A reggel még lazábban indult, mint előző nap, a 9-10 órás kezdésre simán 11-kor estünk oda. Mondjuk így azért már sikerült utolsónak lennünk. Vagy legalábbis közel utolsónak. Bár ebbe egy tankolási kísérlet is közrejátszott. A Bopatnak sikerült tankolni, én nem voltam hajlandó, mert utálom az automata kutakat, ezért én csak a hazaúton tankoltam annyit egy másik automata kútnál, hogy az autópályáig kiérjek, ahol lehet teletankolni, fogyasztást számolni.
A bázison ezúttal nem sokat voltunk, elég hamar átmentünk egy pár házzal arrébb, egy helyi második világháborús múzeumba. Habár az olasz hadsereg a magyaréhoz hasonló sikertörténetet tud felmutatni ebben az időszakban, mégis nagyon tetszett a kiállítás. Nagyon sok különleges tárgyat szedtek össze a kibelezett bombáktól, a komplett világháborút lefedő felszerelésekig. Mindemellé kaptunk egy olasz nyelvű idegenvezetést, amit az egyik klubtag elég sokszor fordított nekünk angolra. Megérte elmenni.
Pont úgy, ahogy a szomszédban levő IT múzeumba is. Ez is magángyűjtemény, az egyik klubtag szedte össze az elmúlt 30 év fontosabb számítógépeit. Ez IT-s szempontból nagyon érdekes volt, de itt azért látszott, hogy nem mindenki élvezte annyira, mint én.
Innen átmentünk ebédelni egy közeli vendéglőbe / lovardába, ami megint csak emlékezetes marad. Főleg azért, mert nem tudtuk, hogy hány fogás van még hátra, mert nem volt menü meg ilyesmi. Ezért mindig úgy ettünk, mintha nem lenne tovább. Mondjuk a velünk szemben levő olaszok is így voltak, ezért a végére elég jól teleettük magunkat. Mondjuk a Bopat nem annyira, mert ő nem igazán szereti a tejből készült cuccokat, márpedig itt minden tele volt sajttal. Elvégre olaszok.
Az ebéd után volt egy díjkiosztás, amin többen is elismerést kaptak. Nem emlékszem mindenre, de Cineman a motorral végzett munkájáért kapott egy díjat, mi pedig Bopattal természetesen megkaptuk a legmesszebbről jöttek díját. Vannak pozitív hozadékai annak, hogy itt a vadkeleten lakunk.
Innen fél ötkor búcsúztunk, majd a kijáratnál szét is váltunk Bopattal. Mivel egész nap vagy esett, vagy pedig arra készült az időjárás, ezért mi indultunk haza, amerre még több esőt mondtak, Bopat viszont szeretett volna napot látni, ezért nyugatra indult a Garda tó felé. Ha jól tudom, ők sem jártak sokkal jobban, megkapták a saját esőadagjukat, bár mi szerintem többet kaptunk.
Amikor felértünk a pályára, az első benzinkúton leálltam tankolni, megnéztem egy szép magyar rendszámos Ferrarit, aztán mentünk is tovább. 9 literes volt a fogyasztás, meg voltam elégedve. Padova után fordultunk Velence felé és ekkor utolértünk egy Deloreant. Mondta az egyik olasz, hogy Trevisoban lakik, de nem hittem, hogy összetalálkozunk a hazaúton. Habár nem volt teljesen váratlan, mégis óriási élmény volt másik Deloreant látni a vadonban. Villogtattunk is, meg minden, valamint együtt mentünk úgy 10 kilométert, aztán ő lekanyarodott, mi meg haladtunk tovább. Mivel elég későn volt, eszünkbe sem jutott, hogy aznap hazaérjünk, inkább beugrottunk Lignanoba, kedvenc olasz üdülővárosomba.
Estefelé már látszott, hogy nagy eső lesz, de arra, ami jött, nem számítottam. Annyira szakadt az eső bő egy órán keresztül, hogy nem lehetett tőle aludni. Olyan volt, mintha folyamatosan zúgna a fülem mellett egy vízesés. Egy idő után már nem is próbáltam aludni, inkább kimentünk megnézni, hogy mi ez az ítéletidő. Az utcán hömpölygött a víz, de szerencsére más problémát nem okozott. Végül kicsit lecsendesedett, el tudtunk aludni.
Másnap már csak egy eseménytelen hazaút volt hátra ami alatt csak a tankolások miatt álltunk meg, aminek a vége egy 9,6 literes átlag lett. Volt már jobb, de valahogy mostanában ennyi. A Delorean nagyon jól bírta az egész utat, a gumik nagyon jók, az összes hiba annyi volt, hogy egyszer valahogy becseppent egy esőcsepp az utazóoldalra, valamint az egyik gumiba kellett fújni, mert kicsit kevés volt benne a levegő.
Jó kis út volt, kb. 77080 mérfölddel álltam be a garázsba.1050 mérföld (1690 km) volt a teljes táv, ezért már megéri elindulni.
