Előző rész itt.

Nehéz éjszaka volt. …sokaknak. Szerencsére az éjszakai viharra csak pillanatokra ébredtem fel, de biztosan sokakat megviselt az intenzív hullámzás. Nálam a fáradtság és az egészségügyi pálinka legyőzte a tengeribetegséget. Korán reggel kivetett az ágy, és sétálni indultam a hajón. Bent nagyon meleg volt, kint hűvös és szeles… Elég nyűgös voltam. Persze leginkább a 16 órás út és az állandó dülöngélés verte ki a biztit. Már nagyon vártam a végét. (S: Engem is megviselt az este. Sokszor felkeltem, de nem a szédülés és tengeribetegség miatt, hanem mert folyamatosan egymás hegyén-hátán álló autókat vizionáltam a garázsszinteken. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt.)

Sid már reggel aggódott, mert a kompról lehajtás akár több óra is lehet és nem mindegy, hogy mikor érünk oda az Észak-Írországba tartó komphoz. (S: Kezd elegem lenni, hogy ebben a sorozatban egy rinyagépnek vagyok lefestve. Ati, ezt azonnal hagyjad abba! :D ) De mázlink volt, elég gyorsan kihajthattunk a 160 méter hosszú, tizenkét szintes hajóból és folytathattuk a versenyt az idővel.

Kiszállítás közben dumáltunk a Porschés társasággal, nagyon jó arcok voltak. Valamikor Omm a Totalcar-ból mondta, hogy az autóbuzéria nem szegregál, hanem összeköt. És milyen igaza van. A Delorean egy nagyon haverkodós kocsi. Talán leírtam már többször, hogy mindenki barátságosan viszonyul ehhez az autóhoz, minden ellenségesség, irigység, vagy negatív attitűd nélkül. (S: Csak egyetérteni tudok, nagyjából erről én is írtam már itt.)

Elvileg nem kellett rohannunk, hisz a kicsivel több mint 400 kilométeres távra volt vagy hat óránk. Persze azért a rossz oldalon vezetés, a sok körforgalom, a fáradtság és a nem autópálya minőségű utak egy kicsikét vesszőfutássá tették ezt az etapot. Viszont én nagyon élveztem az utat. Gyönyörű tájakon, már-már napsütésben tettük meg a több mint három órás utat. (S: Miután nem volt már új a dolog, ezért ezúttal közel sem viselt meg annyira ez a szembe a forgalommal rohanás, mint '11-ben, de még mindig nem ez a kedvenc útszakaszom. Miután átértünk Skóciába, a rosszabb utak megérkezésével (néhány út, már komolyan magyar szintű volt) lelassultunk és a stresszfaktor is alábbhagyott. Innentől már volt időnk nézelődni, nem csapattuk annyira. Ki is néztünk egy kastélyféleséget visszaútra meg ilyenek. Csak Bopat autója miatt aggódtunk néha, mert a kormánya elkezdett eléggé darabos lenni és a hűtővíz is fogyott a rendszerből.)

Időben megérkeztünk Cairnryan-ba, ahonnan a Belfastba tartó kompunk indult. Itt a szokásos műsort (érdeklődés, fotózkodás, beszélgetés) csak az tette változatossá, hogy az itteni embereknek egy szavukat sem értettem. Ha mondtak valamit, visszakérdeztünk, aztán megint, aztán megint… Egy idősebb úr odajött hozzánk és azzal kezdte, hogy ismeri ezt az autót, mert ’81-ben ő is segített hajóra tenni az Amerikába induló kocsikat. Akkoriban önkéntes munkában a Brit autóklub tagjai vállalták ezt a feladatot. Persze megjegyezte, hogy a konstrukció már akkor is botladozott kicsit, hisz’ a fék nem működött valami jól.

Ez a kompozás jóval rövidebb és simább volt, azt leszámítva, hogy Bopat nejét azt hittük elveszítettük. Még mi Őt kerestük mindenhol, addig Ő egy remek masszázst élvezett a komp Spa részlegén. Cherchez la femme! :) (S: Ez így leírva vicces, de az, amikor elmegy az asszony a garázsba öt percre és egy óra múlva sincsen sehol, akkor azért elgondolkodik az ember, hogy mi lelhette. Mondjuk visszagondolva azért Pat az élet császára/császárnője. :) )

A kihajózás után már csak kilométerek voltak a Belfasti szállásunkig. Miután becsekkoltunk, mehettünk is át a szomszédos Europa Hotelbe, ami az Eurofest alapbázisa volt. Amilyen látvány a hotel garázsában fogadott, arra sajnos nincsenek megfelelő szavaim. A parkolóház hatodik szintje csak a rendezvény autóinak volt fenntartva. Itt parkolt szép sorban vagy hatvan Delorean. Nem hittem a szememnek… Egyszerűen gyönyörűség volt. Voltak itt angol, német, osztrák olasz, francia rendszámú DMC-k… Ez a látvány életem végéig bevésődött a tudatomba. Igazi megrázó és egyszerre felemelő élmény volt. (S: Plusz itt jött elő a következő hiba a szervezésben. A hivatalos szállás, az Europa Hotel egy rendkívül jutányos 40e Ft/éjszakás árral kínálta a szobáit, de ez a mi keleti vérünknek még mindig sok volt, ezért másik szállást találtunk. Két elvárásunk volt, a net és a zárt parkoló. Az első sikerült a második kevésbé. Olyannyira nem sikerült a parkoló, hogy kint az utcán kellett volna állnia az autóknak, ami miatt inkább átálltunk mi is a nagy parkolóba 5 font/éjszakás áron. Megérte.)

A regisztráció az elegáns szálloda legfelső szintjén volt. Itt vehettük át Robert Lamrock főszervezőtől az üdvözlő ajándékokat és a programok leírásait. Klassz volt újra látni az őrülettől mosolygó ismerős arcokat. A német klubelnök, a hollandok és Deloman lelkesen üdvözölt minket. Nagyon klassz volt ott lenni. Mindig jó látni, hogy a marhaságoddal nem vagy egyedül. Sőt mások még lelkesebbek és még elvetemültebbek mint Te vagy. Az élet nagyon szép volt azon az estén is. (S: Én itt egy kicsit több ismerősre számítottam. Pár 5 évvel ezelőtti hollandon kívül nem találkoztam más ismerőssel, pedig még a németek között is lett volna pár ötletem, hogy kikkel kellett volna találkoznom. Mindegy, így is nagyon jól elvoltunk.)

Kicsit kimerülve de egyfolytában vigyorogva mentünk vissza a szállásunkra. A szobánkba érve szembesültünk azzal, hogy az ablakunk egy Mocskos Lotyó (Filthy Chic) nevű romkocsmára néz. A közvetlen szomszédból ordító zene és a részeg tinilányok sikoltozása sem tudta elrontani a kedvünket. Hisz’ a Delorean megint, harmincöt év után hazatért, és holnap reggel megyünk az egykori gyárba... (S: Valamint megígértük magunknak, hogy hamarosan lemegyünk, aztán megmutatjuk ezeknek a trampli íreknek, hogy milyen az a magyar virtus! Viszont inkább csak holnap este, mert ma már nagyon álmosak vagyunk, meg különben is csütörtök van.)