Élet egy Deloreannel

Reggel nyugisan keltünk, megreggeliztünk, megvártuk egymást a Bopatékkal, aztán elindultunk a bázisra. A hivatalos délelőtti program a szerelés volt, ami úgy nagyjából sikerült is, bár ez is olyan olaszos lett. Lassacskán megjöttek a résztvevők, az utolsók talán dél felé, közben pedig néhányan nekiálltak szétszedni az autójukat. Szétszedték, nézelődtek, beszélgettek, ettek valamit, majd volt amit összeraktak, volt amit nem. Egy fékszerelés három órába telt, egy visszapillantó üvegének a cserélésére nem volt elég a nap. A végére a csávó simán bedobálta az anyósülésre a félkész tükröket, aztán hazavitte az autóját. Elképesztő lazasággal szereltek ezek az olaszok. (Egyébként főleg '81-eseik vannak, két '82-est láttunk csak. Ha jól emlékszem, akkor négy darab volt az én VIN-em körül.)

Pedig az látszik, hogy szeretnek, mert nem nagyon van gyári Delorean a klubjukban. Mindegyiken van valami buherálás. Legalább pár kisebb módosítás, de Cineman (akit elég régóta ismerek) az ikerturbóval próbálkozik. És nagyjából működik is. Egyelőre csak 200 lóerő környékén megbízható, ha jól emlékszem, mert néha túlmelegszik és nem is jár tökéletesen, de dolgozik rajta. Érdekesek egyébként ezek az olaszok. Van köztük egy, aki tv-ben dolgozik, egy a Ferrarinal tesztelő, de sokuknak van autóipari munkahelye, nem hiába értenek a bütyköléshez.

Az én autómmal nem kellett semmit csinálni, Bopat ventilátorgondját pedig körülbelül egy perc alatt megjavították. Mindössze annyi történt, hogy az utasoldalon szétcsúszott egy kábel, ami tipikus hiba. Hát ennél nagyobb baj ne legyen!

Ezután ebédre hamburgert ettünk, plusz volt, aki előkerítette a tegnapról maradt pizzát és pizzás hamburgerként ette. Érdekes megoldás, de igazából nem tűnt ehetetlennek. Itt ismét rájöttünk, hogy ez nem olyan találkozó, mint amihez szoktunk Európa északi felén. Ott gálavacsora van, szép teríték, puccos helyek, itt meg pizzás hamburger. Imádnivaló volt, komolyan.

Kaja után jött a délutáni program, ami vagy biciklizés vagy kajakozás vagy pedig motorcsónakozás volt, a  Pó folyón, vagy a bicikli esetében mellette. A cél egy pár kilométerre levő bő 100 éves vízmű volt, ami a helyiek szerint megéri a megnézést. Volt némi kommunikációs zavar, ami miatt nem igazán értem, hogy miért, de mi végül motorcsónakkal mentünk. Amit mondjuk egy pillanatig sem bántam, mert nem sokszor motorcsónakoztam, a Pón pedig külön élmény volt. 

Odaértünk, egy kis séta után pedig elértünk a vízműhöz. Hát én ilyet még nem láttam! Nálunk a templomok néznek így ki, nem a vízművek. Az 1800-as évek végén épült, kimondottan abból a célból, hogy a Pó környékéről a felesleges talajvizet visszaszivattyúzzák a folyóba. Az egész épület gyönyörű, a környezet úgyszintén, de még az utolsó lámpavasra is odafigyeltek, hogy jól nézzen ki. Nem vagyok túl érzékeny az építészet csodáira, de ez valami elképesztő volt. Erről beszélni felesleges, inkább nézzétek a képeket.

Egy-két órát elvoltunk itt, majd beültünk a motorcsónakba és indultunk vissza. Miközben a kackiás bajuszú kapitányunk üvöltette a Cotton Eye Joet. Hát amikor reggel felkeltem, akkor számítottam pár dologra, de erre azért nem. Természetesen végigröhögtük az utat, pedig már kezdett hűlni az idő, mire pedig visszaértünk már kellett a pulóver, lassan pedig a kabát is, majd az eső is eleredt. Vicces volt, hogy a szervezők nekiálltak szürke ragasztószalaggal kínálni mindenkit, hogy ne ázzanak be az autók, az meg főleg, hogy néhányan el is fogadták.

Amikor újra összeállt a banda, megint jött egy kis beszélgetés, szájtátás, aztán úgy, hogy észre sem vettük, kitört egy buli. A programban is benne volt, hogy lesz egy rockabilly koncert, de az nem, hogy erre eljön az egész falu, ami miatt a végén úgy nézett ki a Deloreantalálkozó, mintha egy falusi olasz esküvőn lennénk, menyasszony és vőlegény nélkül. Sajnos eddigre már eléggé elfáradtunk, de még így is élveztük, aztán valamikor 11 körül indultunk haza.

Megvolt a múlt heti bicskei út, tökéletes autózós idő volt, örülök, hogy elmentem. Majd az olasz út leírása után sorra kerül az is. Az meg, hogy közben találkoztam Skynettel és Mentosszal is, meg külön jó. Lassan vége a szezonnak, meg kell becsülni, ami még maradt belőle.

Ez a kirándulás ismét úgy szerveződött, mint minden a klubban. Az olasz Delorean klub kitalálta, hogy tartanak idén egy találkozót, majd március 15-én meghívtak minket is. Erre mi azt válaszoltuk, hogy majd kiderül. Aztán ahogy közeledett az időpont, ismét kérdezték, mire mi ismét nem adtunk választ. Megmondtuk viszont, hogy úgy egy héttel előtte majd kitaláljuk, addig ne erőltessük a témát, mert a munka, az időjárás és a kedv is erősen belejátszik a döntésbe. Mivel Bopat nagyon ment volna, én voltam a gyengébb láncszem, de a megadott egy héttel az indulás előtt megírtuk, hogy oké, megyünk.

Mivel az autók rendben voltak, nagy készülés nem volt, ezért szeptember 7-én összedobáltuk a cuccokat, másnap  reggel bepattantunk az autóba, felírtuk, hogy 76030 mérföld, aztán gyerünk! Bopaték egy nappal korábban indultak, mert nekik az út is hosszabb, valamint el akartak tölteni egy kis időt Grazban egy ismerősüknél, ezért annyiban maradtunk, hogy a Graz utáni első megállónál találkozunk dél körül. Innen úgy 5 óra az út Felonicába, ebbe a Pó menti kisvárosba.

Az indulásunk nagyjából időben történt, viszont az útválasztást ezúttal megelőzte egy kis matekozás. Bécs felé már marhára unom a pályát, valamint a Bécs és Graz közötti szakasszal engem már konkrétan vallatni lehetne, annyira utálom. Ezért úgy gondoltam először, hogy mehetnénk Szlovénia felé. Az út jó, nem drága, miért is ne? Hát mondjuk azért, mert a szüleim nem rég mentek arra és egy hídépítésnél, valahol Postojna előtt, három órát álltak a dugóban. Ránéztem a forgalomra egy nappal korábban, ott ezúttal is állt a dugó, Szlovénia kilőve, marad Graz. Viszont most, hogy már megvan Szombathelyig az autóút, nézzük meg azt! Nem régen voltam arra, nagyon jó volt, azt az 50 kilométert meg Szombathely és Graz között majd kibírjuk valahogy.

Nagyon jó döntés volt. Alig volt forgalom, lehetett menni frankón, talán be is mértek az egyik felüljáróról, mert sajnos ez csak autóút 110-es korlátozással, amit azért nem mindig sikerült pontosan betartani. Az elmúlt két hétben még nem jött csekk, remélem nem is fog. Szóval tervszerűen odaértünk, egy utolsó tankolás Magyarországon, aztán mentünk a normál útra. Amivel semmi gond nem volt. Kicsit nagyobb forgalom, lassabb haladás, de egyáltalán nem olyan rossz, mint amire lehetett számítani. Az osztrák rész is oké, bár ott volt egy forgalomelterelés, ami miatt kerülni kellett egyet, de belefért.

Miután felmentünk az osztrák pályára, nem sok volt már Grazig, felhívtam a Bopatot, hogy negyed óra múlva odaérünk, mire ők is elindultak. Hogy aztán hamarosan hívjam őket, hogy nem sikerült lemenni a lehajtón, mert betereltek minket egy tipikus osztrák vályúba, szóval egyel később találkozunk. Így is lett, bár mire odaértünk, lett pár új ismerősünk, köztük egy fickó egy közepesen új Porschéval, akivel külön jót dumáltunk.

A találkozás után megindultunk az olaszok felé, és innen jött az út unalmasabbik része. Igazából nem történt nagyon semmi. Még az osztrákoknál tankoltunk egyet Villachnál, aztán mentünk, mentünk, mentünk. Velence után délre fordulni viszont jó volt, mert erre még soha nem voltam és kicsit másabb errefelé a táj, legalább néha lehetett valami érdekesebb dolgot látni.

Egy kicsit izgalmasabb dolog volt csak, amikor a Bopat jelezte, hogy bedöglött a légkondi ventilátora és melegszik a vize. Megálltunk, hagytuk egy kicsit hűlni, de nem láttunk semmi különlegeset, mentünk tovább, és innentől a hiba, pontosabban a vízmelegedés része, nem jelentkezett. Csak a légkondi nem fújt neki hideget. Ami azt illeti nekem sem, mert habár én már tudtam, hogy kicsit kevés benne a gáz, de mivel még a régi fajta R12 volt benne, ezért nem töltöttem újra, mert nem tudtam. Hát mostanra kilehelte a lelkét, szerencsére jó idő volt, lehúzott ablakkal sem döglöttünk meg.

Innen már csak pár kilométer volt hátra, meg is érkeztünk a szállásra, aminél eldugottabb helyet én még nem láttam. Elsőre kicsit fura is volt a hely, de aztán kiderült, hogy minden rendben van, tényleg ezt foglalták nekünk és a hely egyébként igencsak jó. Innen odamentünk a bázisra, ahol már gyülekeztek az autók. Pontosabban gyülekezgettek, mert itt már látszott, hogy ez azért nem az a tipikus németes precizitásos buli, hanem inkább olyan olaszos fiesta. Így aztán a nap végére talán 10 autó jött össze összesen, amihez még másnap csatlakozott további kettő.

Az olaszok meg természetesen marha jó fejek, nagy hanggal és kedvességgel üdvözöltek, majd elbeszélgettünk éjszakába nyúlóan. Este meg belezuhantunk az ágyba, kb. 800 km lett a vége.

Hétvégén Bicske felé járok majd, ha jó lesz az idő. Nagyjából ez lesz az utolsó köröm a Deloreannel idén, szóval remélem, hogy összejön.

Két éve volt már egy Twisteres klipforgatás, arról írtam is itt. Most meg jött a következő rész, kellett megint a Delorean. Mivel továbbra is jó fej rockerekről volt szó, egyértelmű, hogy igent mondtam. Ennek ellenére nem ment könnyen a szervezés, mert elég nehéz 8-10 embert egyszerre szabaddá tenni, de végül csak sikerült egy szombat délutánban megegyezni. Gyorsan lemostuk az autót, amiről már akkor éreztem, hogy hasonlóan felesleges dolog lesz, mint a tibeti szerzetesek mandalakészítése, de mindegy, meg kellett tenni.

Kora délután találkoztunk egy kavicsbányában, amit ideális helyszínnek tekintett a zenekar, majd miután mentünk egy kört a fotóssal, elkezdődött a sminkelés, felkészülés. Közben készült néhány egyéb kép, próbálgatták a beállásokat, majd úgy egy óra múlva a rendes fotózásnak is neki lehetett állni.

Sokat erről nem lehet elmondani, a szokásos "Álljatok így!", "Pózoljatok úgy!", "Na még egyszer!", "Hogy nézel ki?", "Most miért kellett felfele nézni?", "Bírjad még ki öt percig!", "Vedd ki a zsebedből a kezed!", "Hol a napszemüveg? Nem látod, hogy mindenkin van?" "Most miért kellett háromra bebaszni?" vonalon mozgott a dolog. Persze marhára élveztük, habár a végére eléggé beborult és hideg is lett. Ami mondjuk a fotózás szempontjából előnyös volt, mert jobbak voltak a fények, de azért kellemetlen volt.

Mikor meglettek a képek, akkor nekiálltunk a videóknak, ami a kliphez kellett, amit néhány próbálkozásra fel is vettünk. Volt azonban egy jó kis zavar az erőben, mert a füstgépet nem tudtuk használni, mert bedöglött az aggregátor, de ez pár órán belül már nem is volt gond, mert kiderült, hogy egy oda nem figyelés miatt a dátum  is rajta maradt a videón. Sajnos a dátumprobléma már a zenekar főhadiszállásán derült ki, ezért a videók használhatatlanok lettek. Meg kellett beszélni az újabb találkozót.

Pár nap múlva új találkozó, de már csak hárman, csak a legszükségesebb cuccokkal. Plusz kör, de ezúttal már volt füstgép is, így jobb lett az egész videó. Csináltam is egy jó képet, miközben tele van a Delorean füsttel. A felső képen az autóban ül valaki. Csak szólok. És nincs rendesen lecsukva az ajtó. Végül ezek a videók már jók lettek, bele is kerültek a végleges klipbe.

A Delorean szépen bírta a zötyögést és a port, bár utána úgy nézett ki, hogy szinte fájt ránézni. Nem sokkal később újra kapott egy takarítást, mert így nem mehettünk vele Olaszországba.

Tegnapra terveztünk egy klubtalálkozót, de elmaradt, mert rossz volt az idő. Ezért pedig mindenféle kapcsolat nélkül iderakok egy vizes lepkét.

Megírtam a beszámolót, hamarosan felkerül a delorean.hu-ra. Ha megvan, akkor berakom ide a linket. Addig kis türelmet kérek.

Felkerült a link, itt meg lehet nézni.

Bopattal megjártuk az olaszok találkozóját, jó szórakozás volt, hamarosan megírom a beszámolót pár részben. Jó 1000 mérföld volt, de megérte.

Azt hiszem erre a mostani témára szokták azt mondani a különféle műsorokban, hogy: "Ezt ne próbálják ki otthon!" meg azt, hogy: "Mi ezt azért csináltuk, hogy önöknek már ne kelljen!" meg hasonlók.

Kezdjük az elején, pár alapdologgal. mint például hogy az amerikai autók nagyok. Oké. Viszont a Delorean meg kicsi. Ez is oké. Ezért van az, hogy a NAAFon, a nagy amerikai autós fesztiválon mindent a nagy autókra méreteznek és nem a Deloreanre. Ennek előnye, hogy a kordonok közé kifeszített szalagok magasságát nagyjából 130-140 centire lövik be.

Pár éve aztán rájöttem, hogy amikor belekerülök egy kordonos sorba, jellemzően akkor, amikor be szeretnék menni az erődbe, de már van karszalagom, akkor is végig kell várni a soromat. Igaz, mostanában már van a karszalagosoknak külön sor, de ez nem mindig volt így, valamint ezt nem is mindig veszi észre az ember akkor, amikor már túl jó hangulatban van az ilyen részletek megfigyeléséhez és emiatt rossz helyre kerül. Viszont az ilyen jó hangulat általában érdekes döntéseket hoz, mint azt is, hogy ilyenkor a Deloreannel simán átmegyek a kordon alatt és kikerülöm a sort, mindenki szórakoztatására. Párszor idén is megtörtént ez.

Viszont ez olyan, mint a limbó hintó. Eleinte csak a 140 centis szalag alatt bújtam át a 120 centis autóval, aztán már a 135 és a 130 is ment és így tovább. Ezúttal sikerült már 120 centire is azt mondani, hogy semmi gáz, nyomassuk! Ami azt illeti sikerült. Csak ott lett egy kis probléma, hogy arra nem gondoltam, hogy a szalag beleakad az ajtó és a karosszéria közötti résbe és elkezdem magammal húzni az acélkordont. Ami eleinte csak megdől, de aztán rádől az autóra, majd összekarcolja azt. Hát ja, hiba volt.

Ezután kiszálltam, leszedtem az autóról a kordont, visszaraktam a helyére, majd megnyugtattam a szervezőt, visszaültem és mentünk a helyünkre annak a boldog tudatában, hogy nagy baj nem történhetett, mert ugyan mi baja lehet egy rozsdamentes acél lemeznek?

Hát mondjuk ez:

Igazából három karc lett, de ez volt a legnagyobb, az ajtó jobb oldalán. Nézegettem, nem túl mély, majd valamit kezdek vele. Aztán másnap, amikor jött McFly és megcsináltuk a múlt héten említett motortér zsanért, megláttam, hogy van nála smirgli. Óóóó, végre itt az idő, ki tudom ezt is próbálni. Ezért aztán miközben ő még pár kisebb dologgal foglalkozott és nekiálltam smirglizni szálirányban a hibás részeket.

És elkezdett eltűnni a karc. Nem kell túl erősen csiszolni, inkább csak sokszor kicsit és lehet látni, ahogy egyre szebb és szebb lesz. Végül aztán eljutottam odáig, hogy késznek nyilvánítottam a művemet és rettentő büszke voltam magamra. Sok fotót készítettem, mire sikerült olyat csinálni, amin látszik egy kicsit az eredeti karc, de szerintem ezzel már nem fogok foglalkozni. Tényleg csak akkor látszik, ha valaki célzottan keresi.

Ennek ellenére nem akarok több ilyet, egy ilyen élmény elég volt. Viszont most nagyon gondolkodok azon, hogy neki lehetne állni a többi karcnak is, amiket nem én, hanem még az előző tulajdonosok szedtek össze. Lehet, hogy télen elszórakozok ezzel egy kicsit.

Múlt héten kikerült az Alapjárat nevű oldal linkje a Linkjánlóba, ide a jobb oldalra. Írtak egyet a Deloreanről, ezért be is linkelem ide a cikket. Egyébként egy pofás oldal, megéri megnézni! Kattintsatok!

Mellesleg lehet hogy a Bopattal elmegyünk a hétvégén Olaszországba, mert idén még nem voltunk sehol, aztán ott meg éppen lesz egy Deloreantalálkozó. Micsoda szerencse.