Vasárnap reggel. Fáradtan, de végtelenül optimistán kezdődik a nap. Most sem tudjuk, hogy hová megyünk, hisz nem néztünk utána, de harminc DMC-vel konvojban szinte tök mindegy is, hogy mi a cél. Előtte azért egy reggeli a garniban. Ebben az alvó kisvárosban még az is meglepő, hogy rajtunk és a tulajon kívül érkezik még egy pár a reggelihez. Néhány perc után érkezik is a szomszéd asztaltól a kérdés: Magyarok vagytok? Egy Németországban élő nő és a bajor férje érdeklődik a szálló udvarán parkoló furcsaság iránt. Sid egészen hamvas német nyelvtudását épp' elegendőnek érzi, hogy a szokásos hittérítését németül folytassa. Sid hihetetlen. Az hogy valaki odajön az utcán, a benzinkútnál, egy találkozón az OK, de hogy Sid egy csendes vasárnapi reggeli mellett is képes legyen tökéletes lelkesedéssel ontani az információt, az már nekem is hardcore.
Reggeli után még maradt időnk körbenézni a városban. Azért nem kell valami komolyabb túrára gondolni, mert Abensberg lényeges részeit kb. 2-3 utca határolja. Mostanra egészen kísértetvárossá alakult ez a hely. Sehol egy ember, sehol semmi. Azért szerencsére egy nőt sikerült megkérni, hogy fotózzon le minket Hill Valley óratornyának óralapjával, ami ott lapult egy kirakatban. Látnivaló híján el is indultunk a szomszédos Bad Göggingbe, a többiek bázisára, ahonnan a mai túra indul. Közben megálltunk egy benzinkútnál, én vásárolgattam, Sid pedig az út mentén, nyitott ajtókkal, a küszöbön ülve integetett a rajongóknak és hosszú percekig fürdőzött a kocsi dicsfényében.
Itt kell elmondani, hogy DMC-vel képtelenség beleolvadni az érdektelenségbe. Mindig, mindenhol észreveszik, integetnek, fotózzák és imádják. Mindenki úgy érzi, hogy mondania kell valamit, egy-egy dicsérő szót, vagy legalább csak a film címét. És ami nagyon klassz, hogy soha sem jár ezekkel az élményekkel negatív előjel, nincs irigység, csak végtelenül széles mosolyok. Deloreant csak és kizárólag exhibicionista és türelmes ember vegyen!

Épp' időben érkeztünk a hotelhez, mi voltunk az elsők. Minden, ami szombat este a parkoló félhomályában rejtve maradt, az mind látható lett ma reggel itt, a napsütéses utcán. Harminc Delorean együtt, minimum döbbenetes látvány. Papíron egy nagyobb Delorean találkozó teljességgel felesleges és unalmas, hisz' minden autó egyforma. De hozzáértő szemmel, vagy csak egyszerű rajongóként nagyon kemény dolog. Szerintem harminc autó a befogadhatóság felső határa. 15-20 példány kifejezetten érdekes volt, valamilyen kisebb módosítás a legtöbb autón előfordult és úgy tűnik, hogy az ortodox hozzáállásom egy kicsit megint tovább szelídült. Nagyon klassz, ha valaki a teljesen gyári állapotra törekszik, de az ésszel elvégzett módosítások nagyon nem csorbítják az autó érdemeit. ...pedig Németország nem feltétlen a jó ízlés és a mértékletes tuningolás országa.
Elindultunk Kelheim felé. Az utat mondhatnánk akár eseménytelennek és unalmasnak, ha nem számolnánk a több tucat DMC-vel, a csodás tájakkal, a gyönyörű idővel és a nyitott ajtós megérkezéssel egy számunkra tökéletesen ismeretlen és érdektelen műemlékhez. Megint sokat segített a német nyelven vezetett idegenvezetés abban, hogy inkább magunkat szórakoztassuk és megpróbáljuk kitalálni, hogy miért is vagyunk itt. Az egyébként csinos műemlék pipa.
Még egy csoportkép és egy rövid búcsúzkodás után mi el is indultunk München felé. Az egyetlen dolog aminek még otthon utána néztem, az a müncheni közlekedési múzeum volt. Gyorsan kiderült, hogy autópályán még estére sem érünk be a városba, nemhogy négyre. Rövidke exhibicionista roham lett rajtunk úrrá a tökéletesen bedugult Autobahnon. Nyitott ajtókkal krúzoltunk a középső sávban, begyűjtöttük a döbbenet és a kitörő öröm által kiváltott reakciókat. Amint megelégeltük ezt a színpadias kivagyiságot, a lehető legrövidebb úton lehajtottunk egy mellékútra.
Ekkorra már megszoktuk, hogy amit az iPhone navija mond azt minimum fenntartással kezeljük, így valamivel négy óra után le is parkoltunk a múzeum utcájában. És ami itt fogadott? Negyven perc autótörténeti orgazmus. Másfél millió kilométer és huszonhárom év szolgálat után még működő w123-as Mercedes, NSU Roadster, első generációs Tatra, egy üléses száz éves elektromos autó, stb... De hogy Delorean vonatkozása is legyen a kiállításnak, találtunk egy rozsdamentes acélból készített Porsche 911-et, ami a stuttgarti gyár tesztautója volt.
Már csak egyetlen restanciánk maradt erre a napra, elautózni a német Delorean-vallási központba Augsburgba, Deloman szervizéhez. Azért erre az útra sem lehet ráhúzni az érdektelenség fogalmát, mert úgy tűnt, hogy München környékén ezen a napos vasárnap délutánon mindenki előhúzta a hobbiautóját. 15-20 másodpercenkét találkoztunk valami érdekességgel, de a legvagányabb dolog egy parányi városkában fogadott minket. Amerikai autós fiatalok grilleztek egy kertben és láthatóan leszarták, hogy egy filmes ikon parkol a Rockabilly korszakból itt felejtett vasaik mellett.
Augsburgba megérkezve egészen könnyen megtaláltuk Deloman bezárt műhelyét, ami épp' arra volt elég, hogy alig bírjam kivárni a reggeli nyitást. Az udvaron három DMC, a tejüveg műhelyablakon áttetsző rozsdamentes karosszériaelemek, és ahogy látni lehetett a műhelyajtón bekukucskálva, jó néhány Delorean darabokban. Vasárnap estére a sikeres szálláskeresés után már csak annyi dolgunk maradt, hogy álmosra beszélgessük magukat egy-egy finom helyi sör társaságában. Téma pedig mi volt? Hülyéskedsz?




A várakozással teli izgalom kezdett átcsapni aggodalomba, hisz elmúlt öt óra és csak egyetlen gazdátlan DMC jelent meg a parkolóban. Sid felhívta Welmoed-ot, aki nagyon nem volt képben, segíteni még abban sem nagyon tudott, hogy Ők hol vannak. A legjobbnak tűnt bemenni a toronnyal szomszédos sörfőzdébe. És igen, már ott volt mindenki. Azt hogy hogyan tudott 60 ember számunkra láthatatlan módon belopózni egy tőlünk húsz méterre található bejáraton, soha sem derül ki. Hogy mit szóltak ahhoz, hogy két srác Magyarországról hívatlanul beesik a nap utolsó programjára, nem tudom, de a fogadtatás meleg volt. Az első perctől kezdve kedvesek voltak, nyitottak és érdeklődők. Befizettük a regisztrációs díj töredékét és kezdődhetett egy igazán érdekes tárlatvezetés.
A belépő árában benne volt egy, a fenti élményeket higító finom helyi sör és egy perec. És végre sor kerülhetett az első beszélgetésekre a német klubtagokkal, a holland Welmoeddel és a litván Ints-el. Mikor Welmoed megtudta, hogy annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a festett Delorean-eket, az Övé tetszik, azonnal leosztotta az ülési rendet. Sid viszi Ints-t, én pedig Welmoeddal sétálok a kocsihoz, ahonnan Ő autóztat engem a szállodájukhoz. Welmoed egy végtelenül kedves és maximálisan aktív öreg úr, aki olyan kondícióban van a maga 70 feletti korával, mint egy kezdő magyar, rendszeresen sportoló nyugdíjas. Az első DMC-jét a felesége halála után vette, amit gyorsan össze is tört egy villanyoszlopon. Nem túl jó előjelek egy viszonylag rövid, de annál felázottabb és kanyargósabb útszakaszon. Welmoed nem vezet jól, viszont bátor és meg van győződve róla, hogy egy autóversenyző szunnyad a lelkében. Megúsztam.
Az elsők között érkeztünk meg Bad Göggingbe, a klubtalákozó bázisára, egy hotelbe. Leparkoltunk, akár csak a többi 28 autó. Kicsit olyan volt ez a parkoló, mintha egy rövidke lépésre volnánk csupán a mennyországtól. Persze annak, akinek megvolt az Eurofest, vagy más nagyobb DMC találkozó, annak nem üt akkorát, de nekem azért remegtek a térdeim. Tobzódás. Egyszerre valóságosak lettek az olyan autók, amiket eddig csak képen láttam: nagyon korai példányok, igazi '83-asok a leállás előttről, fekete manuálisok, festett és kisebb-nagyobb mértékben átalakított Delók.
Husz-huszonöt perc nyálcsorgatás után behuppantunk a kocsiba és megtettük az aznapi utolsó kilométereket a garnihoz. Mi mással ringattuk volna álomba magunkat, mint a tavalyi Eurofest videóival? És milyen úgy álomra hajtani a fejem, hogy tudom, másnap harminc DMC-vel konvojozva utazunk a német vidéken? Hát... kevés jobb dolog van ennél.
Nem szoktam képaláírásokat írni, de most megteszem, mert ezen a képen Sol Shenk éppen a legutolsó Deloreant takarítja..jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Elég kellemetlen, de nem annyira drámai hiba, mert mindössze egy gondot okozott. Azt, hogy a kupakot nem lehetett teljesen rácsavarni, hanem csak kb. kétharmadig, mert különben leesett róla. Viszont ott kétharmadnál jól fogott, szóval nem hagytam el azalatt az idő alatt amíg ilyen volt. Márpedig sokáig volt ilyen, mert ahogy számolom, bő fél évig nem bírtam rászánni magam a cserére, ezért már nagyon itt volt az ideje. Szóval odaértem, beálltam és a szerelő kb. fél óra alatt végzett is. Remélem ez az új már jobban fogja bírni.
A védőlemez szintén csak ezen a részen rozsdás egy kicsit, de egy kisebb mosás után szinte gyárinak tűnik.
Ez után vettük észre, hogy az eredetileg megcélzott helyre nem fogunk tudni bejutni, szóval inkább hagytuk. Így is elég sokat láttam megint. Összerakta hát a szerelő a szétszedett részeket, fizettem 4000 Ft-ot, aztán el is indultam hazafelé. Pár napra rá, pedig elhúztunk Münchenbe. Jövő héttől érkezik a beszámoló és nem én írom, hanem dubniczkia.





Végül pedig volt egy Michiganben, (2237 Elliott Avenue, Troy, Michigan 48084) Detroitban. Erről sehol sem írnak túl sokat, ráadásul néhány helyen csak két QAC-ról írnak. Igazából azt is kutatni kellett egy darabig, hogy egyáltalán Detroitban volt ez a központ. Itt megint csak feltételezésekre kell hagyatkoznom, de szerintem ez inkább csak egy disztribúciós központ volt, valódi minőség-ellenőrzési munka itt nem történt, ahogy az a georgiai központ esetében sem. (8601 Dunwoody Place, Suite 330 Atlanta, Georgia 19801). Bár annyira nem is lett volna értelme. Elvégre Írországból az autók vagy a keleti parton Wilmingtonnál vagy a nyugati parton Los Angelesben kötnek ki. Mindegyik mellett van egy QAC, logikus, hogy itt javítják ki őket és nem hurcolják el őket egy harmadik helyre.
A kép