Olaszország hivatalos államvallása újra a római katolikus lesz. Budapesten átadják a Skála Metro áruházat a Marx téren. A Szovjetunió bejelenti, hogy bojkottálja a Los Angelesben tartandó XXIII. nyári olimpiát. Megtörténik a Challenger katasztrófája. Megjelennek Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak és Viszlát, és kösz a halakat! c. könyvei. A Szellemirtók c. film betétdala az egyik legnagyobb sláger az évben. Az Alphaville megjelenteti a Forever Young című lemezét, Madonna pedig — A kutyaszorítóban olyan jól kitárgyalt — Like a Virgin című lemezét. Megszületett Bye Alex (erről mondjuk nem ő tehet) és Kölnben egy szürke, tetőablakos, alig több mint egy literes motorú Ford Fiesta.

Szeretek ezekre a dolgokra gondolni ha régi autót vezetek. Vajon én hol voltam és mit csináltam, amikor ezt a kocsit használni kezdték? Mi történt akkor a világban? Mik voltak a fontos dolgok? Így egyből kézzelfoghatóvá válik, hogy mit jelent harminckét év. És az én autóm csak épp' hogy egy veterán. Óriási tisztelettel nézek azokra, akik egy 50-60 éves autót tartanak életben, vagy esetleg egy száz éves gőzgépet indítanak be hétvégente a saját maguk és a többiek örömére. Na az valódi teljesítmény. Mi ebben az öröm? Miért jó egy letűnt kort és annak a teremtményeit isteníteni? Mert régen minden jobb volt? Fenét! Inkább csak más. Nekem egy kicsit lassabb, nyugodtabb és sokkal emberibb. Mert abban volt még anyag? Ma is van bennük anyag, csak máshogy. Mert azokat lehetett még szerelni? Igen lehetett, de kellett is. Imádok mindent, ami régi, ami egy kicsikét is korlenyomat, ami hordoz számomra emlékeket. Egy autó pedig igazi időkapszula lehet. Lehetett rá vágyni a balatonszéplaki üdülő parkolójában, ahol nyugat-német rendszámmal, büszkén feszítettek a magyar Wartburgok, Trabantok és a szerencsésebbek Zsigulijai mellett. Lehet emlékezni a szagokra, amiket gyerekként éreztünk, vagy újra átélni, hogy milyen lerobbanni egy fülledt nyári délutánon. Csak húsz éve még megálltak segíteni. Hogy minden jobb volt? Lehet. De hogy emberibb volt, az biztos. Talán volt egy kollektív tudat, vagy nevezzük akárhogy, de a legtöbben ugyanúgy várták a megrendelt autójukat, hasonló helyekre jártak nyaralni, és ugyanúgy örültek a kiutalt házgyári lakásnak. Egy Priorból kapott Botas cipővel Te lehettél a király az osztályban. De amikor a dunaújvárosi valutás boltban megvettem életem első dobozos kóláját egy amerikai dollárért, tényleg én voltam a ronggyá lapozgatott nyugati képregényeim címlapjáról a főhős.

És ekkor már évek óta a magyar utakon szaladt a Fiestám. Akkor talán még felfelé tűnt ki a szocialista masszából. Innen még több mint húsz év telt el addig, hogy "találkoztunk". Aztán valamiért úgy gondoltam többször is, hogy meg akarom menteni ezt a kocsit. Hogy miért? Nem tudom sajnos. Persze az ígéretesnek tűnt, hogy ez egy olcsó autó, olcsó alkatrészekkel, és sok Fordos barátom, ismerősöm van, akik segítenek. Neki is láttam többször. Sokadszorra majdnem úgy is sikerült, amilyennek megálmodtam. Lett egy veteránautóm, szinte teljesen eredeti állapotban. Marha büszke voltam. Igen, egy Ford Fiestára. Nekem sajnos nem volt olyan szerencsém, hogy megörököltem volna a nagyszüleim autóját, amiben még gyerekként ugráltam. A szomszéd pajtájában sem találtam 25 éve parkoló autót, és az elmúlt években nem is volt egyben annyi pénzem, hogy egy valamirevaló (értsd: a tömegek számára is értékes) oldtimert vásároljak. Ezért maradt ez a kocsi. És meglett ahogy akartam. Amiért annyi pénzt, időt és energiát áldoztam. Pont olyan volt, ahogy milliószor elképzeltem.

És elkezdődött a szezon. Végre, hosszú idő után egy tavasz, amikor egy kész autóval várhatom a találkozókat. Áprilisban kicsinosítva, büszkén gurultam be a Kincsem Park gyönyörű zöld pázsitjára. És szeretném azt gondolni, hogy másoknak is legalább fele annyira tetszett a fáradozásaim eredménye, mint ahogy én láttam. Hazafelé letekertem az ablakot, kikönyököltem, a magnóból üvöltött az Exotic kazetta és élveztem a tetőablakon át beömlő levegőt. Nagyon szívesen fogok arra a napra gondolni még jó sokáig. Olyan "megcsináltam" pillanat volt. Egy kicsikét az élet császárjának gondoltam magam. És az is voltam.

...még majdnem két napig, amikor egy bolgár kamionos rápasszírozott egy konténerszállító teherautó hátuljára. Hmm... Nagy érzés volt. A baj persze nem nagy, és szerencsére nekem nem esett bajom, de az álmom — már nem először — ott feküdt darabokban az M2 betonján. És most először nem érzek elég erőt magamban, hogy újra megcsináljam. Eladom. A lényeg úgyis az, hogy a kocsi még mindig megy. Hogy még mindig szolgál a maga szürke szerénységében. Legyen innentől más öröme.

Egy kedves ismerősöm pont a Kincsem Parki találkozón mondta nekem, hogy nem érti, hogy miért locsoljuk a pénzt ezekre a nem túl értékes kocsikra? És igaza volt. Egy veterán autót tartani nem csak a múlt egy részének birtoklása, hanem jó befektetés is. Megértettem a leckét. Sok százezret (vagy jelen esetben milliót) eltapsolni egy teljesen értéktelen autóra, ami ha kész van, csak a töredékét éri, minimum butaság. Persze, gazdasági alapon az, és az érzelmek?

Én most egy ideig a pálya széléről figyelem a veterános életet, és mai szándékom szerint csak akkor szállok vissza a "ringbe" ha lesz elég pénzem egy értékálló, pénzzel foghatóan értékes autót megcsinálni és birtokolni.

...

Eladtam a kocsit. Majdnem annyiért amennyiért hat éve vettem. Ezekben az években először minket szolgált, kutyát hurcolt, sok-sok cuccot cígölt és csak ment. Aztán a szüleimet szolgálta, velem csak találkozókra járt, majd végül "nyugdíjba ment volna" kizárólag hobbiautó státuszban, de nem így lett. Eladtam, hogy mást szolgálhasson munkába járáshoz. Nem szerelem autó lesz, hanem használati tárgy, amire való. Nem volt könnyű döntés, de azt mondják, hogy a tárgyakhoz való ragaszkodás a szabadság gátja. Tudja a fene... A kocsi már nem az enyém, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit hoz majd az élet, milyen lesz a következő -- lehetőleg minél régebbi -- isteníthető vackom.