2011. június 17., péntek
Szabi Astrájával (F sorozat) mentünk Pozsonyba, csak előtte beugrottunk Tatabányára egy P-s rendszámért, mert lehet, hogy az eladónak le kellene szednie a rendszámot a kocsiról, péntek este meg nehéz lett volna másikat (vámrendszámot) keríteni. Hamar odaértünk, mert a megengedett maximális sebességgel téptünk végig az M1-esen, csak az emelkedők fogták vissza néha a 60 lovat. Pozsonyban semmiféle dugó nem volt, kb. 15 perc alatt átértünk a város határától a reptérig (előtte még otthon vettünk egy matricát arra a kb. 7 km-re, amit a szlovák autópályán tettünk meg). Letettük a kocsit a reptéri parkolóban egy Audi A8 mellé, hogy lássanak normális autót is. A reptéren még el kellett intéznem pár céges ügyet, aztán megkérdeztem, hogy mehet-e a kabinba a hátizsákom, amiből kilóg a rendszám (kicsit vonakodtak, de aztán mondták, hogy OK), majd becsekkoltunk és a kapuig gyalogoltunk vagy 5 percet (nagyon kicsi a főépület, mozgójárda persze sehol), és elszörnyedtünk a reptéri budi igénytelenségén. Utána jött viszont az igazi kiakadás, aki nem utazott még Ryan Air géppel, annak leírom: kaja nix, pia nix, de még zseb sincs az ülés háttámláján, viszont 10 percenként van valami reklám, amit full hangerővel mondanak be, nehogy lehessen aludni esetleg. Pedig szükség lett volna rá, mert eredetileg úgy terveztük, hogy péntek éjjel végigmegyünk Anglián.
A leszállás azt hiszem, egy ideig megmarad az emlékezetemben, ugyanis olyan „jó” idő volt, hogy még a földtől 30 méterre is 50-100 centiket estünk egyszerre, és ahogy földet ért a gép, annyira dülöngélt, hogy azt hittem, megkarcoljuk a szárny végével a talajt. A Szabi ekkor világosított fel, hogy a gép a felesleges üzemanyagot még leszállás előtt egyszerűen kiengedi a szárnyból – nesze neked, környezetvédelem, bizonyára használ az élővilágnak. Mondom én, egy 20 literes fogyasztású autó tulajdonosaként.
Aztán csak levergődtünk, és megérkezvén 13 fokos hőmérséklet és zuhogó eső fogadott, mintegy előrevetítve az ország időjárását. Egész hamar megtaláltuk a közvetlen belfasti buszt, ami jutányos áron, fejenként 14 Euróért vitt el. A busz egy utas szerint „fucking slow” volt, nekem nem volt bajom vele. Belfastba értünk kb. fél 4-re, aztán a buszállomáson fogtunk egy taxit az eladó fodrászüzletéhez. A taxisofőrről sajnos nem készítettem videofelvételt, ahogy elmagyarázza, hogy hozzávetőleg mennyibe fog kerülni a fuvar, pedig kellett volna, úgy affektált meg ide-oda billegette a fejét, hogy hülyére röhögtük volna magunkat, ha nem félünk attól, hogy nem visz el (és ezzel további késést szenvedünk).
Elvitt a taxi a megadott címre, megérkeztünk, de mivel GPS nélkül is tudta a sofőr az utat, így a házszámot nekünk kellett megtalálni, néztünk bambán, aztán mondom a Szabinak: b****, itt a DeLorean, ne keresgélj tovább! Az első benyomás az autóról annyira pozitív volt, hogy szinte súrolta a végtelent. Gyönyörű karosszériaelemek, minimális illesztések, igen jó állapotú bőrülések, új első lámpák és gumik.
Az első bámulatból felocsúdva (mármint én ocsúdtam fel) a tulaj kinyitotta a kocsit elöl-hátul, megnéztük a motort, felülről nagyon jó állapotban van, alul kicsit rozsdás a kipufogódob meg a lemez, ami a hátsó lökhárítót tartja. Kiderült még pár dolog, ami nem tetszett, pl. az, hogy a kormány nehezen forog (nemcsak a szervo hiányából eredően), ezeket meg is mondtam az Adriannek. Ezután próbaút következett, elvitt a kocsival egy olyan utcába, ahol nincs forgalom, és itt sikerült először vezetni. Elsőre feltűnt, hogy milyen erős, meg hogy a fék milyen gyenge. Komolyabb probléma nem bukkant fel. Így visszatértünk a fodrászüzlethez, odaadtam kp-ban 2.800 fontot (ugyanis ekkor jutott eszembe, hogy esetleg nem árt, ha a kompra még marad egy kis cash). Majd kis alkudozás után – én csak megkérdeztem, mennyi is lesz akkor az ár, az eladó meg mondta, hogy mivel örül, hogy végre el tudja adni, meg van pár hibája – megegyeztünk abban, hogy a teljes ár 16.800 font lesz, azaz 14 ezret kell elutalnom. Ez megtörtént az otpdirekten keresztül, aminek szerencsére van angol nyelvű felülete is, de alapvetően az Adriannek el kellett hinnie, hogy nem vágom át, és nem csak egy kamu weboldalon keresztül utalok. Szerencsére ez benne fel sem merült, nehéz lett volna bebizonyítani az ellenkezőjét.
Miután aláírta a magyar nyelvű adásvételi szerződést és kitöltöttük a forgalmi „New Keeper” részét, elindultunk Dublin felé, szerencsére Adrian kivezetett az autópályáig, aki eléggé becsületes és őszinte mukinak tűnt már akkor is.
Dublin felé, azt leszámítva, hogy végig a rossz oldalon kellett menni, két esemény történt csak, az egyik az, hogy egy elágazót rossz irányba vettük, és a köcsög Igo (legális licencem van rá, lehet, hogy reklamálnom kéne) 20 km-en keresztül huszadrangú, filmekben látható kis keskeny utakon vezetett vissza (kétoldalt kőkerítés), ezzel vesztettünk vagy 20 percet. Azt ugye meg sem említem, hogy mennyire fárasztó ilyen kis utakon a bal oldalon vezetni, főleg úgy, hogy a szembejövők nyomták neki ezerrel, és minden alkalommal nekem kellett lehúzódni (mivel én nem az autó út közepe felé eső oldalán ültem, így nem láttam, milyen messze vannak oldalirányban). A másik esemény a tankolás során jelentkezett. Első kattanáskor ugyanis úgy gondoltam, hogy „ne kelljen már annyiszor megállni, telenyomom rendesen a tankot”, így még vagy 1 litert beleerőltettem. Mentem be fizetni, érdekes módon az íreknél gond nélkül elfogadták a Maestro nevezetű nem dombornyomott kártyámat, majd amikor visszaértünk a kocsihoz, szép kis benzintócsa fogadott alatta. Elsőre természetesen totál bepánikoltunk, hogy fasza, leállítjuk a kocsit itt a kút parkolójában, aztán Dublinból szépen hazarepülünk. Majd felhívtam Sidet, aki felvilágosított, hogy (szinte) minden DMC-12 tulajdonos találkozik ezzel a jelenséggel az első tankoláskor, ugyanis a felesleges benzint a túlfolyó szépen kiengedi a kocsi alá.
A másik ok, amiért sokat vesztettünk a menetidőn, az a „hülye angolok” hülye sebességkorlátjából adódik: a „speed limit” 70 mérföld óránként, ami 113 km/h-nak felel meg, de ez is csak autópályán, mert amúgy sok helyen nem az van, csak sima 4 sávos út (ott 60 mph).
Végül a dublini kikötőbe a komp indulása előtt 10 perccel sikerült odaérni, így lekéstük az esti kompot, mert már nem adtak jegyet. Miután feldolgoztuk magunkban a veszteséget, jött a következő probléma: egyik alkalommal túl erősen nyomtam be a világításkapcsolót (ami eredetileg úgy működik, hogy ha félig nyomom be, helyzetjelző, ha teljesen, akkor meg tompított világítást kapcsol), így az beragadt, de sajnos helyzetjelző állásban. Mivel ezzel nem túl okos dolog éjjel közlekedni (amit ekkor már beterveztünk), nekiálltunk a szerelésnek. Kitapogattam, hogy oldalt hogyan lehet benyúlni a kapcsolóhoz, majd a Szabi kiszedte, de olyan ügyesen, hogy közben zárlatot csinált, amitől viszont a biztosíték nem olvadt ki, hanem a vezeték annyira felmelegedett, hogy kigyulladt rajta a műanyag szigetelés, és 1-2 cm-es lángokkal égni kezdett. Szabi az akksihoz rohant lekapni a sarut, viszont a láng – nem túl meglepő módon – ezután se aludt el, azt nekem kellett eloltani a dzsekimmel. Miután ezt sikerült ilyen okosan megoldani, nekiálltunk enni, majd következett az autó beindítása, szerencsére egyből indult, miután szétszedtük a kapcsolóban összeégett, és emiatt rövidzárt okozó részeket. Lámpánk persze nem volt, viszont este 10 az igen, szerencse, hogy annyira északon voltunk, hogy még nem akaródzott sötétedni. Elindultunk hát szállást keresni, rá is kanyarodtunk egy négysávos útra, mondom, nézd már, a hülye írek fejjel lefelé festették fel a nyilakat... Ekkor jött szembe egy kamion, és ekkor esett le, hogy nem az írek a hülyék. Ezen mondjuk hamar túltettük magunkat, előfordul az ilyesmi a legjobb családban is, és megálltunk kérdezősködni a szállásról egy közeli benzinkútnál. Itt (akkor még) meglepő módon segítőkész volt mindenki (utána ez általánossá vált, és már nem volt meglepő), az egyik nő még egy ideig jött is mellettünk (mármint a 4 sávos úton, már a jó – a bal – oldalon), hogy mutassa az utat.
Konkrét címet ugyan nem kaptunk, csak azt, hogy melyik utca van tele B & B-vel (Bed & Breakfast, Ágy & Reggeli), és ahogy az elsőt megláttuk, be is mentünk. Itt a megérdemelt rajongással fogadták a kocsit, kérdezgették, merre megyünk, honnan jövünk, a házinéni fia mondjuk kicsit pösze is volt, úgyhogy csak úgy sikerült a kommunikáció, hogy ő kérdezett valamit, én meg visszakérdeztem, hogy tényleg azt kérdezi-e, amire gondolok, hogy kérdezi, mire ő vagy kijavított, vagy jóváhagyta, és megkapta a választ.
A szobát kettőnknek (szerencsére volt két külön ágy) 24 Euróért adták, és még free (de kódolt) WiFi is volt hozzá. A szoba árát még este kifizettük, adtam 30 Eurót a néninek, és mondtam, hogy az aprót hagyja, erre ő (nem érzékeltem az iróniát a hangjában) nagyon szépen megköszönte. A fia ekkor makogta csak el, hogy amúgy egy embernek lenne 30 EUR a szoba, így mondtam, hogy „keep the change, you filthy animal” (tartsd meg az aprót, te mocskos állat)… na jó, nem. Szóval mondtam, hogy nem kérek vissza. Azért így is jó volt két embernek összesen 30-ért. A néni szobájában egyébként olyan szag volt, mint az állatkertben a medvebarlang környékén, plusz a műfogsorát időnként odébb lökte a nyelvével (úgy nézett ki, mint amikor az Alien a második fogsorával elkezd matatni), szóval elég undorító volt úgy összességében, és nem akartak elengedni, pedig mentünk volna már. A WiFi segítségével sikerült kinézni, hogy a reggeli első (illetve második, de ez hamarabb ért át) komppal áthajózunk Holyheadbe, az angolokhoz (pontosabban: a velsziekhez), végigmegyünk a szigeten keresztben kelet felé, majd felszállunk még egy kompra, ami Portsmouth-ból Caenbe visz. Ahogy ezt így eldöntöttük, lenyugodtunk (mármint idegileg és fizikailag is, az ágyba), a Szabi vagy fél órán át msn-ezett a barátnőjével (5 perc után mondtam neki, hogy vagy kib***om az ablakon a laptopját, vagy egyszerűbb megoldásként némítsa le, szerintem tudjátok, melyik hangról beszélek), majd kb. éjfél és 1 között sikerült elaludni.
