Élet egy Deloreannel

Az olasz Delóval kapott régi amerikai számlák között találtam egy ütött-kopott reklámtollat Alan House texasi légkondi-szerelőtől. Ez csak azért érdekes, mert a kocsi elvileg új korától az Európába kerüléséig, 28 éven át végig Illinois államban volt regisztrálva, ami elég messze esik Texastól, főleg Deloreanes kirándulásokhoz. Annyit tudni lehet, hogy az első tulajdonosnak voltak texasi autós érdekeltségei, erről majd az amerikai évekről szóló nagyobb lélegzetű posztomban írok valamikor.

A toll egyébként egyszerű műanyag vacak, észveszejtő dizájnnal: a sárga alapszín tulajdonképpen az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat megsárgult lapját jelképezi, és halványan tele van írva a Nyilatkozatból kiemelt idézetekkel. A toll végét körben a Rushmore-hegyi sziklába faragott elnöki szoborcsoport képe díszíti, fölöttük egy fél mondat a Nyilatkozatnak az emberek egyenlőségéről és szabadsághoz való jogáról szóló részéből (eredetiben itt, magyarul itt lehet elolvasni).

Tehát így elsőre annyit lehetett tudni Mr House-ról, hogy légkondikat szerel és büszke hazafi. Web és email címet nem tettek a tollra, de a város neve (Iowa Park, Dallastól 150 mérföldre) alapján a Google kidobta a pontos utca-házszámot. Egy perc múlva már virtuálisan ott sétáltam a Rita Lane-en, azon a tipikusan amerikai „hé Doki, itt túl rövid az út, nem fog tudni felgyorsulni!”-jellegű kertvárosi utcácskán.

De nézzük csak meg jobban azt a fehér furgont ott jobbra:

„Alan House Air Conditioning”, pont mint a tollon :) Barátunk épp` otthon sziesztázott, amikor 2012. decemberében arra járt a Google-autó. Tehát a szaki még aktív, és bizonyára találok hozzá egy email címet vagy weboldalt valahol. De nem, semmi az ég világon. A telefonszáma ugyan megvolt, de azon azért mégsem akartam zaklatni. Végül a web mélységes bugyraiból előkotortam ezt az oldalt:

Elkéstem. Alan House sajnos pár hónappal azelőtt meghalt, hogy megvettem a kocsit. Így talán már sosem tudom meg, találkoztak-e ők ketten személyesen is, illetve hogy hogyan került a tolla a Delóba. Az emlékfotókból azért kiderült, hogy ő is vonzódott a szürke, szögletes autókhoz (valaki be tudná azonosítani, milyen típus ez?):

Az online gyászjelentés mellé feltöltött családi képeket átlapozva érdekes volt időutazni egyet az elmúlt 50-60 év Amerikájába, és bepillantani egy ember életébe, akinek sorsa egyszer valahol - ha esetleg csak közvetve is, de - összefonódott a VIN1052-es Deloreanével.

Nyugodj békében, Mr. House! (És ha esetleg fentről oda tudnál hatni egy kicsit, hogy megjavuljon a légkondim...)

Csak hogy tudjátok, ez az autó nem tud az időben utazni.

Sajnos csak ennyi van meg a képregényből és még pár irreleváns kocka. Kíváncsi vagyok mi szerepe lehet a történetben.

Eladó egy igazán különleges Delorean. Restauráció nélküli 1985-ös évjáratú és mindössze 728 órát használták. 10 személy szállítására alkalmas, 170 literes üzemanyagtank, kiváló állapot. 1933-as VIN és mindössze 26990$.

És ami a legnagyobb előnye: Télen is simán használható. Sőt! Főleg akkor.

 Ha esetleg valaki felfrissítené a tudását, hogy mi ez az egész, annak itt van pár link a Logan Delorean 1200Cről.

Egész jól sikerült a múlt hét is bejegyzésügyileg és szerencsére Szabi megmentette a blog becsületét a hétfői kimaradás miatt. Most már igyekszem visszatérni a rendszeremhez, péntektől minden megy ahogy kell.

Szombaton a Delorean Klub Magyarország Fővárosi Szakosztályának Dél-Budai és Észak-Pesti Szervezetei szűkkörű találkozón nyitották meg a 2014-es szezont. Mivel VIN1052 most hűtő nélkül szomorkodik a garázsban, ezért a találkozón csak Skynet autója képviselte a vasakat, illetve Skynet és jómagam a puhatestű élőerőt.

Meg kell állapítanom, Skyneté a legszebb állapotú kocsi a négyből, amit eddig élőben láttam, különösen az alsó részek gyönyörűek, az enyém kb. sosem lesz ilyen:

Mentünk egy bemelegítő kört is, na itt végleg elkeseredtem, hogy ilyen könnyen csukódó ajtóim és dögös hangú motorom sem lesz egy jódarabig. Bár a tél folyamán belepte a por, még így is szépen csillogott a Deló a szikrázó napsütésben.

Ami nekem nagyon furcsa volt, hogy az egész autó egy tenyérnyivel magasabban lebeg a kerekek fölött, mint amihez az én szemeim hozzászoktak. Balra Skyneté, jobbra az enyém (a gumi teteje és a sárvédő íve közötti távolságot tessenek figyelni):

Skynet autóján sincs katalizátor, ami eltakarná a motorazonosító lapot, így hamar megtaláltam a sorozatszámot, az övé tehát az 5366. számú motor.

Jól eldumálgattunk, közben csináltam fotókat pár dologról, amit az én kocsimon még ráncba kell szedni. Például a fényszórók közötti függőleges fémkonzol az enyémen fém színű, de így matt feketén jobban mutat.

Látszik a porban, hányan simogatták végig a csomagtartó fedelet a tél folyamán :)

(Na jó, túl kicsi a kép, így nem nagyon látszik.) Remélem, legközelebb már a kocsikat is sikerül összehozni. Ja, Skynet szerint van egy új Deló az országban, de még nem sikerült felvenni a kapcsolatot a tulajjal. Kíváncsi vagyok, hallunk-e még arról az autóról.

Hát ez a TMR meg micsoda? Time Machine Restoration? Time Machine Railroad? Photoshop? Vagy mi?

Előző rész itt.

Ott hagytam abba, hogy az Idle Regulator kitisztítása nem oldotta meg a problémát, az alapjárat ugyanolyan rossz maradt. Nekiálltam hát olvasgatni a különféle Technical Manualokat és kezdtem megérteni az alapjárat működésének néhány alapvető aspektusát. Így jutottam el a Vacuum Solenoidhoz. Az alábbi képen a 27-es.

Ez az alkatrész - ha jól értem - akkor felmelegedés után lassítás illetve sima alapjárat esetén a vákuumcsövek segítségével állítja az előgyújtást. Innen nekem a "lassítás" illetve az "alapjárat" szavak voltak az igazán érdekesek, mert nekem ugye pont ilyen esetben fulladt le a motor. Ráadásul csak felmelegedés után.

A következő jó kis zseblámpás szerelésem elejére úgy gondoltam, hogy megvan a tettes, ezért nagy erővel álltam neki a vizsgálatnak. Az első dolog amit észrevettem az volt, hogy az áramkábel nincsen rádugva erre a solenoidra. Hoppá mondom, megvan a hiba. Visszadugtam, de észrevettem, hogy elég könnyen jár fel-le és nagyon koszos a csatlakozó. Ezért aztán telenyomtam ezt is féktisztítóval, letakarítottam, majd egy kis WD40 után visszaraktam a helyére és beindítottam az autót. Felmelegedett, nyomtam egy gázt, majd lefulladt. Krvnyd...

Hát akkor valószínűleg én löktem le a csatlakozót, amikor az idle regulatort buheráltam. Keressünk tovább! Lehúztam a csatlakozót, beindítottam az autót, mivel meleg volt szinte azonnal lefulladt. Na tehát akkor működik ez a bigyó. Rádugtam, akkor már ment rendesen, de a gázadás után újra lefulladt. Nézzük a csöveket. Gyárilag úgy van, hogy a solenoid egyik végén van az áramcsatlakozó, mellette egy vákuumcső, ami a thermal control valve felé megy, a túloldalon pedig egy másik vákuumcső ami pedig a motorba. A dmctalkon írták, hogy ezeknek pont így kell lennie. Hát nem. Az én autómon a két vákuumcső harminc éve fordítva van fent és eddig működött. Őszintén szólva ezen olyan nagyon nem lepődtem meg. :) Viszont minden cső tökéletesen rajta van a solenoidon, ezért inkább nem szórakoztam vele. Ha eddig jó volt, most sem ez lesz a baj. Mehettem tovább, a következő alkatrészre.

(Mellesleg ma 6 éve nyertem meg a licitet. :) )

(Előzmények itt: 1., 2., 3.). Miután Genovában a bankban és az autóklubban is végeztünk a papírmunkával, elindultunk, hogy levarázsoljuk a Deloreant a hegyről a tengerpartra. Ott várt minket türelmesen a mélygarázsban, a szokásos nagymamás terítők alatt.

Mintha csak megérezte volna, hogy valami történni fog vele, megmakacsolta magát, és nem óhajtott beindulni. Örültem nagyon, még csak 15 perce az enyém, de már hisztizik. „Sanyi”, az ex- tulaj megesküdött rá, hogy az előző napokban minden nap kipróbálta, és mindig pöccre indult. Csodálatos. Végre beröffent a motor, és Sanyi nagy nehezen kiügyeskedte a mélygarázsból (itt látszott csak igazán, milyen hatalmas a fordulóköre az autónak), és felállt vele az időközben beérkező helyi trélerre. Ez nem volt egyszerű mutatvány, mert a mélygarázsból felfelé emelkedett az út addig, amíg a teherautó be tudott tolatni, ott viszont már lejteni kezdett, mivel egy meredek hegyoldalban voltunk. Közben a tréler orra eltorlaszolta a keskeny utcát, és egyre nagyobb sor kezdett felgyűlni miattunk. Nem is lehetett volna jobb időpontot választani, hogy olasz vendéglátóim még elrángassanak két házzal odébb, és egy kis raktárhelyiségből elkezdjenek összeválogatni nekem vagy 10 üveg bort. De persze ezt is olyan olaszos módra, minden palack fölött alaposan elvitatkozva. Mivel előző reggel óta talpon voltam, közel álltam hozzá, hogy egyesével csapom szét a fejükön a raktárban porosodó több száz üveget.

Nagy nehezen betuszkoltam őket a kocsijukba, és a tréler mögött elindultunk le a hegyről. A következő 5 perc rémálmaimban fog kísérteni, mert a tréleres valami miatt úgy ítélte meg, hogy jobb, ha hátrafelé menetben teszi meg az utat! Még a vér is megfagyott az ereimben (és sajnos elszalasztottam a fotózást), ahogy a teherautó kb. 40 kilométeres sebességgel elkezdett tolatni a hajtűkanyarokkal tűzdelt, épp egy autónyi széles utcácskákon, kerülgetve a sehová lehúzódni nem tudó szembeforgalmat, és centikkel elrobogva a mindkét oldalon parkoló kocsisorok között. Jellemző, hogy a Google Street View nem fedi le azokat az utcákat, amiken lejöttünk, szerintem egyszerűen nem mertek nekivágni a fényképező-autóval. Hogy el lehessen képzelni, íme egy Google-kép az egyik szomszédos utcából.

A trélerest nem nagyon izgatták a körülmények, tolatott lefelé teljes sebességgel, és csak akkor lassított, ha a kanyarban szemből érkezők rémülten rátenyereltek a dudára az egyenesen feléjük robogó Delorean-fenék láttán. Azt ne is feszegessük, hogy én mit éltem át közben. A hegy tövében végre kiszélesedtek az utak, a teherautó megfordult, és 10 perc múlva szerencsésen megérkeztünk az átrakodás helyére. Itt az a nagyszerű hír várt, hogy az elvileg pihenőben levő bátyám az ügyintézés 3 órája alatt nem aludt egy percet sem, így nem valami vidám hazaútnak néztünk elébe. Jó, majd alszunk Szlovéniában vagy valami, de először is rakjuk át az autót. Helyi módi szerint ez újabb fél órába telt, itt éppen Gyula, Sanyi és a tréleres veszekszik a még tompult agyammal is elég egyértelműnek tűnő megoldáson:

Végül csak sikerült rájönni, hogy legegyszerűbb áttolni a Delót egyik trélerről a másikra.

Közben még az érzelmi mélypontra jutó Sanyit is vigasztalgatni kellett, mert könnyekkel a szemében, hüppögve nézte egykori autóját. Elmesélte, hogy amikor annak idején megérkezett Amerikából a kocsi, az első éjszaka benne aludt, most viszont már két napja nem jön álom a szemére. Sajnáltam szegény fickót, mert sok szeretettel és odafigyeléssel foglalkozott a kocsival az elmúlt években, és láthatóan sokat jelentett neki. Nagy nehezen azért sikerült elbúcsúznunk a genovai társaságtól, és hamarosan elmaradtak mögöttünk a város utolsó házai is.

Újabb 1200 kilométer várt ránk, és csak azon izgultam, ne essen az eső, mert a Delorean vízállóságáról semmit nem tudtunk. A gumikéderek itt-ott elég ramatyul néztek ki, ráadásul az optimális súlyelosztás miatt fenékkel előre állt az autó a platón, egy nagyobb eső esetén a motorháztető redőnyeiről a motortérbe ömlene a víz. Ugye mondanom sem kell, Genovát éppen csak elhagyva nem nagyobb esőt, hanem trópusi felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, de akkorát, hogy egyszer csak éreztem, ahogy a Ford Transit felúszik a vízen. Ok, akkor innentől túlélésre játszunk: szépen elporoszkáltunk a legközelebbi benzinkútig.  

A felirat szerint itt autókat grilleztek, ezért nem mentünk be :) . Aggódva néztem szét a Delorean belsejében, de szerencsére minden csontszáraz volt. Mentünk tovább: a lenti fotón éppen a Pó folyón tolat át 100-as tempóban a Deló.

Itt már kezdtük észrevenni a figyelmet, ami elválaszthatatlanul hozzátartozik az autóhoz: nagyon sokan lassítottak és követtek egy darabig az autópályán, volt olyan, aki mellénk húzódva, az anyósülés ablakán kihajolva fényképezett. Rengeteg mosolygó, integető ember, időnként egy-egy baráti dudálás és feltartott hüvelykujj. Beesteledett, és újabb esőben érkeztünk el az autópálya végén a fizetőkapuig. A vacak ablaktörlőknek hála alig láttam valamit, és sikerült besorolnom egy rendőrautó mögé. A bátyám már a fogát szívta, „ó, b.meg, ezek ki fognak szedni a sorból!”. Így is lett, fizetés után már ott álltak, és tereltek is le oldalra (Mondjuk nem nagyon láttam őket, ezért kiabálva be kellett ugraniuk elém :)). Ablak le, az olasz egyenruhások valamit nagyon izgatottan kérdezgettek a Delóra mutogtava. Angolul nem beszéltek, ezért jobb híján a kezükbe nyomtam minden iratunkat, de nem nagyon érdekelte őket. Hátrahívtak, és végre találtak egy nemzetközi szót: „Fotó? Fotó?”. Kinyitottam nekik a Deloreant, a pocakos főnök felkászálódott a platóra, nagy nehezen bepréselte a hasát a volán mögé, és büszkén pózolt, míg a másik rendőr fényképezte. „Bek tu fucsúr” hajtogatta vigyorogva, és látszott, hogy igen elégedett a mai napjával, lesz mit mesélni bent az őrsön.

Aztán már csak a szokásos végtelen aszfaltcsík következett az éjszakában, időnként egy-egy technikai szünettel. Egy szlovén benzinkúton tűnt fel, hogy a Deló tényleg mennyire űrhajó-szerű, mint ahogy azt a mozifilmben az 1955-ös sci-fi magazin címlapján is ábrázolták.

Aludni nem sikerült, hiába álltunk meg többször is; talán a Delóban kényelmesebben hátra lehetett volna dőlni, mint a rövid Transit-fülkében, de ott ez eszembe sem jutott. Ezért inkább energiaitalokkal megtámogatva gyűrtük tovább a kilométereket, bár én konkrétan eljutottam a hallucinációs szintig, amikor időnként egy távoli, Sándor Mátyás-szerű áriát hallva próbáltam elzárni a rádiót. De a rádió ki volt kapcsolva, és a bátyám nem hallott semmit...

Még sötétben lenyomtuk a szlovén szakaszt és az M7-est, reggel 6 óra után  – nem kis feltűnést keltve – átkeltünk Budapesten, és 36 órával az indulás (45 órával az utolsó alvásom) után végre leparkoltam a trélert a kertünkben, és bezuhantam az ágyba. Délután pedig eljött a történelmi pillanat: először vezettem egy Deloreant! Előbb csörlővel leengedtem a trélerről, de végig játszanom kellett a kerekek alá tett súlyzótárcsákkal, hogy a kocsi alja ne akadjon fent a tréler platóján levő „törésen”, és az orra se túrja fel a betont. Alul is, elöl is millimétereken múlt a dolog.

Végül beindítottam a Delót, és beálltam vele a garázsba, bár talán jobban illene rá a “cipőkanállal bepréseltem” kifejezés:

Ezzel véget is ért az olasz Deló története. De azóta, magyar autóként is sok érdekes dolog történt az 1052-es Delorean-nel, sőt, az Amerikában töltött éveire is fény derült, hamarosan ezekről is olvashattok.

A héten nem vagyok a környéken, ezért a blog is kérdéses, hogy fog-e frissülni. Szerencsére Szabi írt holnapra, szóval valami biztosan lesz a héten is és én is igyekszem valamit összedobni.

Igaz, hogy ez a videó már volt a facebook oldalunkon, de hátha van, aki nem látta, esetleg nincs regisztrálva ezen a legális információgyűjtésen. Ez a mostani "Delorean" eléggé kilóg a sorból, mert Deloreanalkatrészeket csak nyomokban tartalmaz, mindössze a kinézete hasonlít rá, bár az elég jól sikerült. Régebben már volt szó légpárnás Deloreanekről és őszintén szólva nem nagyon értem, hogy miért van belőlük ennyi, de úgy látszik valamiért izgulnak rá az amcsik. Úgyhogy akkor először a videó, ami jobb minőségben itt is megnézhető: