Dunmurryben az volt az első dogunk, hogy elmondjuk mindenkinek, hogy mi is a pontos helyzet. Szerencsére elnökségem alatt a NIDA egyik tagja John Freeman volt, a Szállítási és Általános Munkás Szakszervezet (Transport and General Workers Union - TGWU) feje. Amikor meghallotta, hogy én lettem az egyik csődbiztos, küldött egy üzenetet, hogy amikor Belfastba megyek, találkozni akar velem, hogy segítsen a munkások kezelésében és minden egyébben, amire megkérem. Így az első jelenésem a gyárban a TGWU elnökével együtt történt, aki miután odaértünk, el is mondta a dolgozóknak, hogy barátok vagyunk, ismer és bízik bennem és minden segítséget adjanak meg nekem amire csak szükségem van, különben vele gyűlik meg a bajuk. Ekkor körülbelül húsz szakszervezetis képviselővel ültünk egy szobában és bizalmukat kérte, mert tudta, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megmentsem a gyárat. Elmondtam nekik, hogy mostantól kezdve én vezetem az üzemet és a célom az, hogy vagy befektetőt találjak vagy pedig eladjam. Ehhez viszont nincs szükség arra, hogy új autókat állítsunk elő, hanem csak a már a gyártósoron lévő autókat fogjuk befejezni egy csökkentett dolgozói létszámmal. Ezután találkoztunk a többi dolgozóval is és elmondtuk, hogy pontosan mi fog történni. Ekkor, ha nem lett volna mellettem John Freeman szinte bztos, hogy baj lett volna.
John Delorean itt hagyta nekünk a nagyon jó - zömében régi Chrysleres - brit vezérkart is, hogy vigye tovább az üzletmenetet és velük is sikerült elég jó kapcsolatot kiépítenünk. Az, hogy hó végére is maradjon pénz továbbra sem nagyon sikerült, mert rá voltunk szorulva az amerikai Delorean hálózatra az autók eladási joga miatt és így az a markában tartott mindannyiunkat.
Eközben pedig Delorean a Park Avenue-i irodájában szövögette egymás után a terveit, amiket aztán nagy optimistán mindig elő is adott nekem arra várva, hogy örömmel elfogadjam őket. Ebben az időben többször is meglátogattam New Yorkban és soha sem tudhattam, hogy éppen milyen fogadtatásban részesülök. Egyik héten Isten ajándéka voltam a cég számára, máskor pedig maga a megtestesült ördög és minden alkalommal mikor arra kértem, hogy az eladóhálózat fölött is adjon némi irányítást, visszautasított. Amikor pedig arra tereltem a szót, hogy a Brit leányvállalatnak mennyi pénzzel tartozik az áthozott autók miatt, mindig azt mondta, hogy mi nem vagyunk a hitelezői. Emlékszem, hogy mikor második alkalommal találkoztunk, ott volt vele Roy Nesseth is, akiről kerek perec kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó vele egy szobában tartózkodni és ezért kénytelen volt kiküldeni. Innentől kezdve mindig csak kettesben tárgyaltunk. Minden alkalommal megpróbált elkápráztatni és legtöbbször legalább két potenciális befektetőről áradozott, aki már alig várják, hogy hozhassák a pénzüket, de aztán valahogy ezek következő alkalomra mindig eltűntek. Olyan is volt, hogy egy vidám prezentációt tartott az autó jövedelmezőségéről úgy, hogy nyilvánvaló volt, hogy ennek a jelentésnek a valósághoz semmi köze, valamint az olyan önbizalomtól duzzadó kijelentések között, mint hogy: "Csodálatos cégem van" (mintha az, hogy mondja elég is lenne hozzá) jellemzően sokat szidta a Brit kormányt, hogy cserbenhagyták és nem tartották be az ígéreteiket. Hogyha pedig arra a határidőre tereltem a szót, amikorra át kellett volna utalnia a megígért 10 millió saját dollárt azért, hogy a belfasti gyár bezárását elkerüljük, témát váltott. Ezért aztán hétről hétre kellett előkerítenie a pénzt ami a gyár működéséhez kellett. Minden héten megmondtam neki, hogy ha nincs pénz, akkor bezárom a gyárat. Az utolsó héten már a belfasti ügyvédeitől kért kölcsön pént, amit aztán soha nem adott vissza. Aztán vége lett. A brit kormány kifogyott a pénzből és a türelemből is.
Volt még egy utolsó pillanatos dráma, ami majdnem deus ex machina lett, ami az amerikai DMC-t nem hogy 10, de 100 millió dollárhoz juttatta volna. Ez a Minet Finance Management nevű cég - a londoni Minet Holdings egy kapcsolata - volt, ami olyan nagy kockázatú, de nagy potenciális jövedelemmel bíró befektetésekkel foglalkozott, ami már az Inland Revenue hatókörén kívül esett. Ebből az összegből ki lehetett volna fizetni a belfasti gyár 30 milliós tartozását, meg lehetett volna venni az eszközöket és az azóta már elkészült autókat. Meg is mondtam Deloreannek, hogy nagyon szívesen elgondolkoznék ezen az ajánlaton abban az esetben, ha ő is belerak a saját pénzéből 20 millió dollárt úgy, hogy az a pénz akkor is ott marad, ha a Minet ügy nem jön össze. Amikor Delorean azt mondta, hogy csak a pénz felét tudja előkeríteni, Minet kapcsolatba lépett egy Jeanne Farnan nevű amerikai nővel a virginiai Financial Servicestől és megkérdezte tőle, hogy érdekelné-e egy rövid távú kölcsön 10 millió dollár értékben. Azt mondta, hogy lehetséges és mivel éppen visszafelé tartott Amerikába, útba ejtette Dunmurryt is. Következő nap a cége egy 90 napos készenléti kölcsönt ajánlott Deloreannek 12 százalékos kamatra és ő ezt el is fogadta. Azt nem tudom, hogy tudatában volt-e annak, hogy ezt a pénzt semmiképpen nem kapja vissza, akár összejön a Minet-es ügylet, akár nem. A tranzakció határideje 1982 Október 20.-a volt.
Ugyanekkor az Atlanti óceán túlpartján egy másik vonalon is folyt a Delorean Dráma és merő véletlenségből annak a csúcspontja éppen egy nappal az én határidőm előtt jött el.
