Azt hiszem nem nagy meglepetés, hogy a magyar mozik egyik címbeli filmet sem játszották, pedig én biztosan megnéztem volna mindegyiket, az pedig már legalább egy ember. :) Viccet félretéve, meglehetősen szubkulturális érdekesség ez a két film, itt a világ keleti felén, ellenben az óceán túlpartján biztosan nagyobb lehetett az érdeklődés. Viszont a lényeg, hogy a két film megérdemel egy közös bejegyzést. Nem vagyok filmkritikus, nem is fogok sokat írni róluk, spoilerezni pedig nem is lehet, mert én már úgyis mindent leírtam a filmek történetéről a különböző blogbejegyzéseimben. Térjünk hát a lényegre:
Driven
Még 2018-ban jött ki a Driven, ahogy a cím is mutatja, és ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megnézzem. Ezzel szemben a Framing John Deloreant, ami 2019-ben jött ki, szinte azonnal töltöttem le a netről. A két megnézés között azért van ilyen nagy különbség, mert a két film gyökeresen eltérő módon dolgozza fel John Delorean életét, és főleg a kokainügyét. Kezdem időrendben a Drivennel.
A Driven meglehetősen hollywoodi módon nyúl a történethez. Ezt írták is annak idején, a tréler is ezt mutatta, valamint a kritikák is jelezték. És ez volt az az ok, hogy egészen idáig nem tudtam rávenni magamat a megnézésére. Nagyon régóta foglalkozok a DMC és John Delorean történetével, és mivel tudtam, hogy ez a film sok pontatlanságot fog tartalmazni, ezért nagyon ódzkodtam tőle. Viszont volt egy szabad estém, hát nekiálltam. Érzéseim vegyesek, de az elvárásaimhoz képest egyértelműen pozitívan csalódtam. Kifejtem egy kicsit bővebben.
Először is, a film, ha mint filmet nézzük, jó. A színei gyönyörűek, az operatőri munka nagyon szép, a színészek szintén jól végzik a dolgukat, senki és semmi nem lóg ki, hitelesen mutatják be a megírt történetet. A cselekmény kellően feszes, néha kicsit lassabb, de nem unalmas, egyes részek pedig kimondottan hatásosak. Ezek a pozitívumok.
A negatívumok pedig azok, amikre számítottam. Habár a történetben vannak pontosan a valóságnak megfelelő részek, mint pl. az éppen nem túl régen megírt memo botrány, Christina Ferrare és Morgan Hetrick ismeretsége, a drogügylet felépítése, vagy éppen John Delorean Pauma Walleybeli birtoka, és még sok minden, de a pontatlanságok száma sokkal sokkal nagyobb. Valami okból az Eureka Federal Savingsből Dawrow Federal Savings lett, Marian Gibsonból Molly, akivel John Delorean ráadásul ki is kezd, és folytathatnám. Viszont a legnagyobb probléma inkább az, hogy az egyes karakterek csak nevükben azok, akik.
A film a történetet elsősorban Hoffman szemszögéből mutatja be, aki a valóságban egy óriási manipulátor volt, kormányzati múlttal, a filmben pedig egy kis szerencsétlen jógyerek, aki igazából nem is akarja az egészet, sőt, többször még le is akarja beszélni Deloreant. Morgan Hetrick, aki a valóságban egy nem túl szerencsés külsejű, de zseniális agyú repülőmérnök és kimért üzletember volt, a filmben pedig egy hedonista, élvhajhász drogos playboy cowboy.
Benedict Tisa, habár őróla nem sokat olvastam, hogy milyen lehetett, de valahogy nem úgy képzeltem el, mint egy turista, aki hol itt, hol ott bukkan fel, és közben minden mondatában káromkodik. John Delorean még a legjobb, legalábbis kinézetre, de nála pedig a cselekedetei a valótlanok. És el is érkeztünk a legnagyobb gondhoz, a motivációk és az ok okozati viszonyok teljes összekavarására. A film azt érzékelteti, hogy John Delorean dobta fel a drogügyet, mint megoldást a pénzügyi gondjaira, bár aztán később ezt maga a film is cáfolja. Az is problémás, hogy Deloreant folyamatosan sokkal aktívabbnak mutatja be a drogügy kapcsán, mint valójában volt. Hoffman motivációjaként a családja védelmét mutatja, pedig ő igazából csak a pénzre ment, a családjáról alig tudni valamit. Viszont az, hogy Delorean nem mondja ki a kábítószer szót az helyes, bár a valóságban ő a befektetés szót használta, nem pedig a majmot. Aztán az olyan apróságok is említést érdemelnek, hogy amikor Deloreant elkapták, akkor Christina New Yorkban volt és onnan repült Los Angelesbe, nem pedig Hoffman feleségével kombinált Pauma Walleyben. A film vége meg egy akkora baromság, hogy arra nincs is szó.
Összefoglalóként annyit írnék, hogy ha valaki, egy szűk két órás, szórakoztató filmet akar megnézni, amire tökéletesen ki tudja kapcsolni az agyát, de úgy, hogy másnap már semmire sem emlékszik belőle, akkor ez egy jó választás. Azonban ha bármit is megjegyez a cselekményből, azt inkább felejtse csak el, mert jó eséllyel marhaság.
Framing John Delorean
A Framing John Delorean teljesen más, mint a Driven. Nem egy egyszerű játékfilm, hanem egy olyan dokumentumfilm, amiben váltják egymást a régi, eredeti felvételek, illetve az Alec Baldwin által játszott újraértelmezések. Érdekes egy formátum, főleg, hogy sokszor színfalak mögötti beszélgetéseket is láthatunk, egyfajta film közbeni werkfilmként. Ennek ellenére rendkívül informatív, nagyon pontos, és szintén nagyon szórakoztató.
A Drivennel szemben itt nagyon sok szereplő van, ahogy feljebb is írtam, két síkon is. Először is ott vannak az eredeti, még élő szereplők. Régi munkatársak (Bill Collins, Barrie Wills, Colin Spooner, stb.), családtagok (Kathryn és Zachary Delorean, Christina Ferrare), barátok, üzlettársak, újságírók. A második síkon pedig ott vannak a színészek (Alec Baldwin, Morena Baccarin, stb.), akik újrajátszanak bizonyos fontos eseményeket, elég jó hitelességgel. Azonban ahogy még a régi bejegyzésemben is írtam, nekem Alec Baldwin annyira nem tetszik. Rendben van, meg oké, de valahogy jobbat is el tudnék képzelni a szerepre. Azonban többek között azért lett ő a főszereplő, mert amikor valamikor régen megkérdezték John Deloreant, hogy ha film fog készülni az életéből, kit választana saját maga megformálására, ő mondta Alec Baldwint.
Ezen kívül nagy különbség, hogy míg a Driven szinte csak a drogügyre koncentrál, addig a Framing John Delorean a címszereplő egész életét bemutatja, a magánéletét kimondottan hangsúlyosan kifejtve. Utána jön a DMC és a cég története, majd körülbelül a film felénél tér csak rá a drogügyre. Ezt elég jól kifejti, megszólaltat több FBI ügynököt is, igazán érdekes módon fejti ki a történetet, legalábbis a magamfajta számára. A film háromnegyedétől pedig jönnek az utózöngék. A család szétesése, a sikkasztási vádak, és persze az elmaradhatatlan Vissza a Jövőbe.
Összegzésként erről a filmről szinte csak jót tudok írni. A tények pontosak, a szerkesztés és a film struktúrája lendületes és világos, igazából minden a helyén van. Egy hibát tudok csak felidézni, de azt is csak a Driven után. Közel sem olyan könnyed, mint az. De hát ez a dokumentumfilmesség sajátja, szóval ezt hibának felróni lehet, hogy helytelen.
