbe. A képek majd mutatják.
Azonban aznapra nem volt semmi különleges program, egy finom és ráérős késői ebéd után mentünk a szállásra, ami tipikus síelési pályaszállás volt, ennek megfelelően az egész hotelben egyedül mi voltunk. Viszont sajnos emiatt nem volt vacsora, ezért kb. egy kilométerre kellett elsétálnunk, de igazából az is jól esett. Ott meg aztán igazi helyi kajákat ettünk, és nagyon jól elbeszélgettem egy elég jól beivott helyi kommunistával, akin látszott, hogy még mindig Jugoszláviát sírja vissza. Minden alkalommal amikor Kínáról vagy az oroszokról volt a szó, éljenzett, a Budapest - Belgrád vasútnál majdnem énekelni is kezdett. Hát más világ volt, az biztos. Na de a lényeg, hogy nagyon jót ettünk, aránylag jó áron, majd a hazakaptatás után igazán jól aludtunk.
Másnap reggeli után összeálltunk egy fotózásra, a háttérben egy olyan kilátással, amihez még az életben nem volt szerencsém, aztán elkezdtük a napi hegynek fel, aztán hegyről le szerpentinezésünket. Közben láttuk a tavalyi esőzések és áradások eredményeit, hát nem gyenge, hogy bő fél évvel az események után is milyen állapotok vannak pár helyen.
Aztán jött a következő megálló, és fotózkodás, majd a következő és a következő. Hát igen, igazából ezért mentünk. Az egyetlen dolog, ami megakasztotta egy kicsit a szórakozást az volt, hogy az egyik kávészünetnél - ami egy elég hangulatos, ördögökben bővelkedő útszéli kocsmánál történt - , kiderült, hogy nekem bizony bedöglött a jobb oldali ablakemelőm. Szrencsére csukott állásban. Utána még elég sokat nyomkodtam, aminek a vége az lett, hogy sikerült lehúzni, de vissza már nem ment. Okos voltam. Szerencsére később sikerült felhúzni, aztán utána már nem nyúltam többet hozzá.
A következő checkpoint a bledi tó volt, nem írom le újra, hogy mit csináltunk, csak azt, hogy utána már mentünk a szállásra, ami a Ramada Hotel volt. Odamentünk, nincs hely, mert mint kiderült, a kisváros annyira menő hely volt, hogy két Ramada Hotel volt benne, mi meg a rosszban voltunk. Átmentünk hát a jó hotelbe, lepakoltunk, majd kimentünk a városba egy kicsit körülnézni, és meginni egy kis ezt-azt. Aztán visszaérve folytattuk a beszélgetést, pálinkázást, aztán valamikor éjfél környékén bele is állt mindenki az ágyba.
Másnap reggeli, pakolás, indulás, és meglepő módon hegyre fel, fotózkodás, völgybe le. És ha jól emlékszem, itt volt az egyik szerpentinen, hogy a McFly kicsit lerakta az autó alját, és az egyik kanyarbeli kátyúnál nekem is koppant egy jó nagyot az autó eleje, de egyik autónak sem lett semmi baja szerencsére. Aztán volt is egy kis beszélgetés arról, hogy most akkor ki milyen úttípust szeret a Deloreannel kapcsolatban. McFly és Bopat imádta a szerpentinezést, Attila és Én viszont inkább a hosszú egyenes utakra és az autópályatempóra esküdtünk. Mutatja is a klub teljesen demokratikus voltát ( :) ), hogy pont fele fele arányban volt mindenkinek a kedvence, mert első és utolsó nap autópályázás volt, közben pedig szerpentinezés.
Ezután jött az út szerintem legjobb része, egy függőhíd és egy olyan gyönyörű színű folyó, hogy azt leírni nem is lehet. Ezen a hídon talán fél órát is bohóckodtunk, mire újra útnak indultunk. Majd aztán innen jött a legproblémásabb rész is. Némi kommunikációs zavar miatt a négy Delorean elindult, de Hannibal még nem, és mire ezt észrevettük, már a rádiók hatótávján kívül volt. Telefonon megmondták neki, hogy merre kell jönni, de sikerült neki egy kilométeren tíz kilométert elveszni, majd rájöttünk, hogy itt bizony nem lesz új találkozó egy darabig, mert nekünk sem volt jó az út mellett ácsorogva várni rájuk. Így megkapták a célhelyet és két csapatban mentünk.
Goriziában, ami egy érdekesen kettévágott határváros, tankoltunk, és vártuk a Hannibalékat. Viszont ők eddigre már bőven átkóvályogtak Olaszországba, ahonnan meg aztán visszajöttek, de közben Bopat már teljesen elvesztette a türelmét és miután indulás után egyből egy balesetbe futottunk és mi visszamentünk a benzinkútra, hogy akkor már mindegy, megvárjuk a Hannibalékat, ő inkább továbbment. Itt jött elő a második műszaki hibám, ezúttal a kilométeróra döglött be. Na mondom, a jó kis angle driveomnak lőttek, kár érte, jó ügynök volt. Szerencsére enélkül simán megy az autó, én meg érzésből is tudom mennyivel megyek, meg van egy jó kis cetlim erre a helyzetre. Mutatja, hogy melyik fokozatban milyen rpm hány km/h-t jelent. Na de a lényeg, hogy ha nem is hasonló elosztásban, de ismét két részletben mentünk Trieszt felé.
Bopaték jóval hamarabb odaértek, és már a főtéren voltak, amikor mi még próbáltunk parkolóhelyet keríteni a kikötőben. Igazából nem éreztük itt jól magunkat. Lett helyünk, de nem akartuk az autókat a talált parkolóban hagyni, mert habár többen is mondták, hogy nyugodtan lehet, de mi mégis problémáztunk azon, hogy ki volt írva, hogy a tengerészeti rendőrség számára fenntartott terület. Így aztán inkább szóltunk Bopatnak, hogy bocs, de mi leléptünk a szállás felé. Így aztán Trieszt inkább csak egy felesleges körként maradt meg az emlékezetünkben. És ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy a Delorean nem való a nagyvárosokba.
És jól is tettük, hogy leléptünk. Az utolsó szállás nagyon jó kis hely volt, ráadásul pár száz méterre volt tőle egy jó kis étterem, ahol a halat szeretők jól kiélhették magukat, de én is kaptam rendes ennivalót. Itt eldumáltunk sokáig, majd elértük a buszt, ami másfél euróért elvitt minket Piranba. Tökéletes befejezése volt a kirándulásnak, a naplemente, az ottani zene, majd koncert mind nagyon jó volt. Végül aztán az utolsó előtti busszal visszatértünk a szállásra, és még beszélgettünk jó sokáig.
A másnapi reggeli helyszíne talán a legjobb volt az út alatt, kint egy kertben, mellettünk halfarm, kicsit távolabb pedig a tenger. Mindemellé pedig csodás idő, ami egyébként az egész útra igaz volt. Folyamatos 20-25 fok, eső nélkül. Jobbat elképzelni sem lehetett volna. Szóval a reggeli után pakolás, aztán indulás hazafelé. Hát nem voltunk visszafogottak, elég jó tempót diktáltunk az biztos. Most, két héttel később, még nem jöttek gyorshajtási csekkek, szóval bízok benne, hogy megúsztuk, de bizony voltak helyek, ahol nem sikerült a 130-at tartani.
Ebédig elég jól mentünk, utána megálltunk enni egyet, ahol talán két órát is ellazáskodtunk, majd vissza a Deloreanekbe, és vissza a pályára. És itt ütött be a baj. Bopat ment elől, aztán a McFly, utána én, és egyszer csak McFly szólt a rádióba, hogy "Bopat, húzódjál le, folyik valami!". Óriási szerencsére pont volt ott egy benzinkút, és ahogy megálltunk, látszott, hogy Bopat autójából dől az olaj. Kicsit megvizsgálva látszott, hogy a váltónál van a gond. Betoltuk egy parkolóhelyre, szólt Hannibal a személyzetnek, hogy egy kis homokot szórjanak az olajra, aztán tanácstalankodtunk, hogy mi legyen. McFly aláfeküdt az autónak és látszott, hogy ez itt helyben nem javítható, a kihajtásnál ment szét a szimmering, ha jól emlékszem. Itt látszott, hogy innentől csak a tréler a megoldás. Egy kicsit még gondolkodtunk, de miután Bopat riasztotta a fiát, hogy van mára egy útja Szlovéniába, sok sikert kívántunk és elbúcsúztunk.
Innentől kicsit nyomottabb hangulatban és rádiók nélkül mentünk tovább, egészen Szombathelyig, ahol még megálltunk egy utolsó tankolásra és búcsúra, mert innentől aztán már mindenki a saját tempójában nyomta hazáig. Ennek ellenére nem nagyon szakadtunk el egymástól, Komáromig, ahol én lejöttem a pályáról, talán 5 kilométeren belül voltunk mindhárman. Végül aztán hazaért mindenki szerencsésen, még Bopat is, igaz ő fél napos késéssel. Aztán nekiálltunk összerakni a gépeket a hóvégi Balaton Classicra.
