Élet egy Deloreannel

Hétvégén Bicske felé járok majd, ha jó lesz az idő. Nagyjából ez lesz az utolsó köröm a Deloreannel idén, szóval remélem, hogy összejön.

Két éve volt már egy Twisteres klipforgatás, arról írtam is itt. Most meg jött a következő rész, kellett megint a Delorean. Mivel továbbra is jó fej rockerekről volt szó, egyértelmű, hogy igent mondtam. Ennek ellenére nem ment könnyen a szervezés, mert elég nehéz 8-10 embert egyszerre szabaddá tenni, de végül csak sikerült egy szombat délutánban megegyezni. Gyorsan lemostuk az autót, amiről már akkor éreztem, hogy hasonlóan felesleges dolog lesz, mint a tibeti szerzetesek mandalakészítése, de mindegy, meg kellett tenni.

Kora délután találkoztunk egy kavicsbányában, amit ideális helyszínnek tekintett a zenekar, majd miután mentünk egy kört a fotóssal, elkezdődött a sminkelés, felkészülés. Közben készült néhány egyéb kép, próbálgatták a beállásokat, majd úgy egy óra múlva a rendes fotózásnak is neki lehetett állni.

Sokat erről nem lehet elmondani, a szokásos "Álljatok így!", "Pózoljatok úgy!", "Na még egyszer!", "Hogy nézel ki?", "Most miért kellett felfele nézni?", "Bírjad még ki öt percig!", "Vedd ki a zsebedből a kezed!", "Hol a napszemüveg? Nem látod, hogy mindenkin van?" "Most miért kellett háromra bebaszni?" vonalon mozgott a dolog. Persze marhára élveztük, habár a végére eléggé beborult és hideg is lett. Ami mondjuk a fotózás szempontjából előnyös volt, mert jobbak voltak a fények, de azért kellemetlen volt.

Mikor meglettek a képek, akkor nekiálltunk a videóknak, ami a kliphez kellett, amit néhány próbálkozásra fel is vettünk. Volt azonban egy jó kis zavar az erőben, mert a füstgépet nem tudtuk használni, mert bedöglött az aggregátor, de ez pár órán belül már nem is volt gond, mert kiderült, hogy egy oda nem figyelés miatt a dátum  is rajta maradt a videón. Sajnos a dátumprobléma már a zenekar főhadiszállásán derült ki, ezért a videók használhatatlanok lettek. Meg kellett beszélni az újabb találkozót.

Pár nap múlva új találkozó, de már csak hárman, csak a legszükségesebb cuccokkal. Plusz kör, de ezúttal már volt füstgép is, így jobb lett az egész videó. Csináltam is egy jó képet, miközben tele van a Delorean füsttel. A felső képen az autóban ül valaki. Csak szólok. És nincs rendesen lecsukva az ajtó. Végül ezek a videók már jók lettek, bele is kerültek a végleges klipbe.

A Delorean szépen bírta a zötyögést és a port, bár utána úgy nézett ki, hogy szinte fájt ránézni. Nem sokkal később újra kapott egy takarítást, mert így nem mehettünk vele Olaszországba.

Tegnapra terveztünk egy klubtalálkozót, de elmaradt, mert rossz volt az idő. Ezért pedig mindenféle kapcsolat nélkül iderakok egy vizes lepkét.

Megírtam a beszámolót, hamarosan felkerül a delorean.hu-ra. Ha megvan, akkor berakom ide a linket. Addig kis türelmet kérek.

Felkerült a link, itt meg lehet nézni.

Bopattal megjártuk az olaszok találkozóját, jó szórakozás volt, hamarosan megírom a beszámolót pár részben. Jó 1000 mérföld volt, de megérte.

Azt hiszem erre a mostani témára szokták azt mondani a különféle műsorokban, hogy: "Ezt ne próbálják ki otthon!" meg azt, hogy: "Mi ezt azért csináltuk, hogy önöknek már ne kelljen!" meg hasonlók.

Kezdjük az elején, pár alapdologgal. mint például hogy az amerikai autók nagyok. Oké. Viszont a Delorean meg kicsi. Ez is oké. Ezért van az, hogy a NAAFon, a nagy amerikai autós fesztiválon mindent a nagy autókra méreteznek és nem a Deloreanre. Ennek előnye, hogy a kordonok közé kifeszített szalagok magasságát nagyjából 130-140 centire lövik be.

Pár éve aztán rájöttem, hogy amikor belekerülök egy kordonos sorba, jellemzően akkor, amikor be szeretnék menni az erődbe, de már van karszalagom, akkor is végig kell várni a soromat. Igaz, mostanában már van a karszalagosoknak külön sor, de ez nem mindig volt így, valamint ezt nem is mindig veszi észre az ember akkor, amikor már túl jó hangulatban van az ilyen részletek megfigyeléséhez és emiatt rossz helyre kerül. Viszont az ilyen jó hangulat általában érdekes döntéseket hoz, mint azt is, hogy ilyenkor a Deloreannel simán átmegyek a kordon alatt és kikerülöm a sort, mindenki szórakoztatására. Párszor idén is megtörtént ez.

Viszont ez olyan, mint a limbó hintó. Eleinte csak a 140 centis szalag alatt bújtam át a 120 centis autóval, aztán már a 135 és a 130 is ment és így tovább. Ezúttal sikerült már 120 centire is azt mondani, hogy semmi gáz, nyomassuk! Ami azt illeti sikerült. Csak ott lett egy kis probléma, hogy arra nem gondoltam, hogy a szalag beleakad az ajtó és a karosszéria közötti résbe és elkezdem magammal húzni az acélkordont. Ami eleinte csak megdől, de aztán rádől az autóra, majd összekarcolja azt. Hát ja, hiba volt.

Ezután kiszálltam, leszedtem az autóról a kordont, visszaraktam a helyére, majd megnyugtattam a szervezőt, visszaültem és mentünk a helyünkre annak a boldog tudatában, hogy nagy baj nem történhetett, mert ugyan mi baja lehet egy rozsdamentes acél lemeznek?

Hát mondjuk ez:

Igazából három karc lett, de ez volt a legnagyobb, az ajtó jobb oldalán. Nézegettem, nem túl mély, majd valamit kezdek vele. Aztán másnap, amikor jött McFly és megcsináltuk a múlt héten említett motortér zsanért, megláttam, hogy van nála smirgli. Óóóó, végre itt az idő, ki tudom ezt is próbálni. Ezért aztán miközben ő még pár kisebb dologgal foglalkozott és nekiálltam smirglizni szálirányban a hibás részeket.

És elkezdett eltűnni a karc. Nem kell túl erősen csiszolni, inkább csak sokszor kicsit és lehet látni, ahogy egyre szebb és szebb lesz. Végül aztán eljutottam odáig, hogy késznek nyilvánítottam a művemet és rettentő büszke voltam magamra. Sok fotót készítettem, mire sikerült olyat csinálni, amin látszik egy kicsit az eredeti karc, de szerintem ezzel már nem fogok foglalkozni. Tényleg csak akkor látszik, ha valaki célzottan keresi.

Ennek ellenére nem akarok több ilyet, egy ilyen élmény elég volt. Viszont most nagyon gondolkodok azon, hogy neki lehetne állni a többi karcnak is, amiket nem én, hanem még az előző tulajdonosok szedtek össze. Lehet, hogy télen elszórakozok ezzel egy kicsit.

Múlt héten kikerült az Alapjárat nevű oldal linkje a Linkjánlóba, ide a jobb oldalra. Írtak egyet a Deloreanről, ezért be is linkelem ide a cikket. Egyébként egy pofás oldal, megéri megnézni! Kattintsatok!

Mellesleg lehet hogy a Bopattal elmegyünk a hétvégén Olaszországba, mert idén még nem voltunk sehol, aztán ott meg éppen lesz egy Deloreantalálkozó. Micsoda szerencse.

Mielőtt indultunk volna a NAAFra, gondoltam megnézem, hogy minden rendben van-e a Deloreannel. Ez nem jelent olyan hú de nagy dolgot, csak megnézem az olajat, a vizet, megnézem nincs-e valami tócsa az autó alatt, beindítom öt percre, aztán ennyi. Ezúttal sem volt semmi gond, egy dolgot levéve, ami a fenti listában nincsen benne.

Amikor felnyitottam a motorháztetőt, akkor észrevettem, hogy kicsit lazábban jár a jobb oldala, mint szokott. Megnéztem és észrevettem, hogy a jobb oldali zsanér csavarjai elengedték magukat. Nekiálltam megkeresni, hogy hol a másik oldala és természetesen nem a motor, hanem az utastérben. Kicsit tapogatóztam és nem nagy meglepődésre pont az utastér és a motortér közötti tűzfalban. Jó lesz ez, na álljunk neki bontani!

Szerencsére nem volt bonyolult dolog, még egy ilyen hétvégi autószerelő is el tud érni sikereket, mint én. Először ki kell csavarozni a hálót tartó akasztókat, aztán azokkal meg lehet húzni a hátfalat előre, és a középső lámpára vigyázva ki lehet azt szedni. Innentől pedig már csak meg kell találni a motortartó zsanér csavarjait. Ami viszont elképesztően szar helyen van, főleg azért, mert van rajta egy takarólemez, amit a fenti képen be is jelöltem. Ezzel kapcsolatban meg kell még említeni, hogy amikor megláttam, hogy ez gyárilag hogyan van felrakva, hát felröhögtem. Azért, mert sima tépőzárral fixálták a helyére. Viszont teljesen jól működik a dolog még most is, mert a tépőzárat fogó ragasztó az, ami inkább enged, nem pedig a tépőzár. Na de vissza a szerelésre.

Ezzel a takarólemezzel az a baj, hogy nem lehet kiszedni, mert látszik, hogy ezt az oldalkárpitok felrakása előtt rakták fel, így a kiszedéséhez azokat is le kell szedni, azt meg nyilvánvalóan nem akartam / mertem. Szerencsére azonban aránylag jól hajlik és elég sok a holtjátéka is, így E.T. ujjal be lehet férni alá, hogy a csavarokat vissza lehessen tenni. Meg is próbálkoztam azzal az egy csavarral, amit megtaláltam, és úgy negyed óra anyázás, nyújtózkodás és szerencsétlenkedés után nagyjából sikerült is.

A fő gond, hogy ez egyértelműen két emberes munka, mert valakinek a zsanér túloldalát is kell tartani, mert a rátett szerelőtáska nem éppen elég, mint az kiderült. Ezért aztán egy csavart visszaraktam, amennyire tudtam becsavartam, majd eldöntöttem, hogy majd a NAAFon, ahol lesz segítség, még megér egy nekifutást a dolog, addig meg kibírja valahogy.

Így is lett. Kibírta valahogy, még éppen nem esett le az utolsó napig, amikor McFly és én ismét nekiálltunk. Így már könnyebben ment a dolog, egy újabb óra alatt visszaraktuk mindkét csavart, plusz néhány egyéb szerelést is elvégeztünk, amiről szintén írni fogok majd.

Drukkoljon, imádkozzon vagy reménykedjen mindenki, hogy a Harvey hurrikán megkímélje a DMCH-t! Pont Houston környékén a legnagyobb a pusztítás, márpedig ha a DMCH-t elviszi a víz, akkor azt minden Deloreantulajdonos megszívja, az új Deloreanek gyártásáról nem is beszélve.

Az a jó az Agárdi Lakeside Weekendben, hogy amikor egy hónap múlva visszagondolok, hogy milyen különleges dolog történt, akkor nem emlékszem semmire. Viszont ha azt kérdezem magamtól, hogy jó volt-e és hogy megyek-e jövőre is, akkor viszont egy vigyor és a "Persze!" a válasz. Nekem is és mindenki másnak is.

Időben el tudtunk indulni otthonról Duduval, ezért a szokásosnál korábban értünk a kempingbe. Befizettük magunkat, dumáltunk egy kicsit a bámészkodó motorosokkal, aztán mentünk a helyünkre, ahol már évek óta táborozunk. Ezúttal nem volt szerencsénk, már volt ott más sátor, ezért Mentos új helyen építette fel a központi sátrat. Itt észrevettük, hogy még ilyen  korán is simán az utolsók vagyunk, de mi így is büszkék voltunk magunkra. Gyorsan felvertük a sátrat, mondhatnám, ha igaz lenne. Mert ami helyet kinéztünk, kábé 10 perc és néhány elgörbült szög után kiderült, hogy valaha út volt, csak benőtte a fű. Arrébb mentünk, itt már nagyobb sikerrel jártunk, aztán jöhetett a welcome drink. Meg a többi.

Aztán innentől elveszett az időérzék és jöttek a történések. Egy marha jó Prison Band koncert, meg egy másik beugró zenekar, akik szintén egy nagyon penge koncertet csapattak. Meg még sok másik, akiknek nem emlékszem a nevére, de szintén jók voltak. Hát igen, itt van az, hogy én nem tudok és nem is szeretek táncolni, de egy kis iszogatás után ez átmegy nem tudok, de szeretekké. Ezúttal is így volt, ki is döglöttünk rendesen.

Meg hát ha már ilyen helyen vagyunk, persze mentünk körbe az autóval is, ahogy mindenki más, meg is kaptuk az idei beszólásokat is. Az egyik csávó, mikor meglátta a Delorean, nekiállt teli torokból dúdolni a Vissza a Jövőbe dallamát, akármekkora paradoxon is ez. Vagy a másik, aki lazán utánunk kiabált, hogy: "Nekem otthon a vonat van ám meg!" Meg még biztos volt pár, amire nem emlékszem vagy nem hallottam.

Vagy egyik nap, amikor már hangulatban volt a banda és az egyik ismerősünk fia dicsekedett, hogy ő jövő héttől megy legótáborba. Mindenki mondta, hogy milyen jó neki, kivéve a Bóikft-t (most ne húzzuk az időt azzal, hogy ő kicsoda, el kell jönni és megnézni.), aki megmondta, hogy neki is legótábor lesz otthon. Mikor mindenki hülyén nézett rá, széttárta a kezét, majd így szólt: "Hát hazamegyek, meglátnak, kiraknak." Pfffff, na te állat.

Aztán a többiek voltak a Bori várban, de az nekünk kimaradt egy félreértésnek köszönhetően, de legalább kipihentük magunkat ez idő alatt, mert aztán este megint kezdődött az ereszdelahajam. Aminek kétszer is éjjeli fürdés lett a vége vagy éppen éneklés és zenélgetés a szomszéd sátraknál. El tudjátok képzelni.

Meg volt ezúttal egy nagy megvilágosodás. Megittunk az egyik kollégával szépen csendesen fél üveg abszintot a napon, majd három nappal később levedlettem a bőröm. Márpedig ki vedli le a bőrét? A gyík. Tehát az abszinttól gyíkember leszel. Csak gondoltam szólok.

Végül pedig lefotóztunk az abszintos haverom fiát a Deloreannel. Úgy tűnik ez szokás lesz, mert cuki gyerek.

Ez már utolsó nap volt, ha jól emlékszem, nem sokkal a kép készülte után bontottuk a sátrat és mentünk haza. Ahol aztán lemostuk az autót, mert még aznap este ment vissza Szegedre a kiállításra. Mi meg beleálltunk fejjel az ágyba a fáradtságtól.