Delorean szeretett volna velem beszélni további támogatás ügyében, hogy egy újabb modellt indíthassanak, egy szedánt. Az mondjuk már eddig is nyilvánvaló volt, hogy a cég nem tud egyetlen modellel életben maradni, ami egy sirályszárnyas sportautó. Ezért Delorean azt szerette volna, ha az állam további 40 millió fonttal támogatta volna meg a céget. Engem viszont jobban érdekelt volna, hogy hogyan tudná csökkenteni a 25 millió fontos - állami fedezettel rendelkező - túlköltekezését és hogy a kormány mikor tudná visszakapni az eddig befektetett összeget. Erre egyértelművé tette, hogy nem szereti ezt a mostani kormányt és ha így folytatódik akkor kénytelen lesz visszavágni a cégét. Majd gorombán bejelentette, hogy Roy Masont sokkal jobban kedvelte. Valamint újra és újra azt ismételgette, hogy ha nem kap pénzt, akkor elköltözteti a gyárát dél Írországba vagy visszamegy inkább Puerto Ricoba. Szerintem egyikőnk sem vette komolyan a fenyegetését, ezért semmilyen ígéretet nem tettünk. Egyértelművé tettem, hogy nem kap több pénzt, viszont kíváncsiak lennénk az előrejelzésekre és a jövő évi pénzügyi tervekre.
Néhány napon belül meg kellett jelennem egy kormánybizottságnál annak érdekében, hogy meghosszabbítsuk a kormány által adott hitelgaranciát. Leon Brittan, későbbi Chief Secretary (ahogy utánanéztem, nálunk nincs ilyen pozíció) nagyon keményen harcolt annak érdekében, hogy a garanciát teljesen visszavonjuk. Én azt kértem, hogy hagyjunk jóvá legalább 15 milliót, ami 10 millióval kevesebbet lett volna a vártnál. Éreztem, hogy ennél többet nem kérhetek. Úgy gondoltam, hogy kötelességünk támogatni a céget, bár lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy az állam minél kevesebb szerepet vállaljon a működésében.
A cég elsősorban a szegény nyugat belfasti embereknek adott munkát és láthatóan fellendítette a katolikus közösségeket. A terrorizmus és a vandalizmus miatt persze érték károk a DMCt, főleg a nyári éhségsztrájk idején, de az 1981-es évet egészében véve igazán jól átvészelték.
A bajok karácsony után kezdődtek. A következő év elején volt egy kisebb kikötői sztrájk ami miatt a hajók nem tudtak kikötni Belfastban. Ekkor kaptam egy hívást, hogy emiatt a Delorean gyár visszavette a termelést és három napos munkahetet vezetett be. Ez nekem nagyon gyanús lett. Hogyan lehet, hogy egy kis sztrájk, ami alig két napig tartott, ekkora bajt okozhatott a gyárban? Hamar kiderült, hogy a kettőnek egymáshoz semmi köze. A fő ok az volt, hogy az amerikai eladások szinte teljesen leálltak és a cég kifogyott a pénzből.
Ez a probléma a kormány szempontjából egy egyszerű dolog lett volna. Ha elfogy a pénz, zárjuk be és kész. Viszont Írországban ez nem megy ilyen könnyen. Először is az állam már nagyon sok pénzt fektetett a DMCbe és egy egyszerű bezárás felerősítette volna a kritikus hangokat. Másodszor pedig senki nem tudta volna, hogy mi lesz az elbocsátott emberek reakciója. Sokaknak ez a gyár volt nyugat Belfast egyetlen munkalehetősége. Korábban már a Harland and Wolff és a Short Bros. is kapott már kormányzati segítséget, de azok főleg protestánsok által lakott részen voltak. Ezért ha egy katolikus helyen levő gyár nem kapott volna segítséget az feszültséget okozott volna. Mivel a helyzet egy nagyon csúnya válság minden jelét magán hordozta, ezért tudtam, hogy különös figyelemmel kell eljárnom.
