Élet egy Deloreannel

Vasárnap reggel. Fáradtan, de végtelenül optimistán kezdődik a nap. Most sem tudjuk, hogy hová megyünk, hisz nem néztünk utána, de harminc DMC-vel konvojban szinte tök mindegy is, hogy mi a cél. Előtte azért egy reggeli a garniban. Ebben az alvó kisvárosban még az is meglepő, hogy rajtunk és a tulajon kívül érkezik még egy pár a reggelihez. Néhány perc után érkezik is a szomszéd asztaltól a kérdés: Magyarok vagytok? Egy Németországban élő nő és a bajor férje érdeklődik a szálló udvarán parkoló furcsaság iránt. Sid egészen hamvas német nyelvtudását épp' elegendőnek érzi, hogy a szokásos hittérítését németül folytassa. Sid hihetetlen. Az hogy valaki odajön az utcán, a benzinkútnál, egy találkozón az OK, de hogy Sid egy csendes vasárnapi reggeli mellett is képes legyen tökéletes lelkesedéssel ontani az információt, az már nekem is hardcore.

Reggeli után még maradt időnk körbenézni a városban. Azért nem kell valami komolyabb túrára gondolni, mert Abensberg lényeges részeit kb. 2-3 utca határolja. Mostanra egészen kísértetvárossá alakult ez a hely. Sehol egy ember, sehol semmi. Azért szerencsére egy nőt sikerült megkérni, hogy fotózzon le minket Hill Valley óratornyának óralapjával, ami ott lapult egy kirakatban. Látnivaló híján el is indultunk a szomszédos Bad Göggingbe, a többiek bázisára, ahonnan a mai túra indul. Közben megálltunk egy benzinkútnál, én vásárolgattam, Sid pedig az út mentén, nyitott ajtókkal, a küszöbön ülve integetett a rajongóknak és hosszú percekig fürdőzött a kocsi dicsfényében.

Itt kell elmondani, hogy DMC-vel képtelenség beleolvadni az érdektelenségbe. Mindig, mindenhol észreveszik, integetnek, fotózzák és imádják. Mindenki úgy érzi, hogy mondania kell valamit, egy-egy dicsérő szót, vagy legalább csak a film címét. És ami nagyon klassz, hogy soha sem jár ezekkel az élményekkel negatív előjel, nincs irigység, csak végtelenül széles mosolyok. Deloreant csak és kizárólag exhibicionista és türelmes ember vegyen!

Épp' időben érkeztünk a hotelhez, mi voltunk az elsők. Minden, ami szombat este a parkoló félhomályában rejtve maradt, az mind látható lett ma reggel itt, a napsütéses utcán. Harminc Delorean együtt, minimum döbbenetes látvány. Papíron egy nagyobb Delorean találkozó teljességgel felesleges és unalmas, hisz' minden autó egyforma. De hozzáértő szemmel, vagy csak egyszerű rajongóként nagyon kemény dolog. Szerintem harminc autó a befogadhatóság felső határa. 15-20 példány kifejezetten érdekes volt, valamilyen kisebb módosítás a legtöbb autón előfordult és úgy tűnik, hogy az ortodox hozzáállásom egy kicsit megint tovább szelídült. Nagyon klassz, ha valaki a teljesen gyári állapotra törekszik, de az ésszel elvégzett módosítások nagyon nem csorbítják az autó érdemeit. ...pedig Németország nem feltétlen a jó ízlés és a mértékletes tuningolás országa.

Elindultunk Kelheim felé. Az utat mondhatnánk akár eseménytelennek és unalmasnak, ha nem számolnánk a több tucat DMC-vel, a csodás tájakkal, a gyönyörű idővel és a nyitott ajtós megérkezéssel egy számunkra tökéletesen ismeretlen és érdektelen műemlékhez. Megint sokat segített a német nyelven vezetett idegenvezetés abban, hogy inkább magunkat szórakoztassuk és megpróbáljuk kitalálni, hogy miért is vagyunk itt. Az egyébként csinos műemlék pipa.

Még egy csoportkép és egy rövid búcsúzkodás után mi el is indultunk München felé. Az egyetlen dolog aminek még otthon utána néztem, az a müncheni közlekedési múzeum volt. Gyorsan kiderült, hogy autópályán még estére sem érünk be a városba, nemhogy négyre. Rövidke exhibicionista roham lett rajtunk úrrá a tökéletesen bedugult Autobahnon. Nyitott ajtókkal krúzoltunk a középső sávban, begyűjtöttük a döbbenet és a kitörő öröm által kiváltott reakciókat. Amint megelégeltük ezt a színpadias kivagyiságot, a lehető legrövidebb úton lehajtottunk egy mellékútra.

Ekkorra már megszoktuk, hogy amit az iPhone navija mond azt minimum fenntartással kezeljük, így valamivel négy óra után le is parkoltunk a múzeum utcájában. És ami itt fogadott? Negyven perc autótörténeti orgazmus. Másfél millió kilométer és huszonhárom év szolgálat után még működő w123-as Mercedes, NSU Roadster, első generációs Tatra, egy üléses száz éves elektromos autó, stb... De hogy Delorean vonatkozása is legyen a kiállításnak, találtunk egy rozsdamentes acélból készített Porsche 911-et, ami a stuttgarti gyár tesztautója volt.

Már csak egyetlen restanciánk maradt erre a napra, elautózni a német Delorean-vallási központba Augsburgba, Deloman szervizéhez. Azért erre az útra sem lehet ráhúzni az érdektelenség fogalmát, mert úgy tűnt, hogy München környékén ezen a napos vasárnap délutánon mindenki előhúzta a hobbiautóját. 15-20 másodpercenkét találkoztunk valami érdekességgel, de a legvagányabb dolog egy parányi városkában fogadott minket. Amerikai autós fiatalok grilleztek egy kertben és láthatóan leszarták, hogy egy filmes ikon parkol a Rockabilly korszakból itt felejtett vasaik mellett.

Augsburgba megérkezve egészen könnyen megtaláltuk Deloman bezárt műhelyét, ami épp' arra volt elég, hogy alig bírjam kivárni a reggeli nyitást. Az udvaron három DMC, a tejüveg műhelyablakon áttetsző rozsdamentes karosszériaelemek, és ahogy látni lehetett a műhelyajtón bekukucskálva, jó néhány Delorean darabokban. Vasárnap estére a sikeres szálláskeresés után már csak annyi dolgunk maradt, hogy álmosra beszélgessük magukat egy-egy finom helyi sör társaságában. Téma pedig mi volt? Hülyéskedsz?

Itt van újra Augusztus és itt van csütörtöktől újra a nagy Amerikai Autós Fesztivál. Ezúttal két Delorean lesz, mert Skynet is jönni fog a sajátjával. Ha belegondoltok, akkor tavaly óta ez 100%-os növekedés. Hát melyik bróker nem verné a seggét a földhöz örömében ezt látván? Szerintetek kimaradna egy ilyenből? Dehogyis! Hát gyertek ti is! Divatos modern szakkifejezéssel élve igazi fergetegparti várható, főleg esténként és legfőképpen szombat este.

Előző rész itt. A források egy része itt.

Shenk a terve szerint 80 millió dollárt fizetett volna és cserébe a komplett gyárat, annak teljes gépparkját és 90 évnyi bérletet kért. A gyártást pedig fenntartotta volna 10 autó/nap szinten és beindította volna az európai forgalmazást. A gyár, az autó neve és minden specifikációja maradt volna az eredeti, mindössze a munkások létszáma csökkent volna a tervezett darabszámhoz. Később aztán, miután átnézte az autó eladhatóságáról szóló jelentéseket, miszerint ezért az árért az autó nehezen eladható, kénytelen volt feladni ezt a tervét és inkább a raktárkészlet megvétele és áthozatala mellett döntött. A lent látható helyszín most.

Néhány hónapja beszéltünk Siddel, hogy jó volna együtt utazni a Németországi klubtalálkozóra, ahová Welmoed a hiperaktív holland nyugdíjas hívta meg Őt. A találkozó témája néhány hete újra előkerült, hogy el kellene menni. Az időpont jó volt, kedvünk is volt bőven, miért is ne? Teltek a hetek, a napok, közeledett az indulás reggele, és mi nem igazán pörögtük túl a rákészülést. Sid lelevelezte a kötelezőket, de ezen kívül nem nagyon éreztük, hogy bármit is nagyon terveznünk kellene. Nekem az indulás hetén rengeteg munkám volt, a szállásfoglaláson kívül nem értem rá foglalkozni azzal hogy hová, miért, kivel. Azért pénteken beszéltünk egy rövidet telefonon, hogy mégis, hogyan gondoljuk ezt a három napos kirándulást. Útmutatást kaptam arról, hogy a maximális szállítható poggyász valahol a nagyon muszáj és a minimális között mozog. A DMC nem egy pickup. Bár a hely nem igazán kevés, inkább speciális. A rendelkezésre álló hely mindössze az extrém lapos csomagtartó és az ülések mögötti "polc". És eljött a szombat reggel. Némi késést már egyedül is sikerült összeszednem egy kicsike segítséggel. Ha úgy érzed, hogy az életed túlságosan nyugodt, kiegyensúlyozott, az összes általad használt műszaki cikk rendesen teszi a dolgát és egy komolyabb összeg is húzza a zsebedet, akkor azonnal rohanj ájfónt vásárolni. Az összes problémád egyszerre megoldódik. Az ájfón már magában is elképesztő holmi, de ha egy amúgy teljesen normális navigációs applikációt erre a cuccra telepíted, egészen biztos lehetsz benne, hogy egy-egy kisebb idegbaj, vagy lábon kihordott pitvari fogja tarkítani a napodat. Három nap teljesen ismeretlen helyen egy maximum 120 méter pontosságú GPS-sel egészen vicces kilátásokkal kecsegtet. Mindegy.

A lényeg, hogy egy kis csúszással elindultunk Sidék udvaráról München felé. Sietve meg kell hogy jegyezzem, szó sem volt a bajor fővárosról sehol. Ez egy háromnapos bajorországi klubtalálkozó különböző helyszíneken, amik között nem szerepel München, csupán mi emlegettünk müncheni találkozóként. Egész jól haladtunk az esős és egyáltalán nem barátságos időben. Valahol Ausztria közepénél merült fel bennünk, hogy meg kellene nézni a klubtalálkozó agendáját végre. 12:30 Ingolstadt, Audi múzeum: esélytelen. 14:30 valami outlet: érdektelen. 16:20 indulás Abensbergbe. Ez volt az első, ami valóban szóba jöhetett. Úgy számoltunk, hogy kb. ötre érkezhet meg a konvoj Abensbergbe. Annyit még megnéztünk, hogy a városban a Hundertwasser-tornyot és egy sörfőzdét látogat meg a klub. Megérkeztünk a városba és leparkoltunk a torony mögötti parkolóban. Sid jogos felvetésére megnéztünk, hogy hány kilométerre is van innen a Münchenben foglalt szállásunk. 90. hmm... Akkor maradunk itt. Még volt 30-40 percünk szállást keresni. Egy kis mázlival találtunk is egy garniszállót, ahol egész jó áron béreltünk szobát. Vissza a toronyhoz.

A várakozással teli izgalom kezdett átcsapni aggodalomba, hisz elmúlt öt óra és csak egyetlen gazdátlan DMC jelent meg a parkolóban. Sid felhívta Welmoed-ot, aki nagyon nem volt képben, segíteni még abban sem nagyon tudott, hogy Ők hol vannak. A legjobbnak tűnt bemenni a toronnyal szomszédos sörfőzdébe. És igen, már ott volt mindenki. Azt hogy hogyan tudott 60 ember számunkra láthatatlan módon belopózni egy tőlünk húsz méterre található bejáraton, soha sem derül ki. Hogy mit szóltak ahhoz, hogy két srác Magyarországról hívatlanul beesik a nap utolsó programjára, nem tudom, de a fogadtatás meleg volt. Az első perctől kezdve kedvesek voltak, nyitottak és érdeklődők. Befizettük a regisztrációs díj töredékét és kezdődhetett egy igazán érdekes tárlatvezetés.

Nem tudok németül, ahogy Sid sem, bár ő két hónap igen intenzív nyelvtanulással beljebb van, mint én. Ezért nem a szó valódi értelmében volt szórakoztató ez az egy órás idegenvezetés. Nem tudtuk, hogy hol vagyunk, hisz nem készültünk. Ezért a folyamatos német szöveg, az éneklő törpék, egy ízléstelenségbe hajló csupa tükrös diszkólépcsőház, az Utolsó vacsorával díszített pince és egy oltárszerű beszélő fal elég ijesztően hatott. Mikor felocsúdtunk volna, a séta a Hundertwasser által megálmodott 35 méteres toronyban folytatódott. Azt hiszem, hogy nem túlzás azt állítani, hogy ez egy drogos utazás volt egy zseniális elmebeteg fejében, mindenféle tudatmódosító nélkül. De vége lett.

A belépő árában benne volt egy, a fenti élményeket higító finom helyi sör és egy perec. És végre sor kerülhetett az első beszélgetésekre a német klubtagokkal, a holland Welmoeddel és a litván Ints-el. Mikor Welmoed megtudta, hogy annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a festett Delorean-eket, az Övé tetszik, azonnal leosztotta az ülési rendet. Sid viszi Ints-t, én pedig Welmoeddal sétálok a kocsihoz, ahonnan Ő autóztat engem a szállodájukhoz. Welmoed egy végtelenül kedves és maximálisan aktív öreg úr, aki olyan kondícióban van a maga 70 feletti korával, mint egy kezdő magyar, rendszeresen sportoló nyugdíjas. Az első DMC-jét a felesége halála után vette, amit gyorsan össze is tört egy villanyoszlopon. Nem túl jó előjelek egy viszonylag rövid, de annál felázottabb és kanyargósabb útszakaszon. Welmoed nem vezet jól, viszont bátor és meg van győződve róla, hogy egy autóversenyző szunnyad a lelkében. Megúsztam.

Az elsők között érkeztünk meg Bad Göggingbe, a klubtalákozó bázisára, egy hotelbe. Leparkoltunk, akár csak a többi 28 autó. Kicsit olyan volt ez a parkoló, mintha egy rövidke lépésre volnánk csupán a mennyországtól. Persze annak, akinek megvolt az Eurofest, vagy más nagyobb DMC találkozó, annak nem üt akkorát, de nekem azért remegtek a térdeim. Tobzódás. Egyszerre valóságosak lettek az olyan autók, amiket eddig csak képen láttam: nagyon korai példányok, igazi '83-asok a leállás előttről, fekete manuálisok, festett és kisebb-nagyobb mértékben átalakított Delók. 

Husz-huszonöt perc nyálcsorgatás után behuppantunk a kocsiba és megtettük az aznapi utolsó kilométereket a garnihoz. Mi mással ringattuk volna álomba magunkat, mint a tavalyi Eurofest videóival? És milyen úgy álomra hajtani a fejem, hogy tudom, másnap harminc DMC-vel konvojozva utazunk a német vidéken? Hát... kevés jobb dolog van ennél.

Mára csak egy idézet:

- Perhaps that is the ultimate tragedy of DeLorean, the car, the company, and the man - not how far they fell, but how much higher they could have climbed.

- A Deloreannek, mint autónak, cégnek, embernek is az igazi drámája nem az, hogy mekkorát buktak, hanem az, hogy milyen magasra juthattak volna.

Van sok dolog a Deloreanek történelmével kapcsolatban amiről minden autókat ismerő ember hallott. Ilyen a gyenge minőségű első széria, a kokainügy, a csőd, majd a DMCH és esetleg még pár dolog. Van viszont egy rész, ami szerintem szinte mindenki számára homályos. Ez pedig a 82-től, a gyár tönkremenetelétől kezdődő időszak történelme. Habár az Deloreanek ekkor még újak voltak és nem volt velük túl sok gond, azért szervizelésre szükség volt. Hogyan lehetett ezt akkor megoldani a gyári támogatás összeomlása után? Erről lesz szó a két következő gigabejegyzésben.

Miután Deloreant letartóztatták és bezárt az ír gyártóüzem, az anyacég automatikusan még nem ment tönkre. Innentől már nem volt visszaút, de némi befektetett pénzt még meg lehetett menteni. Itt lépett be a képbe Sol Shenk és a Consolidated.

Sol Shenk orosz bevándorlók gyereke volt és több sikertelen üzleti próbálkozás után 1967-ben elindította elsősorban autóalkatrészekkel foglalkozó cégét, a Consolidated Storest, ami akkor indult nagy növekedésnek, amikor profilt váltott és háztartási eszközökre állt át. Ez után építette ki azt a cégbirodalmat ami jelenleg több mint 1400 Big Lots boltot és még sok más kisebb céget birtokol szerte Amerikában

Shenk világ életében utált dolgokat teljes áron megvenni és a mások szerint értéktelen kacatok felvásárlásával és jó beárazásával hamarosan nagy vagyont szerzett. Általában jó nevű termékekkel foglalkozott, amikből túl sokat gyártottak, megváltozott a csomagolásuk vagy kishibásak voltak, de sokszor fogott bele olyan üzletekbe is, amik a profilján kívül estek. Próbálkozott kábeltévé szolgáltatással és természetesen autóiparral is. 

Egy ilyen magyar vonatkozású üzlete volt, amikor megvásárolt 6 millió Rubik kockát két évvel azután, hogy azok kimentek a divatból. A CBS játékgyár 8 dolláros áron próbálta meg eladni őket minimális sikerrel, ezért akart megszabadulni tőlük. Végül Shenk 8 centes darabáron átvette a teljes készletet, majd 49 centért az utolsó darabot is eladta.

Shenk Columbusban, Ohioban lakott 1994-es haláláig és cége központja is itt található. Ennek köszönhető, hogy ez a város, ami aligha tekinthető az autógyártás fellegvárának egy ideig mégis otthont adott a DMC-nek, ami ráadásul a Dublin Avenue-ra került. Megfelelő hely, azt hiszem. Viszont nem a DMC volt az első autógyár, amelyik Shenk kezébe került. A kicsit korábban elbukott Bricklint is ő vásárolta fel mindenestől 1976-ban és ő adta el a maradék 300 autót és a fennmaradó alkatrészeket. Így történhetett, hogy miután ott már begyakorolta az autóipari felvásárlást, a DMC-re már korábban rákészült.

Ő és üzleti partnere (Jerome Schottenstein) nem várta meg, hogy a cég teljesen tönkremenjen, hanem már 1982 márciusában (vagy áprilisában) bevásárolta magát a cégbe akkor, amikor a Bank of America lefoglalt 1400 DMC-12-t, mert az anyacég nem tudta kifizetni egy hitel aktuális részletét. Shenk kifizette a banknak a szükséges 18 millió dollárt és ezért megkapta az autókat, amiket aztán eladott a DMC-nek, amikor megrendelés érkezett rájuk. (Zárójelben megjegyzem, hogy Dick Brown emiatt a hitel miatt hagyta el a céget, ahogy akkor ezt írtam is.) Majd amikor Deloreant letartóztatták, két napra rá - október 21.-én - már Írországban volt és tárgyalt a csődbiztosokkal a cég maradékainak a felvásárlásáról. (Csak nekem jutott az eszembe a hiéna szó? :) )

Nem szoktam képaláírásokat írni, de most megteszem, mert ezen a képen Sol Shenk éppen a legutolsó Deloreant takarítja.

Ugyan nem ott hagytam abba, de ott folytatom, hogy Tatán Delorean-találkozó (ez jelenleg 2 db autót jelent ugye) történt június 30-án (a találkozó leírását lásd itten). Az odaút eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy jó sokan ránkvigyorogtak, fényképezték, sőt még filmezték is az autót. Ja, meg hogy a légkondi már induláskor se működött, és aznap nem volt kifejezetten hideg. Mögöttünk kavirnyáltak dubniczkia-ék (Zeus és p-parker voltak az utasai) a Sir Clarence nevű Ford Fiestában. Könnyen odataláltunk a tatai tóhoz, de ott éppen egy engedéllyel tartott csoportosulás zajlott (valami víz/virág/zene fesztivál, vagy mi a kórság). Emiatt egymás mellé parkolni a két D-t nem sikerült. Mindegy, ezen nem akadtunk ki, készült pár fénykép, aztán áttelepítettük a hardvert Sidék panziója elé. Már itt kiderült, hogy a váltó megint sikeresen beragadt 1-esbe (nem bírja a meleget a vezérlés). Az új helyszínen már sikerült az egymással párhuzamos parkolás, és jobb képek készülhettek. Ezután beszélgetés, energiaraktárak feltöltése (evés), stb. következett.

Innentől jön az én szempontomból a lényeg. Feltöltöttem a hűtőt (fél liter víz elég volt), és elindultunk haza, mögöttönk Zsolt (+ feleség + kicsi Zsolt - bocsi, a nevekkel nem vagyok tisztában, bár ahogy kiderült, mások se nagyon). Egy piros lámpánál hívta fel a figyelmemet Zsolt, hogy csöpög a víz az autóból. Meg is beszéltük, hogy ez így rendben van, a túlfolyón nyomja ki magából a felesleget, de azért adtak 1 liter desztillált vizet, ami náluk volt (meg még nálunk vagy fél liter). Azért hagytam hűlni a motort vagy 10 percig (Zsolték közben hazaindultak). Úgy tűnt, nincs gond, mi is elstartoltunk, tartottam a kemény 40-50 közti tempót (a figyelmes olvasó még emlékszik, hogy a váltó beragadt 1-esbe). Sikeresen abszolválva kb. 15 km-t, találtam egy pihenőt (parkoló + étterem, ami természetesen már régen bezárt), és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy lehűljön a motor. Ő azonban másképp döntött, és szépen kinyomott magából ránézésre jó sok vizet, ahogy megálltam (leállítottam a motort, okosan levettem a gyújtást is, és ilyenkor nem megy a sem vízpumpa - ez mondjuk rendben lenne -, sem a hűtőventilátorok - na ez azért ismét nem túl jó megoldás a tervezőktől). Ez elég látványos volt, folyt a lejtőn a víz mindenfelé, én ezt sztoikus nyugalommal vettem tudomásul - ez már csak egy ilyen autó. A szerelőmmel megbeszéltük telefonon, hogy nyugodtan menjünk tovább, töltsem fel vízzel, nem lesz baja. No igen ám, de volt összesen vagy másfél liter vizem, elég lesz az? Nos, látszólag elég volt, legalábbis megtelt a 30... 300 ezer literes vissssztartály.... a vízbű veszi ki a zokszigént... öööö khm, bocsi, Szalacsin szocializálódtam, szóval a kiegyenlítőtartály tele lett. Nos, akkor induljunk tovább, és ne is álljunk meg, mert úgy tűnik, akkor forr fel a víz, ha nem hűti a menetszél.  

Ez a teóriát egy darabig át is tudtuk ültetni, mármint a gyakorlatba, azonban Biatorbágynál kaptunk egy piros lámpát, és a víz úgy gondolta, ő befejezte mára, és iszonyú gyorsan elkezdett feljebb menni a mutató. Az biztos volt, hogy nem megyünk vissza az autópályára, de emellett az is tutinak látszott, hogy Budaörsön nem tudunk keresztülvergődni ilyen meleg vízzel. Így betértünk egy benzinkútra, ahol leálltunk, és itt elforrt kb. az egész hűtővíz, a mutató meg kiakadt felül. Itt azért annyira nem voltam már nyugodt, miután már láttam olyan fényképet, amin egy Delorean motorja teljesen kiégett. Ehun van ni: 

Ez a kép szerencsére nem az én autómról készült

Forcsönedli a kutas mellékállásban autószerelő volt, azt mondta, álljunk be a mosóba, majd ő lehűti a ventilátorokkal (mármint a mosó ventilátoraival!) a motort. Ez annyira nem jött össze, de rajtam lobogott a póló meg a gatya (én fogtam a motorházfedelet), legalább röhögtünk egy kicsit. Ezután óvatosan elkezdte permetezni slaggal az olajteknőt, majd hozott bele melegvizet (mármint nem az olajteknőbe, hanem a hűtőkörbe). Belement vagy másfél (nem kicsi) locsolókannával, közben meg forrt vissza, szóval nem volt egy egyszerű mutatvány. Kb. félóra alatt eljutottunk oda, hogy lement a hőfok normális értékre.

Ezek után - mivel víz sem volt az olajban és olaj sem a vízben, ami a hengerfejtömítés hibájának a biztos jele - elindultunk közvetlenül a szervizbe (először trélereztetni akartam). A kutas/szerelő azt mondta, 10 km-t biztosan kibír úgy a kocsi, hogy ne forrjon fel a víz. Ez egyébként össze is jött, mert kb 15 km után, a lágymányosi (milyen Rákóczi? hagyjad már...) híd elején kezdett felmenni a hőfok, és mire a szervizbe értünk, már megint maxon volt. Ezzel véget is ért az utazás hazafelé.

A történet viszont folytatódik: mégis, mi van a motorral, hogy nem bírja magában tartani a vizet? Egyhelyben teljesen jól megy, kering a víz, bekapcsolnak a hűtőventik, amikor kell, szóval nem sikerült rájönni a hiba okára. Aztán elvitte a szerelőm a kocsit a váltóshoz, és amikor odaért, szépen "kiviharzott" (nem kiforrt, mert nem volt meleg) a víz, mert túl sok levegő került bele. A megoldás, tehát, úgy tűnik, az, hogy a hengerfejtömítés mégsem 100%-os. Az még nem derült ki, repedt-e a hengerfej. Most szét van borítva a motor. Elég szomorú látvány is lehetne, de a pontos megfogalmazás inkább a "hú-waze-mennyit-fogok-erre-megint-kifizetni".

A PRV V6 élveboncolása

Pár "felesleges" alkatrész (a csavarkulcsokat nem a motorban találták)

A motor térfogatát viszont sikerült meghatározni: a furat 91 mm, a löket meg 71 mm + egy kicsi. Ezt hozzánézzük a táblázathoz, ami a PRV V6 motorok adatait tartalmazza:

2.5L = 2 458 cm3 = 91 X 63 mm 
2.7L = 2 664 cm3 = 88 X 73 mm 
2.8L = 2 849 cm3 = 91 X 73 mm 
3.0L = 2 975 cm3 = 93 X 73 mm 

Ebből kiderül, hogy 91 x 73 a helyes szám, azaz a térfogat:

( 91 / 2 ) ^ 2 * Π * 73 * 6 / 1 000 = 2 848,7 cm3.

Tehát a motor egy "hagyományos" Delorean-motor, nem az angoloknak (ugye tudjátok: hülye angolok, angol hülyéééék) volt igazuk. Q.E.D.

Csendélet hengerfejjel

A Müncheni találkozó előtt megint meg akartam csinálni pár dolgot az autón, mert sok dolog húzódott már régóta. Ezért aztán valamikor múlt héten átugrottam a szerelőhöz. Mivel bejelentkeztem és túl sok csinálni való nem volt, ezért azonnal fogadott és helyben meg is vártam a munkát.

A legfontosabb dolog a hűtővíztartály cseréje volt. mert az már ezer éve el volt repedve. A régit még akkor cseréltem le, amikor megjöttem az Eurofestről bő egy éve. Az újnak meg sikerült kifognom egy gyártáshibásat, ami néhány hónap használat után elrepedt a kupak alatt. Így:

Elég kellemetlen, de nem annyira drámai hiba, mert mindössze egy gondot okozott. Azt, hogy a kupakot nem lehetett teljesen rácsavarni, hanem csak kb. kétharmadig, mert különben leesett róla. Viszont ott kétharmadnál jól fogott, szóval nem hagytam el azalatt az idő alatt amíg ilyen volt. Márpedig sokáig volt ilyen, mert ahogy számolom, bő fél évig nem bírtam rászánni magam a cserére, ezért már nagyon itt volt az ideje. Szóval odaértem, beálltam és a szerelő kb. fél óra alatt végzett is. Remélem ez az új már jobban fogja bírni.

Aztán ha már ilyen hamar végeztünk, akkor nem álltunk meg ennyinél. Megnéztük a sebváltó olajszintjét (említettem már, hogy csöpög? :) ) ami teljesen rendben volt és mivel ehhez fel kellett emelni az autót, ezért én közben nézelődtem. Aminek az lett a vége, hogy az alváz egyik alsó lyukán (piros nyíllal jelölve) benyúlva észrevettem, hogy van ott valami, ami mozog. Kb. olyannak tűnt, mint egy vékony lemez, valami, amit a rozsda szokott csinálni. Ezért aztán nekiálltunk lecsavarozni a tank alatti védőlemezt, hogy bejussunk oda és megnézzük mi is az igazából. Azt már előre elmondom, hogy azt nem tudtuk kideríteni, hogy mi volt, de találtunk más érdekes dolgot.

Egy kis adalék: A Deloreanek esetében két komoly rozsdagóc van, ahol szinte mindegyik elhasználódik az évek során. Az egyik a tetőn levő T-panel alatti rész, ami nekem már újra van építve, a másik pedig az üzemanyag tank körüli rész, amit most néztünk meg. Az első a befolyó víz miatt, ez a második pedig a benzingőzök korrodáló hatása miatt rozsdásodik.

Szóval leszedtük ezt a lemezt és egész megnyugodtam. A bal oldali (képen jobb oldalon) alváznyúlvány vége nem túl szép, de ahogy megnéztük oldalról, csak felületi rozsdának tűnik és nem is olyan nagy felületű. Igaz, a tankot nem szedtük ki, pedig elméletileg még annak a környékén is lehetnek érdekességek, de így elsőre a jelek biztatóak.

A védőlemez szintén csak ezen a részen rozsdás egy kicsit, de egy kisebb mosás után szinte gyárinak tűnik.

Ez után vettük észre, hogy az eredetileg megcélzott helyre nem fogunk tudni bejutni, szóval inkább hagytuk. Így is elég sokat láttam megint. Összerakta hát a szerelő a szétszedett részeket, fizettem 4000 Ft-ot, aztán el is indultam hazafelé. Pár napra rá, pedig elhúztunk Münchenbe. Jövő héttől érkezik a beszámoló és nem én írom, hanem dubniczkia.

Ha minden a terv szerint alakul, akkor a bejegyzés megjelenésének pillanatában éppen Deloman szervizében nézelődünk Augsburgban és pár óra múlva indulunk haza. Remélem ti is ugyanilyen jól szórakoztok. :)

Ha viszont éppen munkában húzzátok az igát, akkor pihenésként nézegessetek idei DCS képeket itt. Ez a nagy amerikai Deloreantalálkozó. Egyszer ki kéne menni...

Ez a mai bejegyzés inkább egy összefoglalás lesz, mint új információk gyűjtőhelye. Sokszor beszéltem már a Quality Assurance Centerekről (minőségbiztosítási központokról), de külön bejegyzésük még nem volt, pedig nagyon nagy szerep jutott nekik abban, hogy az eladott autók minősége nagyságrendekkel javult '81 végére. Régebben nem lehetett túl sok mindent találni róluk a neten, ami volt az meg szét volt szórva mindenfelé, de szerencsére azóta indult egy új oldal, ahol elég jól összeszedtek róluk sok mindent. Nagyon ajánlom a megnézését!

A létezésük egyértelműen Dick Brownhoz köthető, ahogy erről az ő bejegyzésében írtam is. A nagyon kezdő ír munkások még nem tudták tökéletesen összerakni eleinte az autót, ezért volt szükség a QAC-k létrehozására. Három QAC volt a fontosabb amerikai eladási csomópontok közelében.

Egy volt Kaliforniában, Santa Anában (3500 W. MacArthur Blvd. Santa Ana, California 92705), Los Angelestől nem messze. Úgy vettem észre - de egyértelmű bizonyítékaim erre nincsenek - hogy ez volt a legnagyobb QAC, ami végülis logikus lenne, mert Kalifornia volt a legnagyobb felvevőpiaca a Deloreaneknek. Valamint itt volt Hollywood, aminél jobb prezentációs lehetőséget el sem lehetett képzelni. A DMC-nek itt két létesítménye is volt. Egy iroda Irvineban az ipari parkban és a QAC Santa Anában. Itt volt továbbá az autók országos garanciaközpontja és raktára.

Ezen felül még John Deloreannek is volt egy kisebb háza a környéken, a Kaliforniai Egyetemtől (UCLA) nem messze az Aspen Tree Lanen.

Mellesleg ez a QAC egy ideig még kiképzőbázisként is funkcionált és egyszer még bő ötven ír munkást is hoztak ide továbbképzésre. Akik aztán pillanatokon belül rommá égették a nagy meleghez nem szokott bőrüket a tűző kaliforniai napon. Ezért aztán céges pénzből felszerelték őket kalapokkal és napszemüvegekkel, hogy esélyük legyen a túlélésre.

A második QAC a keleti parton volt (685 Highway 202-206 N. Bridgewater, NJ 08807). Ez is két részből állt, az egyik fele New Jerseyben, Somerville Bridgewater részében volt, a másik pedig Wilmingtonban (Ferry Road, Port of Wilmington, Delaware 19801),  Delawareben éppen félúton New York és Washington között. Habár erre vonatkozóan nem találtam pontos információt, úgy tűnik, hogy a wilmingtoni telephely volt a QAC, ahová az autók megérkeztek, a somervillei létesítmény pedig a logisztikai, disztribúciós feladatokat végezte.

Végül pedig volt egy Michiganben, (2237 Elliott Avenue, Troy, Michigan 48084) Detroitban. Erről sehol sem írnak túl sokat, ráadásul néhány helyen csak két QAC-ról írnak. Igazából azt is kutatni kellett egy darabig, hogy egyáltalán Detroitban volt ez a központ. Itt megint csak feltételezésekre kell hagyatkoznom, de szerintem ez inkább csak egy disztribúciós központ volt, valódi minőség-ellenőrzési munka itt nem történt, ahogy az a georgiai központ esetében sem. (8601 Dunwoody Place, Suite 330 Atlanta, Georgia 19801). Bár annyira nem is lett volna értelme. Elvégre Írországból az autók vagy a keleti parton Wilmingtonnál vagy a nyugati parton Los Angelesben kötnek ki. Mindegyik mellett van egy QAC, logikus, hogy itt javítják ki őket és nem hurcolják el őket egy harmadik helyre.

A javítások elég sokrétűek voltak ezekben a központokban. Egyszerűbb esetben csak a szállítás során keletkezett kisebb hibákat javították, de volt példa komolyabb munkákra is. Egy egyszerű finomhangolás, az acélpanelek és lökhárítók párhuzamba állítása, ajtók beállítása mindennapos volt, de végeztek itt környezetvédelmi méréseket, és sok fejlesztést vagy visszahívási problémát is itt oldottak meg. Ilyen volt pl. a generátor nagyobbra cserélése vagy például a Front End Recall Kit felszerelése (a visszahívásokról még fogok írni). Volt néhány egyéb javítás is, amit csak itt végeztek el, a gyárban nem foglalkoztak ilyenekkel. Egy ilyenről már írtam itt.

Eleinte a beérkező autók darabjára átlagosan 140 órát fordítottak, hogy az megfeleljen a minőségi követelményeknek, ami óriási szám. Habár ez később 68-ra mérséklődött, de ez az autónkénti 600$-os extra kiadás sem volt megengedhető a cég számára.

Végül pedig egy kép a kaliforniai QACból. A fotó 1981 májusának a végén vagy júniusának az elején készült, amikor végeztek az első csoport autóval és azok innen éppen indultak a viszonteladókhoz. Az itt dolgozok egyébként magukat sokszor csak POG-oknak hívták a jelmondatuk miatt, miszerint: "Look like pigs, Work like dogs!", tehát: "Úgy néz ki mint a disznó, úgy dolgozik mint a kutya!"

A kép itt megvan egy kicsit nagyobb felbontásban is