Élet egy Deloreannel

Előző rész itt.

Az eredetileg tervezett DMC-12 jó nagy tüske lett volna John Z. Delorean korábbi GM-es főnökei oldalában. Az legkorábbi verziójában olcsó volt, könnyen javítható, takarékos és jó volt vezetni.

A fejlesztése során azonban ebből néhány dolog kiesett, a korai autók különösen rosszak voltak. Beragadó ajtók, bedöglő generátorok, rossz összeszerelési minőség és így tovább. Viszont ha lett volna idő a további fejlesztésére, akkor egy igazán jó autó lehetett volna.

Az új DMC pedig ezt lehetővé tette volna. Továbbá itt nem csak a meglevő termék frissítéséről lett volna szó, hanem új autókban is gondolkodtunk. A csapatunk kidolgozott egy üzletet Donald Healeyvel arról, hogy licenszelhessük a Healey nevet az új DMC termékekhez, valamint egy másik megegyezést a British Leylanddel, hogy gyártásba vehessük a ráncfelvarrott Triumph TR7-et és TR8-at, mint DMC Healey 2000 és 3500. Ezekkel, valamint a turbósított eredeti DMC-12-vel három autónk lett volna az emberek számára.

A Healey márka, a sportautós örökségével ideális választásnak tűnt Chucknak és nekem. A Healey Gullwing (DMC-12) és a Healey 2000 és 3500 tökéletesen beleillett az újonnan megálmodott DMC képbe. A Healey 2000 a európai piacra került volna, a V8-as Healey 3500 pedig Amerikába talált volna otthonra. Legalábbis ez volt a terv.

Egy további autót is terveztünk. A sokfelől hallott, Giugiaro által tervezett DMC-24 sedant. Egy sirályszárnyas négyülésest. Ami így nézett volna ki:

Úgy gondoltuk, hogy alacsonyan tartjuk a darabszámot. Míg John Delorean annyi autót akart gyártani, amennyit és amilyen gyorsan lehetséges, az új DMC - a befektetőkkel való konzultáció után - 3500 DMC-12-t és 7500 TR7/8-at gyártott volna összesen. Évi 11000 legyártott autóval a DMC egy elég kis gyártó maradt volna.

Egy gond azonban még volt. Delorean, az ember, még mindig beleköphetett volna a levesbe.

John legutóbbi esetleges befektetője Peter Kalikow volt, a vagyonos manhattani ingatlanfejlesztő, aki a korai '70-es években megpróbálta elindítani a saját autómárkáját, a Momo Mirage-t. Barrie Wills szerint ezek a tárgyalások 1982 késő májusában zajlottak, amikor Charles Bennington és én elhatároztuk, hogy megállapodunk a British Leylanddel a Triump TR8 átvételéről, hogy megmenthessük Dunmurryt.

Amikor Sir Kenneth Cork meglátta a tervünket és jóváhagyta, akkor elmondta Johnnak, hogy csak akkor kap egy második esélyt júniusban, ha nekünk nem sikerült elintézni a pénzügyeket. Szerencsére nem kellett sokat idegeskednünk, így aztán átküldünk egy jó nagy kupac olvasnivalót Johnnak.

Cork terv szerint elvitte az összes dokumentációt Johnnak New Yorkba, ahol 1982 augusztus 9-én találkoztak. A következő napon mi találkoztunk Paul Shewellel a Cork Gully irodában. Cork még aznap este hazarepült és ott voltak a kezében a papírjaink, minden egyes pontunk mellett egy pipával, amit John Z. maga írt be. Mindössze annyit kért, hogy ő lehessen az amerikai importőr és forgalmazó. Nem is rossz...