A finom reggeli után az azonnali indulás helyett inkább tettünk egy bágyadt sétát a szomszédos kastély kertjében. Kastélykertnek szép, de igazából csak időkitöltésnek volt jó. (S: Főleg nekem, mert én minden egyes alkalommal megnézem, mikor arra járok. Tényleg szép, de lassan már olyan lesz, mintha ott laknék.)
Végre elindultunk, hogy letudjuk az utolsó 800 kilométerünket. Az autópályás utazásunk első tíz perce teljesen eseménytelen volt, de egyszer csak megláttuk, hogy az előttünk haladó Bopat kocsijából elkezdett ömleni a víz. Szóltunk neki, hogy álljunk meg megnézni, hogy mi történhetett. Bíztunk benne, hogy az előző napi hűtőjavítás fuccsolt be, de ott minden rendben volt. Bopatéknak választaniuk kellett, vagy vállalják a hazautat (nekik kicsikét hosszabb út mint nekünk) ki tudja honnan folyó vízzel és rossz kormányművel, vagy ha már itt vagyunk Németországban, akkor egy kis kerülővel beugrunk Augsburgba Delomanhez, hogy inkább egy valódi szakember mondjon verdiktet. A szervizre esett a döntés. (S: És ez a hálátlan dög meg sem említi, hogy eddigre végre hagytam, hogy ő vezesse le ezt az etapot. Tudod ám mikor vezeted legközelebb a Deloreant!)
Szerencsére azonnal fogadtak minket és ránéztek a kocsikra, hogy mi lehet a gond. Néhány perces vizsgálat után kiderült, hogy több kormánycsukló is cserére/javításra szorul, a vízpumpa szinte biztosan bevégezte és a váltóolaj is gondozást igényel. (S: Bopat autójának eddigre már tényleg sok nyűgje volt. A vízpumpa már tavaly óta döglődött, szóval nem volt különösebben meglepő, hogy feladta a harcot. Pontosabban nem adta fel, csak folyamatosan folyt belőle menet közben a víz, ezért szükség volt egy komolyabb felújításra. Deloman szerelője szerint folyamatos utántöltéssel valószínűleg hazament volna, de Bopat nem akart kockáztatni. Főleg mert ahogy az Ati is mondta, a kormány sem volt már gyári és a váltójából is folyt az olaj. Nem vészesen, de akkor sem volt biztató a dolog. Bónuszként az ablakmosótartály is kirepedt, de az előzőek tudatában ez egy 10 másodperces említésen túl már nem is érdemelt szót.)
Azonnali szervizre esély sem volt, hisz' itt bármilyen problémával hetekkel előre be kell jelentkezni. Bopaték úgy döntöttek, hogy a kocsi marad, ők pedig hazajutnak ahogy tudnak. Végül vonattal és busszal sikerült hazakeveredniük, amiben Bopat talált pozitívumot is, mert úgy tűnik, hogy megtetszett neki a korszerű buszozás intézménye. (S: Ha jól emlékszem elég sok pozitívumot talált és kimondottan élvezte. Ha akarja, leírja majd kommentben, de ha mégsem, akkor itt megéri nézelődni a lap alján.)
Innen nekünk már tényleg nem akadt más dolgunk mint hazagurulni Magyarországra. Persze az autópályán hazafelé többször is felmerült, hogy mi is ránézhetnénk a hűtőközegre, de inkább hagytuk az egészet a francba. Végül valamivel nyolc előtt érkeztünk Sidékhez. (S: Ez az út tényleg az eseménytelenség kivonata volt. Mentünk, tankoltunk, mentünk, tankoltunk, mentünk, hazaértünk. Ott megcsináltuk az ökörködős videónak az utolsó részét, aztán puszipá.)
Két hónap telt el azóta, hogy megérkeztünk az Eurofestről. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy megérte? Megérte ennyit utazni? Megérte vállalni a kényelmetlenségeket? Természetes nagyon megérte. Ez az egy hét valóban egy életre szóló élmény volt, amiért nagyon hálás vagyok. Köszönöm! Hatalmas buli volt. Barátokkal, új helyeket, változatos körülmények között, óriási röhögésekkel kísérve megismerni, őszintén szórakozni egy hétig, megfizethetetlen. Ez a 35 éves márka pedig úgy tűnik, hogy jobb kondícióban van, mint bármikor korábban. Még egyszer 35 évet Delorean! (S: Én erre most csak röviden válaszolok. Jövő szerdán én úgyis megírom a rendkívül fontos, ámde kicsit száraz tényeket az útról. Lehet, hogy inkább magamnak, de nekem jó ezeket sok év távlatából visszanézni. Szóval csak annyit, hogy én is köszönöm az Atinak a jó társaságot, azt hiszem felejthetetlen élmény volt mindkettőnknek, valamint azt is, hogy megírta ezt a nyolc részt. Ritka, hogy ennyit röhögtem volna ilyen rövid időn belül, vagy ennyire felszabadultan tudtam volna ilyen minősíthetetlenül viselkedni. Ennek az igazi lenyomata lesz a hamarosan elkészülő videó, amit terveim szerint kb. két hét múlva be is fejezek. Már most mondom, hogy a videó megtekintése előtt mindenki készüljön fel, hogy ebben az esetben zátonyra futott a politikai korrektség, az őszinteségünk általában bántó általánosításokkal teljesedik ki, valamint csúnya szavak hangzanak el, megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánljuk. :) )
Hollandiába megérkezve szétváltunk Bopatékkal. Ők Westervoort felé mentek egy régi ismerősük szerelőműhelyébe, hogy ránézzenek a fogyó víz problémájára, mi pedig Ed műhelye felé vettük az irányt. Hem, egy álmos holland kisváros, Amszterdamtól nagyjából 50 kilométerre. A város szélén van a Delorean Europe, azaz Ed műhelye és kereskedése, ami talán a legfontosabb DMC zarándokhely Európában. Nagyon kíváncsi voltam rá, évek óta el akartam jönni ide. Félő volt, hogy bezárva találjuk a boltot, hisz' Ed is ott volt az Eurofesten, és utána nem haza ment, hanem az éves szabadságára a családjával. De mázlink volt, és ott találtunk egy nagyon kedves szerelőt, aki szabad utat engedett nekünk a műhelybe, a raktárba és az eladó térbe is. Egészen elképesztő ez a hely. Teljesen más ez a garázs, mint Deloman birodalma. Az inkább nagyüzem, ez pedig inkább egy kisebb és intimebb szentély. Nagyon jó volt ott lenni. Ilyen közel kerülni ehhez a márkához Amerikán kívül nem igen lehet. (S: Valahogy nekem Ed műhelye szimpatikusabb, mint Delomané. Világosabb, kicsit rendezettebb és csak Deloreanek vannak. A bemutatóterem is profi, jó az egész. Többet nem róla, már sokat írtam korábban.)
Egy rövidke búcsú után elindultunk Welmoed felé, egy holland Deloreanes ismerősünkhöz, aki ebben az évben nem tudott jönni az Eurofestre. Welmoed egy hetven feletti, nagyon kedves és annál vagányabb öregúr, aki egy átlagos holland nyugdíjas életét éli. Egy lakótelepi lakásban tengeti az életét két csodaszép huskyval, Mayával és Nalaval. Az egyik kutyus sajnos vak, ez is volt az egyik oka annak, hogy az idei esemény kihagyta Welmoed. Egy finom kávé mellett elmesélte nekünk, hogy sajnos neki most nem könnyű: a nyugdíját nem emelték évek óta és a Delorean melletti másik hobbiautóját is le kellett cserélnie egy pár éves Priusra. Hát igen... minden relatív. Viszonylag kevés magyar nyugdíjas "nyomorog" Welmoed barátunk szintjén. (S: A másik autója egy újabb Pontiac volt. A pontos típust nem tudom, de az biztos, hogy egy Pontiac és egy Delorean egy garázsban nem lehet rossz látvány. Na jó, a Prius sem annyira szar, de itt tényleg érződött a két ország közötti óriási különbség. Nalaról 
Innen Westervoortba indultunk Bopatékhoz, mert időközben sikerült befoltozni a kilyukadt hűtőjét. (S: Bopat autója eddigre már kezdett egyre inkább elrongyolódni. A hűtőn, ha jól emlékszem 2-3 lyukat foltoztak itt be, a kormány egyre rosszabb lett és az utolsó nap még hátra volt.) A szerviz előtt megláttam az egyik kedvenc kocsimat, egy 205-ös Peugeot-ot szép nagy üvegtetővel, viszonylag jó állapotban. Az igazi baj csak ezután következett: kiderült, hogy a kocsi eladó, és nagyon olcsó. Bopat természetesen felajánlotta, hogy ad kölcsön az autóra, csak vegyem meg. Persze ezen nagyon jól szórakozott, mert pont ez előtt az út előtt fogadtam meg, hogy nincs több roncs, nem támasztok fel több értéktelen vacakot. Elég nagy erőfeszítésekre volt szükségem, hogy legyőzzem a mélyről feltörő vágyat de pár perces küzdelem után kétvállra fektettem a kísértést. A kocsi ott maradt. (S: Eddigre rájöttem, hogy az Atinak minden második autó a kedvenc autója. Menthetetlen a gyerek, de komolyan. Azért büszke voltam, hogy nem történt hirtelen felindulásból elkövetett autóvásárlás. Egy őspeugeot még pont kellett volna hozzánk harmadiknak.)
Újra konvojjá fejlődve haladtunk következő célunk felé, a Sid számára tökéletesen kihagyhatatlan Pommersfelden nevű kisváros irányába. Az esti fények káprázatosak voltak, fantasztikus naplementében érkeztünk meg a kastélyáról híres városba. (S: Ezek a fények valami elképesztően szépek voltak. Nem vagyok túl érzékeny az ilyenekre, de az az igazi aranyszín, ami útközben naplementekor pár percig látható volt, gyönyörű volt. Párszor már láttam ilyet, mindig nagy élmény volt. Pommersfelden meg a szokásosan bájos kis falu képét nyújtotta.)
Kipakolás után már csak egy finom vacsorát kellett szereznünk. Ez a pofonegyszerűnek tűnő művelet igencsak kimerítő és időigényes volt, mert a környék pont olyannak tűnt, mint ahol ciánoztak. Egyszerűen minden zárva volt vagy 20 kilométeres körben. Persze kisebb kitartással sikerült találni egy nagyon klassz helyet, ahol a finom kaját házi csapolt sörrel öblíthettem le. Klassz volt úgy lefeküdni aludni, hogy már csak 800 kilométert kell holnap megtenni. (S: Szerintem ezt a kajakeresést emlegetni fogjuk egy darabig. Becslésem szerint majdnem egy órát autóztunk a környéken faluról-falura, mire sikerült találnunk egy rántott húst. Az alvással megint nem volt baj.)
Az indulás utáni percekben jött is egy kisebb pánik, Sid autójában a vízhőfokmérő kiakadt. Ezt azért kellett komolyan vennünk, mert idefelé szépen fogyogatott a víz a kiegyenlítő tartályból. Szerencsére ezt a problémát a szokásos Windows javításos módszerrel sikerült megoldanunk, újraindítottuk a kocsit. (S: Ez a vízfogyás egy érdekes dolog volt. Odafelé elfogyott pár liter, visszafelé nem fogyott semmi. Szerintem a szokásos dolog lehet, hogy a tartály kupakja vagy zár vagy nem. Ha éppen jól zár, akkor minden frankó, ha nem, akkor meg a túlnyomócsövön kimegy mindig egy kicsi. Most már nem foglalkozok vele. Néha ránézek, aztán kész. A hőfokmérő meg azóta is jó. Lehet, hogy valami kósza pára éppen rossz helyen telepedett le.)
A Skóciába tartó kompon én a blog olvasásával töltöttem, felfrissítettem az évek óta elfelejtett információkat és próbáltam helyükre tenni a Belfastban látottakat.
Lassan egy hónap telt el, hogy ezek a dolgok megtörténtek velünk, ezért jegyzetek segítségével írom a beszámolónkat. A jegyzetekben erre a napra szerepel egy "Isuzus fasz" bejegyzés. Sajnos nem emlékszem, hogy ez mi lehet, és tippem sincsen, hogy mi bajunk lehetett csórikámmal. (S: Én emlékszem. Az volt, hogy ezen a szakaszon a Bopat ment elől, mi meg utána. Elég egyértelmű volt, hogy együtt vagyunk. Ez a hülye meg egy kiszélesedő szakaszon csakazértis bejött kettőnk közé a bazinagy pickupjával, de úgy, hogy kicsit szűkösen fért csak be. Aztán ott is maradt. Lett volna lehetősége a Bopatot is leelőzni, de nem tette. Viszont elég hülye ritmusban közlekedett és mikor megelőztem, akkor meg teljesen beleállt a seggembe és jól láthatóan meg volt sértődve. Örültünk, mikor megszabadultunk tőle.)
Egészen időben gördültünk be NewCastle kikötőjébe, talán csak az okozhatott volna nagyobb problémát, hogy egyáltalán nem számoltunk az időeltolódással. Igen, sajnos a komp menetrendjében már a Holland idő szerint szerepelt az indulás és az érkezés is. Ebben a kikötőben sajnos voltak nálunk is nagyobb sztárok; a mi sorunkba 5-6 Panther márkájú brit gyártmányú kocsi parkolt. Ezek a Ford és Jaguár alapokra épített autók gyönyörűen voltak megcsinálva és látszott, hogy jó kezekben vannak. Mondjuk lehet, hogy van/volt egy feltétele a Panther birtoklásnak, miszerint 70 éves kor alatt nem vásárolhatsz ilyen járművet. Kicsit úgy nézett ki a dolog, mintha a Holland Őszidő Nyugdíjas Klub milliomos tagozata tartott volna egy Skóciai vintage trippet. Nagyon kedves és szimpatikus ember voltak, és örültek az élénk érdeklődésünknek. A behajózás nem sikerült mindenkinek olyan simán, hisz' két öregúr gyönyörűséges állapotban megőrzött, de méltán rossz hírű Range Rovere az istenért sem akart elindulni. Az ő kocsijukat egy targonca húzta fel a hajóra. (S: Tényleg nagyon szép gépek voltak ezek, én is bámultam őket. Pont jól keveredik bennük a régies stílus és a modern technika. Én elsőre azt hittem, hogy 
A hosszú kompútra a már bevált receptet, a pálinkát választottuk. Most olyan jól működött, hogy jó korán álomba is ringatott a komp és a gyümölcspárlat áldásos párosa. (S: 12 órát aludtunk egyhuzamban. Nagyon szükségünk volt rá. Főleg az elkövetkező napokhoz kellet a plusz energia, mert azért azok sem teltek simán.)
Erre a napra az első program az 
Mindenki elhiheti, hogy próbáltam lelkiismeretesen végignézni mindent, az amúgy biztosan lenyűgöző hangárban, de sajnos engem a repülés nem nagyon izgat. Nagyon szeretném ha egy kicsikét jobban lázba tudna hozni, de annyi minden más jobban érdekel... Pedig valóban egy laikus számára is érdekes gyűjtemény. Hogy a repülés rajongóinak a szívét jobban fájdítsam, minden kipróbálható, megfogdosható volt, de sajnos a kiállítás egyénileg nem látogatható. (S: Itt csak csatlakozni tudok én is az előzőekhez. Szép volt, jó volt, de inkább a Deloreanek érdekeltek. Persze én is mentem egy kört, de jobb volt inkább kint beszélgetni Rockoékkal, akik meglátogattak minket, ha már úgyis itt dolgoznak Dublinban egy köpésre.)
Viszont a hangáron kívül már számomra is gyönyörűséges volt a látvány. Megint voltunk vagy hetvenen, és ezt a kivételes látvány egy szép magas repülőgépekhez való lépcsőről fotózhattuk. Csatlakozott a találkozóhoz egy eredeti dealer painted, vörös DMC is, ami nekem azért is dobogtatta meg a szívemet, mert eladó volt. És az sem elhanyagolható, hogy nekem tetszenek a festett példányok.
Két nap Delorean nézegetés után eléggé ellustult az agyam autóbuzi szelvénye, ezért valami elemi erejű pörölycsapással ért fel egy Audi Quattro S1 látványa a parkolóban. Ez a kocsi egy csoda, az egykori legendás B-csoport mechanikus állatja, egyszerűen megunhatatlan. (S: Itt egy kicsit beszélnék erről a "Hányan voltunk?" kérdésről. Összesen 100 autót regisztráltak és körülbelül 250 embert, viszont ez a tömeg soha nem volt együtt sehol, a szombati gálavacsorát kivéve. Minden program opcionális volt, ezért jellemzően csak 60-70 Delorean és 150-200 ember volt jelen minden helyszínen.)
A következő napirendi pont a Belfast kikötőjében álló gyönyörűséges 2012-ben átadott és 77 millió fontból épített Titanic Center volt. A múzeum szomszédságában valamiféle katonai toborzó eseményt tarthattak, de sajnos erről mi nem győződtünk meg. Ahogy elhaladtunk a kiállított katonai holmik mellett, látszott, hogy itt azért nagyon kitettek magukért a rendezők, de még egy klasszul játszó rezes banda sem tudta lekötni a közönség figyelmét 70 darab DMC-vel szemben. A program egy közös fotózkodással kezdődött. Hihetetlen látványt nyújtott ennyi — mondanám, hogy ugyanolyan, de lenne aki agyoncsapna érte — nagyon hasonló autó. (S: Nem tudom kire gondolsz. :) Egyébként én is szoktam az ugyanolyan szót használni rájuk, mert egy külső szemlélőnek, akinek egy VIN semmit sem mond, tényleg ugyanolyan. Meg hát én is össze tudok bármikor keverni két tetszőleges Ferrarit vagy akármit, szóval inkább nem is dumálok tovább.)
A hajózás talán még kevésbé érdekel mint a repülés, ezért úgy döntöttünk, hogy a Titanic múzeum végigunatkozása helyett, inkább meglátogatjuk a belfasti közlekedési múzeumot. (S: Meg hát azért a 20 font körüli jegyár is eléggé elrettentő volt.) Ez a program is része volt a hivatalos kiírásnak, de sajnos csütörtökre tették, amikor mi még úton voltunk.
Öt éve Sid már járt itt, de akkor sajnos nem volt itt, amiért most mind ide jöttünk, az eredeti Delorean famakett, amelyet az Italdesign stúdió készített. A múzeum amúgy nagyon szép, ajánlott kategória, amennyiben valaki emészthető méretű és nem túl alapos képet akar kapni a közlekedés múltjáról. Nagyon szépen berendezett jelenetek között a kötelező érdeklődés látszatát fenntartva rohantunk a célunkig, az életnagyságú maketthez. Ebben a "szoborban" az a legérdekesebb, hogy az autó két lehetséges megjelenését próbálták ki egy modellen. Az egyik fele szinte teljesen megegyezik a prototípussal, a másik pedig szinte száz százalékban úgy néz ki, mint a végleges kocsi. (S: Igazán örültem, hogy végre megnézhettem. Kívülről nagyjából hozta az elvártat, nekem a teljesen kidolgozatlan beltér tetszett a legjobban. Tudtam, hogy nem az volt a fő célja a makettnek, de azért reméltem, hogy nem csak egy falap lesz a beltér egy kormánnyal. Jót vigyorogtam rajta.) Miután letöröltük a nyálat a szánk széleiről még tudálékoskodtunk kicsit az ötvenezer mérföldet futott tesztautó és egy rozsdamentes acélból készített alvázfelépítmény fölött. Búcsúzóul még a múzeum kertjében rácsodálkoztam egy született bolondra, aki egy pocketbike méretű gőzgépen lovagolva vágtázott a látogatók között. Imádtam. (S: Ez a minigőzgép tényleg nagyon vicces volt. Meg a sofőrje is, aki teljes beleéléssel csapatta körbe a kis utakon a maximális kb. 5 km/h-s sebességgel.)
A nap utolsó programja a gálavacsora volt, amit nagyon vártam. Egyrészt szeretek sznoboskodni, a szó jó értelmében — ha van ilyen egyáltalán –, másrészt sose rossz egy jót enni, inni és kétszáz magamfajta hülyével múlatni az időt. A vacsora a Titanic Center konferenciatermében volt, ami az eredeti hajó báltermének a másolata. Valamikor a vacsora közben fogalmazódott meg bennünk az ötlet, hogy csinálni kellene egy nemzetközi találkozó itthon Magyarországon. Egy igazi kelet európai, őszinte, punk összejövetelt. Klassz kis kontraszt lenne a kicsikét karót nyelt, elegáns és mértéktartó brit találkozókhoz képest. Meglátjuk... (S: Voltam már sok találkozón és mindegyikben közös volt, hogy drága és igényes volt mindegyik. Mivel a Delorean egy drága autó volt, ezért megfigyelhető a tulajdonosok között egy elitista hozzáállás, amit habár szeretek, de szeretek kilógni is belőle. Ezért is fogalmazódott meg bennünk, hogy a sznobvacsora, bálterem, intelligens kultúrprogramok helyett, mi inkább az üvöltve bulizás, pálinka és fekvehányás szentháromságra helyeznénk a hangsúlyt. Hát majd meglátjuk jutunk-e vele valamire.)
Az est fénypontja számunkra az volt, amikor Bopat átvehette a legmesszebbről autóval érkezett résztvevő díját. A legsötétebb pedig, mikor a rendezők vagy negyed órán át egymás hímtagjait ajnározták virtuálisan, hogy mennyire is köszönik egymásnak ezt a nagyszerű rendezvényt. Végtelenül unalmas és pózőr dolog volt. Véleményem szerint elegánsabban is nyugdíjba küldhették Robert Lamrockot az angol klub elnökét. Viszont Deloman és földkerülő társai egy remek és tényleg informatív beszámolóval szórakoztatták a résztvevőket. (S: Legutóbb nem emlékszem, hogy így lett volna, de idén tényleg mindegyik estének az lett a vége, hogy mi éreztük magunkat szarul valami nagyon gáz program miatt. Vagy a fél órás Dynasty nézés vagy ez a 20 perces egymás körbenyálazása is volt, a végén örültünk, hogy elszabadultunk. Deloman bemutatója viszont tényleg jó volt. Sok kép, némi szöveg és egy még egészséges bemutatóhossz.)