Az elkövetkező két-három hétben a '80-as és '90-es évek Deloreannel kapcsolatos amerikai történéseiről szeretnék mesélni egy kicsit. Nem hiszem, hogy túl összeszedett írások lesznek az elkövetkezőek, sokkal inkább kisebb történetek, furcsa összefonódások és némi politika lesz a porondon. Aki szereti az ilyeneket, szerintem jól fog szórakozni, mert ezek a történetek megmutatják, hogy hogyan is lett a mai Deloreanközösség olyanná, mint amilyen.
A '80-as évek közepétől a gyár tönkremenetele miatt elárvult Deloreanek elég nehéz időszak elé néztek. Az autók kezdtek öregedni, az alkatrészellátás nehézkessé vált, a szervizhálózat szétesett és az amerikai autókhoz szokott szakemberek nem nagyon tudtak mit kezdeni a zömében metrikus rendszerű Deloreanekkel, mert sokszor még szerszámuk sem volt hozzá.
Voltak azonban, akik felkarolták a DMC ügyét és megpróbálták segíteni a tulajdonosokat és az úton tartani az autókat. Ennek az első és talán legfontosabb állomása a DOA (Delorean Owners Association) megalakítása volt Ed Bernstein segítségével. Róla már írtam, aki nem emlékszik, az itt felelevenítheti amit róla tudni érdemes, bár most is lesz róla szó bőven (mellesleg elég jól kibővítettem azt az írást még pár történettel, szóval senki sem jár rosszul egy kis ismétléssel).
Fontos, hogy a DOA nem az első klub volt, hanem a legnagyobb. Ahol pedig sok ember van, ott előjönnek az ellentétek és ez történt a DOA esetében is. Ezek a viták pedig pártokra szakították a tagságot és ez szakadáshoz vezetett. A kiváló tagság megalapította a Delorean Motor Club-ot, a DOA pedig azonnal perek sokaságát szakította a nyakukba, ami mindkét félnek nagyon sokba került. Ha jól tudom a Delorean Motor Club egyik fontos tagja James Espey volt, akiről már szintén írtam. A perek végül nem vezettek eredményre, ezért folyamodott Ed a korábbi írásban is említett listához, ahol felírta, hogy ki szólt róla rosszat (a DML-en vagy bárhol) és innentől kezdve azt az embert nem szolgálta ki.
Ezzel sok Deloreantulajdonos és Delorean is rosszul járt. Részben az ő hatása, hogy olyan sok autó került pajtákba a kora '90-es években. Egyszerűen nem tudták Ed alkatrészei nélkül megjavítani őket és amikor a DML és a DMCH indulása után ez megváltozni látszott előbújt Ed igazi énje. Néhányak szerint nem is érdekelte igazán maga a Delorean, csak az üzletet látta az autóban. Ha a Yugo jobb üzlet lett volna, akkor Yugo-One lett volna a boltja neve. Ezt alátámasztja némileg az, hogy soha nem nyúlt az autókhoz, csak a szerelői, mert ő maga nem értett hozzájuk. Az is érdekes, hogy hogyan került egyáltalán a Deloreanek közelébe. Stephen Wynne maga is szerelő volt, P.J. Grady DMC viszonteladó volt, Don Steger egy DMC által betanított szerelő és egy régi QAC-os szakemberrel együtt indította el vállalkozását és így tovább. Ed viszont inkább egy befektető volt, aki itt érezte meg a pénz szagát és amikor már nem működött tovább az üzlet, továbbállt és magára hagyta a DOA-t is ami a 2000-es évek elejétől nagyon sokat vesztett jelentőségéből és a közösség sokkal több központúvá vált.
Még egy dolog. A Delorean One-t elég jól lehúztam az előző bejegyzésekben, ellenben a DMCH-ra mindig mint a mennyország kapujára tekintettem. Ezt egy kicsit ellensúlyozandó szeretném megemlíteni, hogy a DMCH egy ideig mint a Delorean-One texasi kirendeltsége működött és Stephen Wynne a Delorean-Oneban is tulajdonos volt az 1985-ös alapítása óta. A szakítás okairól nem tudok, de az előzmények ismeretében azért vannak ötleteim.
Szerintem így is olvasható, de az eredeti itt is megnézhető, bár azt hiszem dmctalk regisztráció kell hozzá.
