Gyönyörűm megírjam? De biztos megírjam? Mert mi lesz az imidzsünkkel, ha ez napvilágra kerül?  :) Így indult ez a beszámoló kettőnk között, és az alábbi lett belőle. Már a kirándulás vége felé jártunk mikor a legbájosabb mosolyommal (hogy éreztessem, nem fogom lehántani a bőrét, ha igazat mond) fordultam Viktorhoz és megkérdeztem:

- Gyönyörűm, te hányszor szerettél volna elválni tőlem a kirándulás alatt?

(Én nem bevallottan vagy hússzor.) A válasz így hangzott: Válásra egyszer sem gondoltam, de gyilkosságra többször is. És ez az út volt a nászutunk. Persze magára vessen az ember, ha ilyeneket kérdez. :)

Mielőtt belevágtunk volna a nyaralásba, annyi kellemes elképzelésünk volt a dologról, hogy hosszú lesz persze az út, és talán fárasztó is, de mennyi Delo egy helyen! Csupa őrült között eltölteni négy napot, vadregényes környezetben. Romantikus lelkemre ez határozottan csábítóan hatott. Meg különben is hogy vette volna ki magát, ha az autós programok túltengése miatt nem megyek el a saját nászutamra.

Aztán mindebből egy ámokfutás lett. Olyan volt minden, mintha folyton rohannánk. Mindenre hagytunk magunknak időt, és mégis egy állandó feszültség fonta körül az utat. Csak érjünk Hollandiába gond nélkül. Csak találjuk meg a többieket. Csak nehogy lekéssük a kompot. Csak nehogy lekéssük a másik kompot. Volt, hogy az út felénél vettem észre, hogy van mellettünk táj. Ráadásul milyen gyönyörű! De én ehelyett golflabda méretűre düllesztett szemekkel meredtem az útra, mert annyira megzavart a bal oldali közlekedés. Egy pánikban kapaszkodtam az autóban. Arról nem is beszélve, hogy többnyire azért siettünk, hogy autókat nézzünk, és autós videókat, és autós beszédeket hallgassunk, és autóalkatrészeknek örüljünk. Nos, erre valóban jobb lett volna Viktor mellé valamelyik autóbolond barátunk. Bocs fiúk, hogy foglaltam a helyet. :)

De idővel minden a helyére került. Most pedig már csak a szépre emlékezem. Mert abból is volt rengeteg. Hollandiát töretlenül imádom. Olyan, mint egy ékszerdoboz vagy egy babaház. És az egy nőnek csak tetszhet. Minden apró részlete lenyűgöz. A fűről azonban nem vagyok hajlandó elmondani, hogy csodálatos, élvezetes, szemet gyönyörködtető, mert megint lesz, aki félre magyarázza. :P

De én mindezek ellenére is képes voltam a hűtlenségre, mert Skócia még gyönyörűbb volt. Olyan tájakon autóztunk keresztül, hogy végig úgy éreztem, egy vagyok A gyűrűk ura szereplői közül. Egyszerre vad, és otthonos. Hívogató és borzongató. Tökéletesen a részemnek éreztem. És biztos vagyok benne, hogy éjszakánként nagy titokban, egyenként festik a zöldnél is zöldebbre a fűszálakat. És ezért nem értettem, hogy miért nem volt igénye senkinek a nyolc másik autóból arra, hogy megálljunk. Végigcsordogáltunk egy kb. 100 kilométeres kerülő úton lassan ugyan, de megállás nélkül. Még jó, hogy a határ átlépése előtt egy pihenőhelyen sikerült beszereznem néhány képeslapot. Ilyen hátulütői voltak az együtt utazásnak. Egyetlen helyen álltunk meg, Hadrianus falánál, ami bevallom számomra semmiben sem különbözött a birkákat feltartóztató kőkerítésektől. De nagyon igyekeztem megélni a történelmi légkört, mert Viktor odavan a rómaiakért.

Észak-Írországra hasonlóan ráfüggtem, csak lényegesen kevesebbet láthattam belőle. Belfastban inkább az embereket imádtam. Szinte kivétel nélkül mindenki nagyon barátságos, segítőkész, türelmes és érdeklődő volt. Bénáztunk a közlekedéssel sokat, különösen, hogy én navigáltam, de egyszer sem dudáltak ránk. Főúton álltak meg autósok, hogy kisegítsenek minket egy-egy kis utcából. És elnézően mosolyogtak, azon, hogy kagylót gyűjtöttem, és egyfolytában vigyorogtam gyakorlatilag mindenre. A postaládára, a Micimackós bélyegre, a bolti eladóra.

És ész nélkül videóztam. Rosszabb voltam, mint a japán turisták. Viktornak ez ellen csupán annyi kifogása volt, hogy szerinte soha nem azt kameráztam, amit kellett volna. Mert az kellett volna, hogy beszállnak előttünk az autókba, felgördülünk a kompra, legördülünk a kompról, kiszállnak az autókból, elhaladnak mellettünk, előttünk, mögöttünk az autókkal és még sorolhatnám. Természetes autó alatt mindenki a Deloreant értse. Ezt tetézte még az a malőr, hogy a gálaesten olyan büszkén tapsoltam Viktornak, mikor díjazták, hogy fel sem merült bennem, hogy ezt bizony videózni kéne. A történelmi pillanat megörökítetlen maradt. De szerencsére megbocsájtott. :D

Szóval lányok, (mert remélem, azért olvassa lány is) ha úgy érzitek, hogy a párotok menthetetlen, és már csak egy hajszál választja el az autóvásárlástól, azonnal vágjátok el azt a szálat. Bájosak az őrültek, de néha jó lett volna mellém épelméjű társaság is. Annak azonban mégis nagyon örültem, hogy olyan figurákkal ismerkedhettem meg, mint a Viktor által is említett Druida bácsi, az őrült francia, és más folyamatosan mosolygó emberek. Mert úgy vettem észre a Delo tulajdonossággal együtt jár a boldog vigyor. És ez nagyon jó. Mindenki hihetetlenül laza és közvetlen. És abszolút függő. Ilyenkor Viktor felé is megértőbb vagyok. Mert megtapasztalhattam, hogy 80 évesen, meg komoly vállalkozóként, sőt még nőként is mennyire elvetemült módon tudnak rajongni emberek ezért az autóért.

Szóval, ha ismét útra kelnénk is követném Viktort, csak nagyobb bölcsességgel. :)