Kérésem meghallgatásra talált és Dubniczkia már el is küldte személygépjárművei leírását. Fogadjátok sok szeretettel és írjatok ti is minél hamarabb!
Ahogy egy hozzászólásban ígértem, írok az én szerelmeimről, amik természetesen rendes autóknak alkalmatlanok, féltve őrzött autóbuzi fétiseknek pedig kevesek, ezért inkább átkozott roncsok.
Kisebb bevezető – konkrét autókhoz nincsen köze – átugorható
A történet 2007 tavaszán kezdődik. Tizenegy év jogosítványpihentetés után elérkezett az ideje, hogy vegyek egy kocsit. Autóvezetős karrieremnek idejekorán véget vetett a törvény erős akarata. Még ’95-ben egy év eltiltással díjazták egy ittas vezetésemet. Az engedély visszaszerzése nem érdekelt annyira vagy tíz évig, meg fővárosi lakó is lettem időközben, és látszólag oktalannak tűnt egy vezetői engedély. Erősen elméleti autóbuzi lettem. Aztán 2004-re a gépkocsifétis olyan szintet ért el, ami igenis indokolttá tett egy után-képzésre jelentkezést. Itt kell megjegyeznem, hogy ez a kis aktus, jelentősen kellemetlenebb, mint amilyen drága. Ezért erősen javallott azt elkerülni. Még a jogosítvány visszaszerző procedúra közepette fejest ugrottam az autókeresésbe.
Azt tudtam, hogy az eladásra kínált autók legnagyobb része számomra szóba sem jöhet. Az autó alapvetően hátul hajt, benzinnel megy és nincs teteje. Hmm... Hamar beláttam, hogy ez így nem lesz jó. A megoldás persze egy MX-5 lett volna, de „kezdő”, friss jogsis mazsolaként nem akartam rögtön kinyírni magam egy sportkocsival. Ok! Legyen egy kényelmes brit hajó. Jaguár XJ6. Elmebaj. Rendben. Legyen egy kupé Mercedes W123 természetesen. Ez sem lett. Kerestem inkább nyitott autókat a nyolcvanas évekből. Mert az évtized azért biztos volt. Szóba jöhetett egy GSI Kadett, de nem vagyok melegítős, bézbólsapkás boyracer. Esetleg lehetett volna egy 205 kabrió, de a Pugok nekem túlságosan a margón vannak a képzeletbeli autós füzetemben. Akkor legyen egy Udo Brinkmann és Elli Ewing Golf? Ne legyen. Idegesít ez a CULT-os maszlag. Meg persze az sem mindegy, hogy mennyire gyári állapotú egy autó. Segítek, akkor jó ha teljesen gyári. Nem szeretem azt gondolni, hogy a felhasználók a Homasita segítségével többre képesek, mint a formatervezők. Ezért más nem maradt, mint az Escort kabrió. Ha már Escort, akkor legyen XR3i. Úgy hangzik, mintha sportos lenne és száz lóerő felett van. Ez azért kitétel volt. Meg tetszett is. Nagyon. Aztán jött egy izgalmas, modellspecifikus autókeresés. És meglett. Nem akarom bő lére ereszteni, de megtaláltam a szerelmemet elég gyorsan. 2007. március 25. napján az enyém lett.
Kisebb bevezető – konkrét autókhoz nincsen köze – vége. Innetől kezdve az autók a téma.
Tehát Zsuzsi egy 1987-es Ford Escort XR3i, elektromos tetővel, metálkék színben, húszéves állapotban. Óriási öröm volt. A csomagtartó használhatatlan volt egy bődületes méretű mélyláda miatt, ezért a hátsó traktus inkább egy hátsó kesztyűtartóvá silányult. Teltek a hetek és jöttek a gondok. Először egy hűtőcsere, aztán egy durrdefekt százhetvennél az autópályán. Hmm. Hamar rá kellett jönnöm, hogy öreg autót tartani nem az a klasszikus toyotás nyugalom. Azért némileg megnyugtató, hogy van gépszerelő végzettségem, de jelen esetben nem sokat segített, mert vagy tizenkét évig nem praktizáltam ebben a szakmában. Meg persze egy márkaklub lelkes tagjának lenni is kifizetődő lehet. Ha mondjuk, vasárnap hajnalban szükséged van egy teljesen hülye alkatrészre, akkor tuti, hogy valamelyik nem kevésbé elmebeteg rokonlelkednek akad a padlásán. Egyszóval klubozni jó. No meg kabriózni is. Mert ez még valóban nyitott kocsi. A szélvédő még nem a fejed mögött végződik, ebben még tényleg van huzat. Imádtam ezt az autót és megtanított újra szerelni. Két év együttlét után ismertem minden csavarját, szereltem hónapokon át. Talán a lelkét is kiismertem. De eladtam. Sajnos el kellett adnom. A vételárának a sokszorosát költöttem rá az évek alatt, úgy hogy szerelő nem nagyon látta, és később a vételár töredékéért adtam túl rajta.
Miközben Zsuzsival faltuk a kilométereket, akadt egy új szerelmem. Igazából kettő. Az egyik Andi, akivel a legtöbben Tinnyén találkozhattatok, a másik pedig egy 1978-as Escort MKII. Minthogy én kedves ember vagyok (kedvesebb, mint eszes), gondoltam megvásárolom Andinak a kocsit. (Szolgálati közlemény: Soha se vegyél olyan autót a kedvesednek, ami igazából neked kedves!) A kocsit úgy vettem, hogy rendben van. Hmm... Egy 31 éves kocsi, ami sohasem volt restaurálva, amit egy 1970-es 1.6-os Kent hajt rendben van. Ugye hogy minden relatív?! Azzal győzködtem magamat és Andit, hogy ez egy igazi klasszikus, egy rally legenda, egy kultikus vas. Néhány hétig meg is volt a szerelem, de hamar elmúlt.
Kezdte kérni a pénzt. A Zsuzsi is egy pénznyelő volt, de ekkora mohóságot még nem láttam. Meg könnyebb úgy megbocsájtani, hogy ad is érte valamit a kocsi. A Zsuzsi ment is, teteje sem volt. De ez... Hangos, lassú, megbízhatatlan. Egyetlen erénye maradt csupán így érett korára, hogy szép. De annyira nem szép, mint amennyire szar. Ezért lapát. A kocsit remélhetőleg sikerül hamar eladni, ha lehet egy hozzáértőnek, aki majd megmenti. Úgy legyen. És a tanulság? Harminc éves kocsi 2-3 millió forint alatt több mint gyanús. Persze megveheted olcsóbban, de a végén neked is ennyibe fog kerülni.
Most autó nélkül. Remélem nem túl sokáig. Hogy mi lesz a következő? Nem tudom, de szerintem a teteje megint nem fémből lesz. Majdnem mindegy is, hisz autóügyben akkor leszek igazán nyugodt, ha a zsebemet egy Delorean kulcs húzza.
