Vajon az egész folyamat az elejétől kezdve így volt kitalálva? A fejlesztési tervet az amerikai és ír ügyvédek nagyon gondosan tervezték meg és az ír cégtől - az elnököt, John Deloreant kivéve - senki sem tudta, hogy hova ment ez a pénz és senki sem kérdezte meg, hogy mit kaptak ezért a 17,5 millióért. Mi, a csődbiztosok gondoltuk, hogy egy része elveszett, de az eleinte az eszünkbe sem jutott, hogy a cég semmit sem kapott érte. Annak ellenére hogy az összes bankszámla hitelesítve volt a sikkasztás tényét mégis sikeresen el tudták rejteni. Az elrejtést nagyban segítette, hogy abban az időben az összes ilyen jellegű transzfert a Bank of Englandnek kellett jóváhagynia, így bármilyen kérdés jött a cégen kívülről, csak annyit kellett mondani, hogy Bank of England jóváhagyással ment a dolog. Innentől kezdve mehetett a pénz Svájcba, mert már nem volt kérdés, hogy mire is akarták elkölteni. Így az ír cég fizetett azért a munkáért amiért a Research Partnershipnek kellett volna fizetni és szintén fizetett a gyár szerszámaiért, márpedig az autó tervezéséért semmiképpen sem kellett volna addig, amíg az amerikai cég ki nem fizette a saját részét. Így történhetett, hogy végül az amerikai fél semmit sem fizetett az egészből. A cég így használta fel becstelenül az egész összeget más emberek hasznára. Márpedig éppen ez az, amit a sikkasztás jelent.

Chris Hughes és jómagam képviseltük a Brit kormányt, aki az amerikai Delorean Motor Company fő részvényese volt, viszont nem tehettünk mást, mint hogy ugyan utasításaink alapján, de az amerikai ügyvédre, Malcolm M. Schadere és az ottani felügyelőkre (ezeket a felügyelőket nálunk felszámolóknak hívták) hagytuk az ottani nyomozás lebonyolítását. A saját ügyvédeink óriási segítséget nyújtottak nekik. Nagyon bíztunk benne, hogy visszaszerezhetjük a pénzünk egy részét - főleg azt, amivel az amerikai viszonteladó cég tartozott az átszállított, de ki nem fizetett autók után - mivel John Delorean maga ekkor nagyon messze volt a csődtől, ugyanis elég nagy vagyona volt, közte az a cég, amit az ír leányvállalat pénzéből vett. (LMC)

Amikor meghallottuk, hogy Mrs. Delorean válni készül nem volt őszinte a mosolyunk. Magunkban még gratuláltunk is Deloreannek, hogy ilyen ügyesen akarja szétosztani és így átmenteni a vagyona felét. Később persze kiderült, hogy itt valódi válásról van szó, tehát rosszul ítéltük meg eleinte a helyzetet.

Bár ez az egész történet egy igazi tragédia. Számomra egy valami holtbiztos: Delorean tényleg saját autót és saját autógyártócéget akart. Csak éppen nem bírta megvárni, míg beérik a munka és sokkal hamarabb állt neki kivenni belőle a pénzt, mint kellett volna. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, miközben a cég még a fennmaradásért küzdött.

Ebben pedig megmutatta amatőrségét. Ha gazdaságosan, üzleti szempontból és profi módon futtatta volna a céget, akkor ha óriási siker nem is lett volna belőle, de szépen csendesen el tudott volna adni évi mondjuk 9000 autót Amerikában és még párat Kanadában és Európában. A tervezett négyajtós - ami a kétajtós sportautóhoz képest egy sokkal hasznosabb jármű lett volna - szintén jól fogyhatott volna. Ha ez elég lett volna neki és ha nem igényelte volna az extravagáns iparmágnás képét, ha nem emelte volna a duplájára a termelést csak hogy nyilvános részvénykibocsátásba kezdjen az igazán nagy cég érdekében, akkor a cég soha nem került volna veszélybe és senki nem jött volna rá , hogy hiányzik az a 17,5 millió dollár és neki sem kellett volna magyarázkodnia emiatt. Visszafizethette volna és nyoma sem maradt volna ennek a komplikált tranzakciónak.