Élet egy Deloreannel

Mielőtt indultunk volna a NAAFra, gondoltam megnézem, hogy minden rendben van-e a Deloreannel. Ez nem jelent olyan hú de nagy dolgot, csak megnézem az olajat, a vizet, megnézem nincs-e valami tócsa az autó alatt, beindítom öt percre, aztán ennyi. Ezúttal sem volt semmi gond, egy dolgot levéve, ami a fenti listában nincsen benne.

Amikor felnyitottam a motorháztetőt, akkor észrevettem, hogy kicsit lazábban jár a jobb oldala, mint szokott. Megnéztem és észrevettem, hogy a jobb oldali zsanér csavarjai elengedték magukat. Nekiálltam megkeresni, hogy hol a másik oldala és természetesen nem a motor, hanem az utastérben. Kicsit tapogatóztam és nem nagy meglepődésre pont az utastér és a motortér közötti tűzfalban. Jó lesz ez, na álljunk neki bontani!

Szerencsére nem volt bonyolult dolog, még egy ilyen hétvégi autószerelő is el tud érni sikereket, mint én. Először ki kell csavarozni a hálót tartó akasztókat, aztán azokkal meg lehet húzni a hátfalat előre, és a középső lámpára vigyázva ki lehet azt szedni. Innentől pedig már csak meg kell találni a motortartó zsanér csavarjait. Ami viszont elképesztően szar helyen van, főleg azért, mert van rajta egy takarólemez, amit a fenti képen be is jelöltem. Ezzel kapcsolatban meg kell még említeni, hogy amikor megláttam, hogy ez gyárilag hogyan van felrakva, hát felröhögtem. Azért, mert sima tépőzárral fixálták a helyére. Viszont teljesen jól működik a dolog még most is, mert a tépőzárat fogó ragasztó az, ami inkább enged, nem pedig a tépőzár. Na de vissza a szerelésre.

Ezzel a takarólemezzel az a baj, hogy nem lehet kiszedni, mert látszik, hogy ezt az oldalkárpitok felrakása előtt rakták fel, így a kiszedéséhez azokat is le kell szedni, azt meg nyilvánvalóan nem akartam / mertem. Szerencsére azonban aránylag jól hajlik és elég sok a holtjátéka is, így E.T. ujjal be lehet férni alá, hogy a csavarokat vissza lehessen tenni. Meg is próbálkoztam azzal az egy csavarral, amit megtaláltam, és úgy negyed óra anyázás, nyújtózkodás és szerencsétlenkedés után nagyjából sikerült is.

A fő gond, hogy ez egyértelműen két emberes munka, mert valakinek a zsanér túloldalát is kell tartani, mert a rátett szerelőtáska nem éppen elég, mint az kiderült. Ezért aztán egy csavart visszaraktam, amennyire tudtam becsavartam, majd eldöntöttem, hogy majd a NAAFon, ahol lesz segítség, még megér egy nekifutást a dolog, addig meg kibírja valahogy.

Így is lett. Kibírta valahogy, még éppen nem esett le az utolsó napig, amikor McFly és én ismét nekiálltunk. Így már könnyebben ment a dolog, egy újabb óra alatt visszaraktuk mindkét csavart, plusz néhány egyéb szerelést is elvégeztünk, amiről szintén írni fogok majd.

Drukkoljon, imádkozzon vagy reménykedjen mindenki, hogy a Harvey hurrikán megkímélje a DMCH-t! Pont Houston környékén a legnagyobb a pusztítás, márpedig ha a DMCH-t elviszi a víz, akkor azt minden Deloreantulajdonos megszívja, az új Deloreanek gyártásáról nem is beszélve.

Az a jó az Agárdi Lakeside Weekendben, hogy amikor egy hónap múlva visszagondolok, hogy milyen különleges dolog történt, akkor nem emlékszem semmire. Viszont ha azt kérdezem magamtól, hogy jó volt-e és hogy megyek-e jövőre is, akkor viszont egy vigyor és a "Persze!" a válasz. Nekem is és mindenki másnak is.

Időben el tudtunk indulni otthonról Duduval, ezért a szokásosnál korábban értünk a kempingbe. Befizettük magunkat, dumáltunk egy kicsit a bámészkodó motorosokkal, aztán mentünk a helyünkre, ahol már évek óta táborozunk. Ezúttal nem volt szerencsénk, már volt ott más sátor, ezért Mentos új helyen építette fel a központi sátrat. Itt észrevettük, hogy még ilyen  korán is simán az utolsók vagyunk, de mi így is büszkék voltunk magunkra. Gyorsan felvertük a sátrat, mondhatnám, ha igaz lenne. Mert ami helyet kinéztünk, kábé 10 perc és néhány elgörbült szög után kiderült, hogy valaha út volt, csak benőtte a fű. Arrébb mentünk, itt már nagyobb sikerrel jártunk, aztán jöhetett a welcome drink. Meg a többi.

Aztán innentől elveszett az időérzék és jöttek a történések. Egy marha jó Prison Band koncert, meg egy másik beugró zenekar, akik szintén egy nagyon penge koncertet csapattak. Meg még sok másik, akiknek nem emlékszem a nevére, de szintén jók voltak. Hát igen, itt van az, hogy én nem tudok és nem is szeretek táncolni, de egy kis iszogatás után ez átmegy nem tudok, de szeretekké. Ezúttal is így volt, ki is döglöttünk rendesen.

Meg hát ha már ilyen helyen vagyunk, persze mentünk körbe az autóval is, ahogy mindenki más, meg is kaptuk az idei beszólásokat is. Az egyik csávó, mikor meglátta a Delorean, nekiállt teli torokból dúdolni a Vissza a Jövőbe dallamát, akármekkora paradoxon is ez. Vagy a másik, aki lazán utánunk kiabált, hogy: "Nekem otthon a vonat van ám meg!" Meg még biztos volt pár, amire nem emlékszem vagy nem hallottam.

Vagy egyik nap, amikor már hangulatban volt a banda és az egyik ismerősünk fia dicsekedett, hogy ő jövő héttől megy legótáborba. Mindenki mondta, hogy milyen jó neki, kivéve a Bóikft-t (most ne húzzuk az időt azzal, hogy ő kicsoda, el kell jönni és megnézni.), aki megmondta, hogy neki is legótábor lesz otthon. Mikor mindenki hülyén nézett rá, széttárta a kezét, majd így szólt: "Hát hazamegyek, meglátnak, kiraknak." Pfffff, na te állat.

Aztán a többiek voltak a Bori várban, de az nekünk kimaradt egy félreértésnek köszönhetően, de legalább kipihentük magunkat ez idő alatt, mert aztán este megint kezdődött az ereszdelahajam. Aminek kétszer is éjjeli fürdés lett a vége vagy éppen éneklés és zenélgetés a szomszéd sátraknál. El tudjátok képzelni.

Meg volt ezúttal egy nagy megvilágosodás. Megittunk az egyik kollégával szépen csendesen fél üveg abszintot a napon, majd három nappal később levedlettem a bőröm. Márpedig ki vedli le a bőrét? A gyík. Tehát az abszinttól gyíkember leszel. Csak gondoltam szólok.

Végül pedig lefotóztunk az abszintos haverom fiát a Deloreannel. Úgy tűnik ez szokás lesz, mert cuki gyerek.

Ez már utolsó nap volt, ha jól emlékszem, nem sokkal a kép készülte után bontottuk a sátrat és mentünk haza. Ahol aztán lemostuk az autót, mert még aznap este ment vissza Szegedre a kiállításra. Mi meg beleálltunk fejjel az ágyba a fáradtságtól.

Gondolkodtam rajta, hogy kirakjam-e ezt a hirdetést, mert az autó még nincsen az országban, tehát nem annyira tartozik ide, de mivel mégiscsak itt hirdetik, meg mivel volt szó róla itt a kommentek között is, mégis kirakom. Szóval van egy eladó Delorean 18M Ft-ért Pécs mellett. Szép kis összeg, szerintem túl sok, de lehet, hogy valakinek majd megéri.

Hasznaltauto link.

Ez volt az eddigi legnehezebb kiállítás, legalábbis bizonyos szempontból. Bizonyos szempontból meg éppen a legkönnyebb. Az egész úgy kezdődött, hogy Krisztián, aki egy sok éves NAAFos ismerős szólt, hogy lesz náluk Szegeden egy filmes autós kiállítás és nem tudnám-e odaadni az autót pár hétre. Az egyik haverja csinálja, teljesen megbízható, garantálja, hogy minden oké lesz. Mondtam, hogy akkor beszélhetünk róla.

Felhívtak, szimpatikusak voltak, megegyeztünk. Mivel a távolság miatt nem tudtam folyamatosan ott lenni az autóval, ezért elég komolyan végigmentünk a szerződés minden pontján, ha jól emlékszem kétszer küldtem vissza kisebb-nagyobb javításokra. Végül minden lerendeződött, jöhetett a tréler. Szóba került, hogy lábon viszem le, de mivel ez egy napomat elvitte volna, ezért a tréler maradt. Jött, felraktam a Deloreant és néztem, hogy elviszik. Na ez volt a nehéz rész, az elmúlt kilenc évben még nem volt ilyen.

Odaéréskor Krisztián már várta az autót, lejött vele, beállították, minden oké volt, ezután pedig ott volt egy hétig. Viszont majdnem három hétig kellett volna, de azt nem tudtam vállalni, mert pont az idő felénél volt Agárd, oda pedig nem létezik, hogy ne menjek. Természetesen az off autó is kizárt volt, ezért a találkozó napján visszahozták a Deloreant, hogy mehessek egy jó ivászatra.

Előtte viszont még elmentünk mi is megnézni, hogy minden rendben van-e, és mivel nagyon jól gondját viselték, vigyáztak rá, ezért a kérésre, hogy Agárd után visszajöhessen az autó, feltételesen igent mondtam. Azért csak feltételesen, mert az Agárd utáni hétre már el volt ígérve a Delorean egy filmforgatásra. Viszont mivel nem nagyon láttam mozgást ebben az ügyben, ezért gondoltam rákérdezek, hogy most akkor mi is van a filmmel? Mint kiderült, többszöri rendezőváltás és szervezési gondok után a dolog beleállt a földbe, de annyira, hogy nekem el is felejtettek szólni, mert akkora anyázással lett vége. Szép dolog az ilyen, de legalább felszabadult a hetem, vasárnap este mehetett vissza az autó Szegedre.

Itt aztán egy újabb hetet töltött, majd ismét tréler és vissza hozzám. Hát megjárta az autópályákat párszor szegénykém, jó volt visszakapni.

A kiállítás maga pedig nagyon jó volt. A szegedi Árkádban tartották és tizenegy filmes autót gyűjtöttek össze. A fenti galériában meg lehet nézni mindet. Volt melléjük egy-egy beöltözött ember, akik valamit általában tudtak is a kiállított autóról, bár mikor ott voltunk, akkor azért pár kérdésre nekem is kellett válaszolni.

Szóval igazán jó tapasztalat volt, főleg mert gond nélkül lement az egész. Ezt a tréleres megoldást még mindig nem szeretem, de ezúttal nagyon könnyűvé tette nekem a dolgokat. Az aggódós részt levéve persze.

Ez a NAAF még így is jó, ha kicsit le is vagyok robbanva, ráadásul vasárnapra meg is gyógyultam tőle. Valamint lett annyi élmény, hogy lesz mit írnom az összefoglalóba is. A Deloreannek viszont most jön egy kis pihenés, megszolgálta.

Alapvetően nem a kedvenceim a céges meghívások, ennek ellenére olykor elvállalok egyet-egyet. A legutóbbi is elég nehezen indult, őszintén szólva nem is volt sok kedvem hozzá, de aztán mikor kiderült, hogy miről is lesz szó, úgy tűnt, hogy ez mégis jó buli lesz.

A Pepperl and Fuchs hívott meg a veszprémi családi napjára, ami akkor vált igazán érdekessé, amikor megláttam a rendezvény plakátját. Innen már látszott, hogy komolyan gondolják a dolgot. A BTTF téma onnan adódott, hogy idén lett 20 éves a cég itt Magyarországon és ezért csaptak egy nagy bulit, ahová többek között a Deloreant is meghívták. Így aztán igent mondtam, majd az indulás napján bepattantam a gépbe, és egy hónap után ismét Veszprémben voltam. Előtte meg öt évig nem, de hát ilyen ez.

Közben megálltam a cseszneki várnál, mert ott azért turistáskodni kell egy gyorsat, de aztán már rohantam is tovább, elvégre időre mentem. Ezért aztán egy kicsit hamarabb értem, mint kellett volna, de nem volt gond, aránylag hamar behívtak, aztán már állták is körbe az autót az emberek.

A nap eleje kicsit esősen, nyűgösen indult, de mire odaértem már sütött a nap. Igaz, addigra pár csöpp eső már látszott az autón, de nem számított sokat, így is szép volt. A dolgozók pedig nagyon jó fejek voltak. Jól viselkedtek, általában értelmes kérdéseket tettek fel, beszéltek a saját hobbigépeikről, meg mindenféléről, ami az eszükbe / eszünkbe jutott. Maradtam kb. 3 órát, aztán jöttek a további programok, nekem meg otthon is dolgom volt, ezért elköszöntem és indultam haza.

Az úton semmi nem történt, a cseszneki szerpentinezést nagyon jól bírja a Delorean, hála az új gumiknak, élveztem az utazás minden percét. főleg mivel más úton mentem oda és vissza, ezért felfedeztem új helyeket is, aminek külön örültem. Egyébként marha jó érzés olyan helyekre menni, ahol nagy valószínűség szerint ez az első Delorean.

Bónusznak pedig a főfőnököt Michael Jr. Fuchsnak hívják. Volt is BTTF plakát az ő főszereplésével. Vicces volt.

Ismét jön az év csúcspontja, a NAAF. Gyertek, gyertek! Én ott leszek. Meg még sokan mások is.

Az esetek nagy részében a Deloreanes dolgok egy naposak. Ez alól csak a NAAF, Agárd és a külföldi találkozók képeznek kivételt. Olykor azonban előfordul, hogy összejön egy hétvégére több dolog is, aztán ilyenkor jön az, amikor a Delorean szinte napiautóvá válik. Ez is egy ilyen hétvége volt.

Sokfelé szoktam járni, sok embernek megmutatom a Deloreant, de nagyon kevés van, akinek a kedvéért hosszabb útra is hajlandó vagyok. Most viszont ilyen történt, mert volt egy ballagás, ahová muszáj volt elmennem. Az egész még 2010-ben kezdődött, amikor az azévi NAAFon lett két napra egy kölcsöngyerekünk. Erről írtam is annak idején itt. Hát ez a kölcsöngyerek azóta elvégezte az iskolát és az apukája, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, elhívott, hogy legyen az egyik ballagási ajándék a Delorean. Ennek a kérésnek pedig nem lehetett ellenállni.

Mondjuk felszisszentem, amikor kiderült, hogy reggel nyolcra kell Gyömrőn lenni, de sajnos nem hozzám időzítik a ballagást, menni (és kelni) kellett. Az odaút, meg igazából az egész hétvége összes útja eseménytelen volt, időben odaértem, majd próbáltam az instrukcióknak megfelelni, miszerint álljak be valahova a közelbe, ahol nem fognak észrevenni. Aha, persze. Lopakodni Deloreannel egy ballagásra készülő iskola előtt, mi? Természetesen lebuktam, a meglepetés ugrott, de ennek ellenére is jó ajándék volt a Delorean. Végigvártam a rettentő unalmas ballagást, aztán átmentünk az ünnepelttel az ebéd helyszínére, ahonnan valamikor két óra körül távoztam a következő úticélomhoz, dubniczkia-hoz.

Itt igazából nem volt kimondott program, csak mivel úgyis a Dunakanyar volt a következő célpont, ezért pont útba esett. Ide egy kis késéssel megérkeztek Duduék is, majd egy pár óráig ettünk, kutyáztunk és csodálkoztunk az autón, hogy "Fúmilyenállatlett!" és "Ezmégazéletbennemvoltilyentiszta!" Hat óra körül aztán indultunk tovább.

Innentől már belassultak a dolgok, ha jól emlékszem aznap már nem autóztam, de másnap még elmentünk étterembe, meg volt egy kis egyéb bóklászás is, majd másnap hajnalban ismét Deloreannel mentem munkába. 

Eddigre viszont kiderült, hogy egy hibája mégiscsak van az autónak. Eddig működött az indexkapcsolók automatikus leállása visszakanyarodás esetén, de ez valami okból most már nem megy. Gondolom a kormánymű cseréjekor valamit elfelejtettek visszadugni. Ezzel majd meg kell látogatni valamikor a szerelőt, habár nem egy túl fontos dolog.

Ma már vagyok, szerdai blog is lesz. Még bőven van mit írni, pedig már jó pár hete nem is mentem az autóval. Na de majd a NAAF-on megkapja a magáét úgyis.