Élet egy Deloreannel

Említettem már, hogy volt egy lámpakapcsolós problémám az út alatt. Bekapcsolva minden oké volt, de amikor kikapcsoltam a fényszórót, akkor volt, hogy kifele kicsit megakadt a kapcsoló, nem jött vissza rendesen, és így a helyzetjelző úgy maradt. Veszélyes dolog volt, mert ha nem figyelek, akkor reggelre simán lemerítette volna az akkumulátort, szerencsére mindig észrevettük, ha gond volt. Egyébként nem volt komoly dolog, mert kicsit megböktem jobbra a kapcsolót, és már ki is ugrott a helyére, de figyelni kellett. Ami érdekes, hogy az Eurofesten a kirakodóvásáron nem azért vettem az új kapcsolót, mert addigra előjött a hiba, hanem mert tudtam, hogy ezek a kapcsolók nem túl megbízhatóak (értsd, 45 év alatt elromolhatnak), ezért jó, ha van tartalék. Aztán két nappal később elkezdte a hibát. Na ez a jó időzítés.

Na de a lényeg, hogy hazaértünk, nem foglalkoztam túlzottan a problémával, míg aztán pár hete fogtam magam, megnéztem egy gyors videót a szétszedésről, mondom ez gyerekjáték, nekiállok. Először a sebváltó mögötti két csavart kell kicsavarni, ami egy normál Delorean esetében fekete, de mivel én ezt a középkonzolt már rengetegszer szedtem szét, ezért nálam fémszínűre van kopva. Kicsavartam, ezután a konzolt kicsit felfelé hajtva ki lehet csúsztatni a középkonzol alól, és hátra húzni. Ezt egyébként nem szükséges megcsinálni, de a könnyebb hozzáférés miatt én megcsináltam. Szóval miután elforgattam ezt a váltószoknya körüli konzolt, már könnyen hozzá lehetett férni a középkonzolhoz, aminek a tekerőit simán le lehet húzni a foglalatukról, és így könnyedén lejön a nyomtatott középkonzol is.

Így már hozzá lehet férni minden lámpához, és innentől jön a nehezebb rész. Először is a lámpakapcsolót és a vészjelző kapcsolót hátulról lehet kinyomni, amihez a gázpedál felől kell felnyúlni és kinyomni a kapcsolókat, ehhez azért kell némi elhatározás, mert nagyon szűk a hely, és rohadtul kényelmetlen. Ha ez megvan, akkor a csere már egyszerű, viszont ha már itt voltam, akkor ki akartam cserélni az összes kiégett háttérvilágítást is, amiből volt bőven. Emiatt állt a szerelés egy napot, mert ennyi kellett mire a Unix tudott pont ilyen égőket hozatni, de aki gondolja, megveheti az Edtől a ledes megoldást is. Melegedési és fogyasztási szempontból jobb választás lehet, ha jól gondolom ezek azok.

Mikor meglettek az új lámpák, már csak a régi kiégetteket kellett kicserélni, amihez jó, ha van egy csipesze az embernek, mert hajlamosak becsúszni a középkonzolba, ahogy nálam is történt a jobb felsővel, amit aztán csak úgy tudtam visszarakni, hogy kiszedtem a vészjelző kapcsolót, és onnan ügyeskedtem vissza a helyére. Ez után már csak az alsó három lámpa helyes visszarakása van hátra, aztán lehet visszarakni mindent.

Az egész mutatvány kb. fél óra, persze csak akkor, ha van tartalék égő a kis lámpák cseréjére. Az új lámpakapcsoló 82 euró az Ednél, de úgy emlékszem nekem ez jóval kevesebb volt az Eurofesten, talán 50 euró. A kis lámpákból 10 darab volt 2500 Ft, az aprópénz.

Az út leírásával végeztem, viszont egy összegzés még hátra van.

Először a műszaki állapot. Kisebb hibák voltak, nagy baj szerencsére nem. Az olaj felforrása miatti olajcsere, a légkondi vízelvezető csövének a megmozgatása, a kipufogó tömítésének a javítása az érkezést követő egy hétben megtörtént, nagy extra költséggel nem járt. Az egyetlen hiba, ami tovább kitartott, az a lámpakapcsoló hibája, amihez még Írországban megvettem az új kapcsolót, és már be is raktam, erről a szerelésről jövő héten jön is a bejegyzés. Szóval elmondhatom, hogy a 45 éves Delorean szépen bírta az utat.

Induláskor a Delorean mérföldmutatója 94665 mérföldet mutatott, érkezésnél pedig 97491-et. Ez 2826 mérföld, ami 4548 kilométer. Volt egy olyan tankolások közötti szakasz, ahol nem nulláztam rendesen, ezért kimutathatóan kevesebbet mutatott, mint a többieké, itt kimaradt 20-30 mérföld, szóval becslésre kb. 4600 kilométer volt a teljes út.

Az összes blokkomat összeszámolva 352 liter benzint tankoltam, de legalább egy, de talán két tankolás is volt, ahol nem kaptam blokkot. Emiatt átlagos 30 literes tankolási mennyiségekkel számolva kb. 410 litert tankolhattam. Ezzel 9 literre jön ki a fogyasztás, amit kicsit keveslek, mert a blokkokon inkább 10 liter körüli fogyasztásokat számoltam. Akárhogy is, a lényeg, hogy a Delorean elég jól fogyasztott a számára ideális autópályás környezetben.

Aztán a költségek, mert hát úgyis mindenkit az érdekel. Az egész út teljes költsége kb. 1,6 millió Ft volt. Ebből az Eurofest regisztráció 140e Ft volt, a komp oda vissza 370e Ft, a szállások, amiket előre kifizettünk 227e Ft, az angol beutazáshoz tartozó ETA 17e Ft, a benzinköltség 300e Ft, az Europa Hotel 270e Ft. Ez eddig bő 1,3 millió Ft. Ezen felül jött még a pár nem előre foglalt szállás, az enni és innivaló, az egyéb vásárlások, Eurofestes kirakodóvásár, Dudu repülőjegye és reptéri parkolása. Szép összeg, de nagyjából így számoltunk. Egy éve, amikor nekiálltunk az első számolásokat elvégezni, akkor úgy jött ki, hogy az 1 millió az abszolút minimum, amiből ki lehet hozni, de az 1,5 millió a reális összeg, és ezzel nagyjából jól is lőttük be a költségeket. Viszonyításképpen a 10 évvel ezelőtti Eurofestet nyolc nap alatt csináltuk meg Dubniczkiaval, és az 750e Ft-ba került.

Most, bő negyed évvel az érkezés után visszagondolva is azt mondom, hogy ez egy nagyon jó túra volt. Megyünk 5 év múlva? Ha még lesz világ, és Eurofest, akkor mindenképpen! Elvégre akkor lesz 50 éves a Delorean!

Ez az egész még pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy szülinapos miatt voltam a Premier Outletben, és összetalálkoztam egy véletlenszerűen arra járó látogatóval, aki mint kiderült, a Cinemantiques oldalnak az írója, és mellesleg óriási filmrajongó. Akkor egy kicsit beszélgettünk, aztán bekövettem az oldalát, és azóta is megmaradt egy laza kapcsolat.

Hogy aztán pár hónappal ezelőtt megkeressen, hogy lesz neki Karakón egy kiállítása, nem hoznám-e el a Delorean egy kis hírverésnek. Én meg igent mondtam, mert ez tipikusan olyan rendezvény volt, amire szívesen megyek. 80-as és 90-es évek, régi filmplakátok, Vissza a Jövőbe vetítés, Terminator, flipperek, minden ilyen kis kütyü, jó cucc.

Így aztán szeptember 12-én reggel 8-kor bepattantam a Deloreanbe és elhúztam Karakó felé, ami egy apró falu Vas megyében. Az út eseménytelen volt, bár az utolsó 20-30 kilométeren az útminőség olyan magyar falus volt, de erre számítottam. Visszafele inkább másfelé jöttem. Na de még csak az odaérésnél jártam, ezért beálltam az egykori Pálos kolostor elé, ahol a kiállítást tartották, és üdvözöltük egymást a szervezőkkel. Aztán jöttek az emberek, dumáltam, ők meg fotóztak, kérdeztek, szokásos. Bónuszként volt egy számomra különleges találkozás is, mert Kinder is megjelent, aki habár mostanában nem túl aktív, de attól még őstag a klubban.

Amikor volt egy kis szünet, akkor bementem én is átnyálazni a néznivalókat, kicsit elszomorodtam, hogy a Vissza a Jövőbe flipperen nem lehet játszani, de ez nem is volt gond, mert a Waterworld flipperen kiderült, hogy úgyis rettenetesen béna vagyok hozzá. Inkább nézelődtem, majd beültünk egy előadásra a rajzfilmekkel kapcsolatban, majd jött megint egy kis dumálás az autónál, aztán még megnéztem a Vissza a Jövőbe nagy részét is.

Elég sokáig, hatig maradtam, de nagyon gyorsan elment az idő. A hazaút meg nagyon jó volt, mert az ilyen a legjobb, amikor jó az út, kicsi a forgalom, kellemes hűvös az idő, jó a zene, és csak megyek, megyek. Rám sötétedett ugyan, de volt egy tankolás is az Oldtimer 83-as kúton, ami még mindig a kedvencem. 10,5 literes átlaggal mentem, ami szintén jó. Na de beszéljenek inkább a képek, itt nem a szöveg volt a lényeg.

Ja és még annyi, hogy akit érdekelne a dolog, de lemaradt róla, az holnap még megnézheti a kiállítást, igaz Delorean nélkül.

Felvirradt az utolsó nap reggele, és már csak három autóval voltunk. Hogy miért? Mert McFlynak szokás szerint be volt sózva a segge, és sikerrel fűzte meg Petit is, hogy induljanak el rettenet korán, valamikor 4-5 körül, hogy hamarabb hazaérjenek. Én ennél jóval kényelmesebb vagyok, és szerencsére Ati és Bopat is, ezért mi inkább kialudtuk magunkat, és normál emberi időben indultunk el hazafelé. Már amennyire a 6:30 annak minősül. Szóval azért mi is idegállapotban voltunk már, hosszú volt a 12 nap, ezért a reggeli is kimaradt.

Indulás után gyors tankolás, Mentos lemosta a szélvédőt, az út során másodszor, és pont ugyanannál a benzinkútnál, ahol idefelé is, és indultunk. Mentosszal számba vettük az eddigi hibákat, és néhány kisebb dolog elő is jött, ahogy másoknak is. Hallottam a motor felől egy kis ciripelést, susogást, mintha valahol kifújna a kipufogó, amit amikor hazaértünk meg is nézettem, és egy fél óra alatt orvosolható tömítésprobléma volt valóban a kipufogónál. Nem egy komoly dolog. Lett azonban egy másik hasonló kis gebasz, a lámpakapcsoló néha nem jön ki teljesen lekapcsolás után, ezért a helyzetjelző úgy marad. Ez sem komoly, de majd valamikor foglalkozni kell vele. Az új lámpakapcsolót véletlenül éppen megvettem Belfastban. Egyébként Bopatnál is előjött egy lámpakapcsolós hiba, mert nála meg nem maradt a helyén bekapcsolás után, mindig kiugrott. Ezért aztán pálcikákkal támasztotta ki. Aztán a nap során volt egy szokásos hiba is, a légkondi vízkivezető csöve eldugult, és pár csepp víz rácsöppent Mentos lábára. Kicsit megmozgattuk és megmorzsolgattuk a csövet, azóta jó. Egyébként ezeket levéve meglehetősen eseménytelen utunk volt Bécsig.

Persze feltaláltuk magunkat, volt egy meglehetősen idióta negyed óránk, amikor minősíthetetlenebbnél minősíthetetlenebb, rettenetesen katasztrofális szóviccekkel szórakoztattuk egymást, aminek az egyik gyöngyszeme az volt, amikor átjöttünk a lefolyón. Mármint a Lech folyón. Óanyám, elhatárolódok magamtól. Elfáradtunk na!

Egész nap nagyon meleg volt, 30-35 fok körüli volt a külső hőmérséklet, az aszfalt 50 fok körül lehetett, szóval elég megterhelő volt az autóknak az út, nekünk a légkondi miatt kevésbé. McFly és Peti dél körül már Győrbe értek, folyamatosan nézték a hőmérsékletüket, és hasonló volt, mint előző nap. Petié (és egyébként a mienk is) a negyed és a 220 körüli tartományban mozgott, McFlynak pedig alig hagyta el a negyedet. Petiék cégénél meg is mérték infrahőmérővel a motor hőmérsékletét, és neki 93 fok volt, Petinek meg 105 fok. Egyértelmű a különbség, az biztos, hogy McFly autójának a hűtése lóg ki a sorból, de vajon ez jó? Érdekes kérdés, az biztos, hogy ilyen nagy melegben az alacsonyabb hőmérséklet jó, de vajon télen is ez a helyzet? Valamint a vízpárával kerül némi lecsapódott víz a motorba és az olajba, ami azt elsavasítja. Ennek a víznek az elpárolgatásához hő kell, amire a 100 fokos motor alkalmas, de a 90 fokos nem annyira. Nem tudom mi a helyes megoldás, majd az idő eldönti.

A lényeg, hogy haladtunk tovább, megvolt a jó kis bécsi emelkedő, ami után lefele jövet alapjáraton gurulva kivillant az olajnyomáslámpa. Ejha, ez mi? Sebességben minden oké volt. Hát felforrt az olajam, szép. Erről bővebben írtam már itt, megéri elolvasni. Megint csak nem hiba, inkább jellegzetesség. Röviden az a helyzet, hogy változtatni kell az olajon a globális felmelegedés miatt.

Mentünk tovább, megvolt az utolsó tankolás Bécs után, Bopattól elbúcsúztunk, ő elhúzott Pozsony felé, mi meg megnéztük az Ati trélerén, hogy mi miatt villant fel a check engine lámpa. Úgy tűnt, hogy elment a turbónyomás, biztosan valami turbócső esett le, ami aztán kiderül valóban így volt. Ez sem komoly hiba, de jó, hogy nem egész Európát kellett így végigszenvedni. Szóval szétváltunk mi is, Ati 70-80-nal hazaballagott, mi meg lenyomtuk normál tempóval az utolsó etapot hazáig.

Fél 4 körül beléptünk Magyarországra, hogy aztán Ácsnál beleálljunk a dugóba. Hogyaza! Egész nap olyan szépen jöttünk, erre itt szívat meg minket a sors? Szóltunk Atinak, de mire ő odaért, már egyáltalán nem volt dugó. Szóval szerencsére ez már nem volt komoly dolog, így aztán 5 körül hazaértünk. Persze csak én, mert Mentosnak még volt egy kis útja hazáig, de eddigre már megvolt az út nagyja. Jó volt hazajönni, rohadt hosszú volt. 

Ennyi volt hát az idei nagy út, még lesz egy összefoglaló bejegyzés az árakról, kilométerekről, meg úgy általában a matekról, de maga az utazás véget ért. Remélem sikerült átadni az élményt.

Utolsó előtti napunk kicsit rendhagyóan indult, mert emlékezve arra, hogy az egyébként jó szálláson elég gyenge volt a reggeli, ezúttal nem kértük, így az autók előtt tartottunk egy batyusbál jellegű reggelizést. A gyors kaja után pedig felsorakoztunk egy tankolásra. Aztán Bopat kilőtt, McFly és Peti tudta követni, de a reggeli forgalomban Ati és én elmaradtunk. Kérdeztük, hogy merre megy, mondta, hogy a benzinkútra. Oké, de melyikre? Hát amelyik a McDonaldsnál van. Fasza, melyik lehet? Mentos megnézte, tippelt egyet, odamentünk, nem ott voltak. Akkor itt is van másik benzinkút. Felsejlett a két nappal ezelőtti parkincidens képe, és ismét nem estünk pánikba, tankoltunk itt, majd megbeszéltük, hogy akkor indulnak ők is, meg mi is, és majd útközben találkozunk.

Viszont kiemeltem, hogy Párizsba ne menjünk, mert idefelé is dugó volt, és most sem néz ki jól. Bopat mondta, hogy nem lesz gond, én meg mondtam, hogy nem lesz, hanem van, ne menj arra!  Majd elindultak a Párizsba menő autópálya felé. Atival vettünk egy nagy levegőt, majd megbeszéltük, hogy ez hülyeség, mi körbe megyünk inkább kis utakon, mert Párizs ultraszopás lesz. Szóval szétváltunk, és megbeszéltük, hogy majd valahol Párizs után találkozunk.

Mi tettük jól. Habár a miáltalunk választott út 20-30 kilométerrel többnek tűnt, de mi megállás és dugó nélkül tettük meg az utat az A4-es autópályáig, ők meg kb. 10 kilométer után álltak bele az első dugóba, és az elkövetkező pár órát a Párizs belvárosán való átkecmergéssel töltötték. Közben Bopat autója többször leállt, bár szerencsére mindig újraindult. Valószínűleg a benzinellátással van valami zavar, mert az üzemanyagszintjelzője is elég rossz, még az átlag Delorean üzemanyagszintjelzőhöz képest is. McFly sokat szerelgetett, és nagy örömére közelről láthatta az Eiffel tornyot is, amit annyira látni akart, és még a Disneyland mellett is elvánszorogtak.

Mi meg mentünk gond nélkül. A két csapat közötti legnagyobb távolság 100 km volt a GPS szerint, de a megfordulásokat meg ilyeneket levonva úgy 80 km lehetett közöttünk. Egy idő után már nem tudtuk, hogy hogyan töltsük el az időt, ezért többször megálltunk. Volt egy megálló, ahol nem volt víz, ezért kis szünet után tovább indultunk, aztán végül egy nagyobb plázában vártuk be a többieket. Megvettük, amit kell, Mentos azt is, ami nem annyira. Ha jól emlékszem, akkor valami bitang mennyiségű speciális sajtot vett, ami állítása szerint annyira finom, hogy megéri vele telerakni az Ati hűtőjét. Elhittük neki.

Mikor pedig megérkeztek a többiek, ebédeltünk egyet, aztán indultunk tovább. Ahogy melegedett az idő, úgy melegedtek az autók is. Normál külső hőmérséklet (20-25 fok) esetén a Deloreanek hőmérséklete nagyjából a skála negyedénél levő vonal felett van egy mutatónyival, de melegben (30 fok vagy felette) ez elmehet akár a 220F-ig is. Addig azért nem jutottunk el, de mindegyikőnk mutatója megközelítette. Kivéve McFlyét, ami nem nagyon hagyta el a szokásos tartományt. Hosszú beszélgetést folytattunk a rádión ennek okáról, természetesen nem tudtuk megfejteni, de azóta már vannak ötleteink. Valószínűleg neki folyamatosan nyitva van a termosztát, nekünk viszont csak akkor nyit, amikor szükséges. Fontos megemlíteni, hogy a 220 Fahrenheit az még simán üzemi hőmérséklet, ami 105 Celsiusnak felel meg, szóval ez a gyárilag normális működés. Persze azon lehet gondolkodni, hogy vajon ez így jobb-e vagy rosszabb, de véleményem szerint melegben ez abszolút oké, a gond inkább hidegben lehet. Mert ha mondjuk -10-ben nem tud rendesen felmelegedni a motor, az magasabb kopást jelenthet, szóval akkor ez visszaüthet.

Na de mentünk tovább a nagy beszélgetések között, és elértünk a francia-német határra. Eddig nem volt ilyen, de itt kiintettek engem és a McFly-t. Kicsit kérdezgettek, ellenőrizték a papírokat, de igazából látszott, hogy csak autónézési okból állítottak meg. Miután kibámészkodta magát az egész határőrség, mehettünk is a dolgunkra.

Innen már nem volt messze a szállás, de addig is volt még két kellemetlen affér. Az egyik, hogy Bopat autójának a hátulját majdnem egy kamion csókolta telibe, nekünk meg az egyik lehajtónál olyan szerencsétlen volt a forgalomszervezés, hogy habár mi kifele akartunk menni, egy szőke csaj meg befele, és nem engedett minket kisorolni, még a fékezésnél is végig mellettünk bóklászott nagyon veszélyesen, így aztán végül nem tudtunk lemenni a pályáról, csak a következő lehajtónál. Itt elég sok csúnyát mondtam, szerintem nem meglepő. 

Ezek ellenére nem volt nagyobb gond az úton, a vacsorát egy kellemes pizzériában ettük meg egy börtön mellett, aztán este a szállásunkon még egyszer összegyűltünk, hogy kifizessük az autópályadíjakat, visszacserélgessük a rádiókat, megbeszéljük a másnapi tervet, mert az a nap kicsit rendhagyónak ígérkezett.

Valamint mivel egész nap csak mentünk, ezért szégyen vagy sem, alig készült képanyag. Így ezúttal több korábbi képet is használtam.

Ez a nap volt talán a legrövidebb mind közül, legalábbis események tekintetében. Délelőtt ültünk a hajón, nézelődtünk, dumáltunk, nem csináltunk semmit. Elméletileg 14:30-ra volt kiírva a kikötés, de csak egy órával később értünk a kikötőbe, ami nem tudjuk, hogy az óraeltolódás miatt történt vagy valóban késtünk, de mivel a kapitány nem szólt semmit a késésről, így feltételezem, hogy ez volt a normális. Ez csak azért volt kellemetlen, mert erre a napra is volt 300 kilométerünk, és volt még egy fontos programunk is.

Még a tervezési fázisban kitaláltuk, hogy ha már itt vagyunk mellette, akkor meg kéne nézni a Mont Saint Michelt, de az, ami a térképen kb. a szomszéd falunak tűnt, a valóságban egy 150-200 kilométeres kitérő lett volna, ezért ezt elég hamar elvetettük. Viszont az idefelé tartott Sword és Omaha Beaches beszélgetések után kicsit utánanéztem, és kiderítettem, hogy Vimoutiersben van egy szabadtéren kiállított Tigris tank, amit kötelezően választható programként jelentettem be a mérsékelten lelkes tagságnak. Mert hát azt nem lehetett hagyni, hogy olyan emberekkel utazzam végig Európát, akik lepanzerezik a Shermant, és nem tudják megkülönböztetni a Cromwellt a Panzer 4-től! Szóval fiúk, nyomás Tigrisnézőbe!

Szerencsére a kikötőből gyorsan kijutottunk, és egy tankolás után, ahol a benzinkúton még egy külön kajaautomata helységet is felfedeztek a többiek, nagyobb gond nélkül vágtunk át a kis francia faluk szir-szar útjain, hogy megnézhessük a nagyvadat. Igaz a gps egy kicsit megint vicceskedett, de nem volt nagy probléma. Odaértünk, kicsit szabálytalanul megfordulva leparkoltunk, majd nekiálltam fotózni a gépet, és közben meséltem a többieknek a Tigrisekről, Párducokról, a partraszállásról, a falaisei katlanról, ők pedig egyre üvegesebb szemmel várták a szabadulás pillanatát. Ezért bő negyed óra után tovább indultunk, közben pedig kapcsolatban voltunk Atival, aki kimaradt a jóból, mert éppen Caenben rakta vissza az autóját a trélerre.

Innentől eseménytelen volt az út a szállásig, viszont mivel csak fél 10-re értünk oda, és kaja csak 9-ig volt, ezért kénytelenek voltunk B terv után nézni, és elmenni egy Mekibe. Elmentünk, kajáltunk, örültünk, hogy egy meglehetősen sokszínű lányhorda nézegeti az autóinkat, majd visszamentünk a szállásra, ahol aztán egy kis lefekvés előtti iszogatást követően eltettük magunkat másnapra. Tudtuk, hogy pihenni kell, mert a másnap keménynek ígérkezett.

Ez a nap illett az előző nap végéhez. Mivel annak egy nyugis lazulás lett a vége, ezért ezt a napot egy nyugis lazulással kezdtük. Az úton először fordult elő, hogy egy reggelen nem úgy keltünk fel, hogy siessünk, de sürgősen, gyorsan! Kényelmesen összepakoltunk, megreggeliztünk, elbúcsúztunk Adriantől, aztán elindultunk Dublin felé. Volt időnk, mert délután 17:30-kor volt az utolsó időpont a check-inre, szóval 4-5 közöttre kellett odaérnünk a kikötőbe, miközben az egész napra volt kb. 150 kilométerünk.

Gondoltam is, hogy itt a nagy lehetőség Rocko meglátogatására, aki már az ősidők óta olvassa a blogot, és pont Írországban lakik, igaz a mi útvonalunktól egy kicsit messzebb. Ráadásul hétfő volt, dolgozott, és csak egy nagyon szűk időablakot tudott megadni a találkozóra, az meg nekünk sehogyan sem tudott jó lenni, ráadásul a csapat is eléggé kelletlen volt, így kihagytuk. Sajnálom a dolgot, de majd legközelebb jobban sikerül.

Mentünk inkább tovább Dublin felé, ökörködtünk a rádión, megfejtettük, hogy ezek a szegény BYD-k ugye buildingelik a dreamet, de mi jobbak vagyunk, mert mi meg livingeljük. Én kérek elnézést, elhatárolódom magamtól. Bár arra jó ez a bekezdés, hogy el lehessen képzelni, hogy milyen színvonalú rádióforgalmazással spammeltük szét Európa légterét.

Elértünk hát Dublin elővárosába, ahol bevágódtunk egy Tescoba, hogy bevásároljunk az útra, mint ahogy idefelé is tettük. Sok mondanivaló nincs róla, a Tesco mindenhol Tesco. Innen tovább indulva aztán jött a szokásos káosz. Mivel volt még időnk, ezért megbeszéltük, hogy a kikötővel szemben levő parkban fogunk egy kicsit nézelődni, aztán amikor jön az idő, átgurulunk a kikötőbe, és minden frankó. Bopat ment előre, jöttek a körforgalmak, piros lámpák, szétrázódtunk, hol vagytok, találkozunk a parkban, oké. Bopat, McFly és Peti mentek az egyik csapatban, mi Atival a másikban, majd úgy fél óra után telefonon beszéltünk a másik csapattal, hogy hol vagytok, és kiderült, hogy két park van a kikötővel szemben. Egy az északi, egy pedig a déli oldalán, őket az északiba vitte a GPS, minket meg a délibe. Csodálatos, lehetett integetni a másik csapatnak az öböl túloldaláról. Viszont ha már így alakult, akkor senki nem ment át a másikakhoz, mindenki eltöltötte az időt a saját parkjában. Bár tegyük hozzá, hogy az ő parkjuk parkabbnak tűnt, mert ahogy ránéztem, a térképen zöldebb volt a színe, ráadásul mi szennyvíztelep meg hulladéklerakó mellett is eljöttünk, a zöld rész meg inkább némi elhanyagolt dzsindzsa volt, de eddigre már mindegy volt. Akkor mi itt fogjuk jól érezni magunkat!

Van a dublini kikötőnek egy nagyon aranyos piros világítótornya, amit idefele is megnéztünk, és mivel a déli oldalon van, ezért leállás után Mentos és Ati úgy döntött, hogy meg is nézi magának, engem viszont éppen leszólított egy fickó az autó miatt, én meg ki nem hagynék egy jó kis beszélgetést a Deloreanről, ezért maradtam. Ők elsétáltak, mi dumáltunk, aztán jött egy nő, majd a barátnője, és végül másfél órát beszélgettünk mindenféléről, persze az autóval a központban. Megtudtam, hogy amerre Mentos és Ati elsétáltak, ott az a kis fehér ház, az első írországi úszószövetség épülete, aminek ők is a tagjai, és éppen úszni mennek / jöttek. Rájuk néztem, meg a 15 fokra, a szemerkélő esőre, a szélre, és megmondtam, hogy én biztosan belehalnék, ha most itt úsznom kéne, de megnyugtattak, hogy csak az első négy percben érzi úgy az ember, hogy meghal, de aztán jobb lesz. Hát kösz, nem győztetek meg. Aztán mire elfogyott a téma, és elköszöntek, a sétálósok is visszaértek, és elindultunk a kikötő felé.

Volt egy pár terelés, meg egy kis extra forgalmi szívás, de még bőven időben odaértünk a bejárathoz, kicsivel a többiek után. Viszont ezt azzal kompenzáltuk, hogy jó sorba álltunk, így hamarabb engedtek be minket, mint őket, hogy aztán bent jól kiröhögjük magunkat a balfasz szervezés miatt. És itt most megállok egy pillanatra, mert egy rendkívül érdekes műszaki hibáról is szót kell, hogy ejtsek. Néha, indulás után a hőmérsékletmérőm megbolondul, és elindul felfelé, egészen a maximumig. Aztán ha ilyenkor leállítom az autót, és újraindítom, akkor helyreáll, és már rendesen mér. Biztosan Windowsos. Ezt idén amíg Írországban voltunk többször is csinálta, és ami a rendkívül érdekes, hogy sem előtte, sem azóta nem volt ilyen egyszer sem. Viszont 10 éve Írországban szintén volt ilyen, tehát ez ilyen helyspecifikus probléma. Egyébként biztosan valahogy a helyi páratartalommal függ össze, de fogalmam sincs, hogy hogyan. Sok gondot nem okoz, de érdekes.

A lényeg viszont, hogy bejutottunk, a jegyek ismét rendben voltak, a beszállás gond nélkül ment, és elfoglalhattuk a helyünket a kicsit régebbi, és kevésbé felcicomázott kompon. Mivel aránylag későn volt, már csak egy kis iszogatás, dumálás, meg hát némi fedélzeti sétálgatás volt hátra, és egy magyar kamionos hölgy sztorijainak a meghallgatása, aztán vége is lett a napnak. Ezen az estén is volt egy kisebb vihar, de ez már nem zavart meg minket túlzottan.

Elértünk az Eurofest utolsó napjához, ami a szokásos reggelivel kezdődött, majd fizetés és kicsekkolás után megint csak a szokásos parkolóban sorban állással folytatódott. Mikor nagy nehezen kijutottunk, a konvoj elindult a gyárhoz, aztán a forgalom és a körforgalmak szét is szedtek minket, ezért inkább a GPS alapján navigáltunk, mert a szokásos "kövesd az előtted levő Deloreant" szabály nem működött. A gyár aránylag messze van a belvárostól, én valahogy közelebbire emlékeztem, kb. fél órát autóztunk.

Aztán ahogy közeledtünk, már kezdett ismerős lenni a környék, a gyár barna falai pedig már egyértelműen jelezték, hogy az autóink hazaértek. Miközben vártuk a kapunyitást, egy öreg fickó végigment minden autó mellett, és mindenkinek a kezébe nyomott egy borítékot, amit volt is időnk megnézni, és kiderült, hogy ő is a gyárban dolgozott, és nagyon örül nekünk, hogy ennyire szeretjük az autót, ezért mindenkinek csinált egy kis csomagot, amiben a gyár tervrajzának a másolata volt, valamint még pár apróság. Írtam már, de nem lehet elégszer ismételni: Az észak írek rettentő büszkék erre az autóra.

Végül bejutottunk az első két kapun és fekvőrendőrön, amin az alacsony autósok (McFly, Ati, Peti) nagyon lelassítva mentek át, míg Bopat és Én, a két SUVos szinte nem is lassítottunk. Egyébként végig ment a vérszívás mindkét fél részéről, hogy mi a Delorean ideális első hasmagassága, itt éppen mi voltunk a jobb helyzetben.

Bejutás után mindenki kapott három papírt, mindegyik egy tesztkörre hatalmazott fel, valamint megkaptuk a szabályokat is. Ezúttal kicsit komolyabban vették a gyár tulajdonosai a látogatást, mert a 10 évvel ezelőtti Bombardier és Montupet már elhagyta a gyárat, és helyettük egy Linemar nevű cég vette át a helyet. Motorokat gyártanak sok cégnek, és sokkal jobban védték a helyet, mint az előzőek. Ez abban nyilvánult meg, hogy csak az általuk nem használt tesztpályára mehettünk fel, a gyárépületek abszolút tiltottak voltak, sőt még fotózni sem szabadott abban az irányban. A szervezők hangsúlyosan mondták mindenkinek, hogy tartsuk be a szabályokat, mert az eljövendő Eurofesteket sodorjuk veszélybe, ha most rebelliskedünk, ezért mindenki odafigyelt. Később kijött a gyár igazgatója, és mivel nagyon tetszett neki a látványunk, ezért úgy tűnt, hogy kicsit felengedett. Még az is lehet, hogy öt év múlva kevésbé lesz szigorú a szabályzat.

Ez után a kitérő után viszont vissza a programra, ami annyi volt, hogy mindenki haverkodott a többiekkel, majd amikor úgy érezte, akkor beállt a tesztpálya sorába, ahol ötösével engedték be az autókat, amikkel szelvényenként öt-öt kört lehetett menni. Aztán később ezek a számok kicsit feljebb kúsztak, és már hat autó mehetett hat kört, de eleinte még kicsit óvatosabbak voltak a szervezők. Kb. 10 órára parkoltunk le, de csak másfél óra múlva álltunk be a sorba, mert lassan is ment, meg el is voltunk. Pl. kicseréltük az Ati autójának a hátsó égőit ledesre, és azon gondolkodtunk, hogy mivel a gyár udvarán történt ez, ezért igazából ez gyári, nem?

Végül aztán eljutottunk a leglényegesebb ponthoz az egész út során, a gyári tesztpálya köréhez. Mi is hatot mehettünk, és a szervezők jó fejek voltak, mert mikor szóltunk, hogy mi együtt szeretnénk menni, akkor úgy raktak minket a sorba, hogy ez lehetséges legyen. Így aztán az öt magyar Delorean egyszerre róhatta a köröket, ami abszolút megható volt, a Dudu még meg is könnyezte egy kicsit. A döntött kanyar ismét jó volt, az út meg mérsékelten csúszós. Emiatt a szervezők mondták is, hogy 50 km/h a maximum, de persze ezt mindenki kicsit liberálisabban fogta fel.

Mondtam a többieknek, hogy van egy rázóköves rész a pálya elején, arra ne menjenek rá, mert kirázza a lelküket, mert hát én korábban nyilvánvalóan megpróbáltam. Szerencséjükre betartották, ami egész érdekes, mert az egész út alatt talán itt volt egyedül maximálisan szabálykövető a csapat, egyébként meg körüllengte az egész utat egy diszkrét káosz.

A pályakör után megint kiálltunk a többiekhez, megbeszéltük a történéseket, lelkesedtünk egy kicsit, majd aztán egy óra körül mentünk még egy kört. Ekkor már páran elindultak hazafelé, mi meg ettünk a kitelepült kajás autónál. A Dudu szerint a négy nap alatt itt volt a legjobb az ennivaló, amiben van is valami. Ő csirkefalatokat evett sült krumplival, én meg hamburgert. Valamint itt a hamburgeres mellett volt egy igazán különleges dolog, egy eredeti Tellus carrier. Ezek a robotok vitték körbe a készülő Deloreaneket a soron, és a gyár leszerelése során, mint afféle munkagépeket eladták őket. Majd használták, leselejtezték, szokásos. Viszont egy darab, a hetes számú, megmaradt, amit egy lelkes rajongó fel is újított, és itt megnézhető volt. Majd valamikor írok róla bővebben is.

Viszont fogyott az idő, mert a csajoknak 14:50-kor indult a busza Dublinba, gondoltuk hívunk egy Ubert ide is, ami azt mondta, hogy oké, jön, de aztán nem ért oda, nem bírtunk találkozni vele, persze a pénzt lenyúlta. Így végül mi vittük el a csajokat az állomásra, igaz Bopat Lenkáját nem ő vitte el, hanem McFly, mert Bopatnak éppen szétszedték az autóját. Ami egyébként egy nagyon jó dolog volt, mert találkozott egy fickóval, aki az angol klub ajtóbeállítója, tehát ha valaki, hát ő aztán ért hozzá, és emiatt a Bopat autójának a jobb oldali ajtaját egész jól beállította, már amennyire ideje engedte. Mi addig a buszpályaudvar mellett kicsit szabálytalanul leálltunk, a csajok kiszálltak, nagy búcsú, aztán már fordultunk is vissza a gyár felé. Simán elérték a buszt, aztán kicsit később a repülőt is, és gond nélkül hazaértek.

Mire visszaértünk, az is kiderült, hogy miért kapta a Bopat a díját! Azért, mert az ő autóján voltak a legszebben beállítva az acélpanelek, és az pedig, hogy ráadásul milyen korai autó (VIN701), biztosan bónusz pontot jelentett. Őszintén szólva erre nem gondoltunk volna, de nagyon örültünk neki. Egyébként tényleg szépen állnak a panelek nála, az illesztési hézagok már szinte nem is Deloreanesek, mert a felújításnál erre nagyon odafigyeltek. Örültünk, mert így legalább idén is kaptunk díjat.

Eddigre viszont már elfogyott a lendület, megvolt a második tesztpályás körünk is, ezért gyors búcsú a szervezőktől, és elindultunk a napi szállásunkra, ami ugye ugyanaz volt, mint pár nappal ezelőtt. Kis autókázás, majd azt beszéltük, hogy el kéne menni a korábbi igazi ír étterembe, aztán egymásra néztünk, és rendeltünk egy pizzát.

Nem volt nekünk már kedvünk ennyi rohangászás meg program után kilométereket gyalogolni. Inkább leültünk a kerti kiülőbe, megittuk a maradék rumot, konyakot, máklikőrt, ettünk, képeket másolgattunk, dumáltunk, röhögtünk, és élveztük a napsütést, a jó időt, és egymás társaságát.

Majd mikor ez megvolt, beültünk a pezsgőfürdőbe, jól kiáztattuk magunkat, végül pedig újra jöhetett az alvás.

A múlt heti blog kimaradt, mert nyaralni voltam, de most folytatom a harmadik Eurofestes nappal.

Ez a nap volt a legfontosabb kiállítós nap, mert a reggeli után mentünk a parkolóba, és indultunk a Stormont Estate fele, ami az Észak Ír parlamentnek ad otthont. Az előző két Eurofesten is volt itt felsorakozás és pózolás, de mivel mindig csütörtökön volt, én mindig lemaradtam róla. Most viszont ide tudtunk érni, ezért nagyon örültem a dolognak. Szerencsére jó idő volt, ezért nagyjából mindenki eljött, ami kb. 120 autót jelentett. Az Eurofestre 140 Deloreant regisztráltak, de ennyi nem volt az egyik helyszínen sem, talán itt volt a legtöbb. A hiányzókkal nem tudom mi volt, talán néhányan nem tudtak eljönni, nem értek ide, vagy éppen úgy voltak mint mi az előző nap. Inkább kirándulgattak mindenfele. Itt is láttunk a rendezvény kezdete után órákkal később érkező Deloreaneket, nem tudom hol kóvályoghattak addig.

Na de mi ideértünk, és elindultunk befelé a sorral. Elég lassan ment, mert az összes autót jobb oldalról terelgették be a helyükre, gondosan odafigyelve a rendszerre, ezért talán egy óráig is eltartott, mire a kapuból a helyünkre kerültünk. Szerencsére nagyon szép idő volt, ezen a napon az időjárás éppen a nyarat pörgette ki, így lehetett nézelődni a többi autó között is. Mert ez nem csak Deloreantalálkozó volt, hanem általános veterántalálkozó, ahol a Deloreanek voltak a díszvendégek. Mondjuk tegyük hozzá, hogy kb. annyi volt a Delorean, mint a többi autó, szóval nem voltunk éppen különlegesek. Egy Daewoo Ticoval nagyobbat lehetett volna virítani.

Így aztán nézelődtünk, dumáltunk, kerestünk wc-t, mert azzal kicsit deficites volt a helyszín, aztán olyan jól elmászkáltunk, hogy tulajdonképpen lekéstünk a csoportképről. A Dudu odaért, mi meg az ajtókat nyitogattuk, mert azt kérték a szervezők, de aztán az Ati ajtaja itt most éppen beragadt, azzal is küzdeni kellett, szóval a nagy rohanásban lemaradtunk. Nem baj, túléltük valahogy.

Itt aztán találkoztunk egy kint élő jó fej magyar csávóval, akivel eldumáltunk, aztán kijöttünk vele egy közeli hotelbe ebédelni. Hát ez is olyan angolos volt, mert hamburger volt, meg nekem bazi nagy háromszögszendvics, a Dudunak meg halas bigyók. Szóval nem tipikus ebéd, de jóllaktunk, szóval a célnak megfelelt. Ezután visszamentünk, kicsit később már kezdtek szedelődzködni a többiek, végül három után mi is kijutottunk, és mehettünk vissza a parkolóba, hogy aztán gyorsan kifújjuk magunkat, majd a kezdésre odaérjünk a vendor fair-re, azaz a kirakodóvásárra.

Egyből bejutottunk, és nem is tudtuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert csak később derült ki, hogy a nagy tömeg miatt sorban engedték be az embereket, és volt akinek egész sokat kellett várnia a pénzköltésre. Mindegyikőnk nekiállt vásárolni, bár én egész visszafogott voltam. Deloman világutazós könyvének az angol / német verzióját vettem meg, és egy lámpakapcsolót, mert mondom jó lesz az még valamire, mert az enyém kicsit kopott, és ekkor még nem tudhattam, hogy két nap múlva hazafelé, el is kezd rendetlenkedni. Na de erről majd akkor. Szóval nézelődtünk, vásárolgattunk, aztán adtunk helyet a többi érdeklődőnek is.

Volt viszont itt egy nagyon fontos találkozóm. Már az előző nap is találkoztam Tamir Ardonnal, ő volt az, aki a közlekedési múzeumban rendetlenkedett, és folyamatosan vártam a lehetőséget egy kis beszélgetésre. Itt végül eljött az idő, leszólítottam, és 10-15 percig eldumáltunk a Deloreanekről. Meg főleg arról, hogy mekkora inspiráció volt számomra az oldala. Jó volt, örülök, hogy sikerült összehozni a dolgot.

Mikor aztán vége lett a boltolásnak, átöltöztünk a klubos egyeningünkbe, majd éltünk a rendezők ajánlatával és egy odarendelt taxival mentünk a Titanic Centerbe, a nagy gálavacsorára. Ez a legflancolósabb esemény az egész Eurofest alatt, kicsit kisujjeltartósabb a vadkeleti szokásainkhoz képest, de azért jó móka. A legfelső emeleten volt a gyülekező, ahol ittunk egy alapozó sört, megnéztünk egy elromló sörcsapot, ami miatt az egész sor beállt, mint a gerely, majd betereltek minket a szokásos helyre. Leültünk, mivel elég sokan voltunk, egy egész asztalt elfoglaltunk magyarként. Olyannyira, hogy szegény Szabiéknak csak a szomszéd asztalnál maradt hely. 

Miután mindenki megtalálta a helyét, az asztalszámok alapján mentünk a kajáért, mi a 17-essel egész hamar sorra kerültünk. Persze ment az AI képes hülyéskedés, szóval a hangulattal nem volt gond. A kaja meg olyan angol volt, és bár látszott, hogy a szervezők igyekeztek kitenni magukért, nem éppen a mi ízlésünk volt. Azért éhen nem maradtunk, nem kell félni! Vacsora után aztán jött a díjkiosztó, amin 10 év után ismét Bopatot díjazták! Viszont nem a legmesszebbről jött díjat kapta meg, - amit általános megegyezés alapján McFlynak kellett volna kapnia, de egy lengyel csávó megelőzte kb. 10 kilométerrel - hanem a Car of the Show 2. helyezést. És ami a legfontosabb, semmi ötletünk nem volt, hogy miért kaphatta meg az ő autója a díjat. Talán a korai VINért vagy miért? Fogalmunk sem volt, de másnap kiderült, ezt majd akkor.

Ezután pedig jött az árverés. Robert Lamrock felajánlott egy jó nagy kupac Deloreanes relikviát, amire lehetett licitálni. Voltak érdekes dolgok, mint eredeti DMCs szerelőruha, John Z. DeLorean eredeti aláírása, fényképek a gyárból, fotó arról, ahogy JZD áll a háza előtt, eredeti Giugiaro által készített rajzok, nyakkendő + bross, meg ilyenek. Jó cuccok voltak, mi is összedobtunk volna pár száz eurót néhány dologra, de ezek bizony ezer eurós tételek voltak. Pl. McFlynak megvettük volna a szerelőruhát, de 1500 euróért ment el. Hát oké.

Volt még egy tombola is, ahol hátsó lámpát, felnit, éjjeli lámpát, meg ilyeneket lehetett nyerni, de itt sem voltunk szerencsések. Végül beütött a kajakóma is, ezért sokakhoz hasonlóan mi is hazaindultunk. Ati hívott egy Übert, aztán mikor hazaértünk, már borultunk is bele az ágyba. Nem kellett minket ringatni az elalváshoz ezen a napon sem.

Az első Europa Hoteles reggelink egy tipikus angol reggeli volt. Kis kolbászkák, tojás, furcsa sütik, ilyesmi. Majd vissza a szobába, gyorsan összekaptuk magunkat, aztán gyerünk északra, a tengerpartra, ami egy kis kifejtést igényel. Az Eurofest keretein belül ezen a napon volt a Trónok harca túra, ami minket a legkevésbé sem érdekelt, mert egyikőnk sem látta a sorozatot, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk egy kicsit világot nézni. A kettővel ezelőtti Eurofesten vasárnap reggel volt egy program, ami az Óriások átjárójáról és a Dunluce kastélyról szólt, de akkor kihagytuk. Viszont ahogy akkor is írtam, ezt majd még valamikor pótolni kell, és ezért is jutott eszembe, hogy a Trónok harca helyett pont ezt a programot kéne megcsinálni. Főleg mert ez a nap úgyis kicsit szellős volt, azaz a kiállítás utáni következő esemény a Belfasti Városházán levő vacsora volt este fél hétkor. Volt tehát szinte egy egész napunk, negyed tízkor el is indultunk hát északra.

Az időjárás ezen a napon szerencsére sokkal jobb volt, mint az előzőn, délutánig szerintem nem is esett az eső. Igaz akkor rendesen, de arra majd akkor kitérek. Viszont ide illik az írek kedvenc mondása, miszerint azért jó az ír időjárás, mert ennek köszönhetően az ember egy napon belül meg tud tapasztalni akár három évszakot is. Átéreztük.

Ahogy mentünk egyre messzebb Belfasttól, egyre jobban nézett ki Észak-Írország. Dudunak Belfast egyáltalán nem tetszett, szerinte nagyon sok lepukkant része van, és olyan Kőbánya - Kispest érzete van az egésznek. Mondjuk pont ezért Mentos meg határozottan otthonosan érezte itt magát. Viszont ahogy haladtunk, egyre jobban előjöttek az aranyos kis falvak, a természeti szépségek, a mindenhol pöttyöző birkák, és a mindenfelé megtalálható több száz éves épületek és várak. 

Mentünk hát tovább a szép utakon, megálltunk egy Ballygally nevű hely előtt egy kis fotózkodásra, majd szóltunk a Bopatnak, hogy forduljon már meg, mert ő egyedül fordítva állt be. És az autója nem indult el. Hoppika, ilyen eddig még nem volt. Hallgattuk, tipikusan lemerült aksi hangja volt. Erre elmondta, hogy jaa, egy ideje villog a töltésjelzője. Hát ez azért elég fontos információ lett volna eddig is, nem? Na mindegy, néztük mi a helyzet, úgy tűnt a generátor a hibás. Az a jó kis fütyülős fajta, amit a McFly és az Ati is kipróbált, majd miután mindegyikőjüknél kifeküdt pár év alatt, eldöntötték, hogy máskor ilyen kínai gagyi szart nem vesznek az Edtől. Elvileg 120 amperórás, de miután hazajöttünk, McFly szétszedte, és kiderült, hogy igazából csak egy nagyon vékony drótokból összerakott gyenge szar, jól felhúzva. Az élettartama meg kb. 10-15e kilométer. Ami egy átlagos Delorean esetén ugye akár 10 évig is jó lehet, de nálunk jellemzően 2-3 év alatt kiderül, hogy mennyit ér. A korai autók 75 amperórás Ducellier generátora is jobb cucc, aztán azt is lecserélték a nagyobb Motorolára. Szóval ennyit a generátorokról, a lényeg, hogy volt nálunk tartalék, amit McFly másfél óra alatt kisebb nehézségek árán be is szerelt.

Mivel itt elvoltunk egy darabig, ezért volt idő kagylót gyűjteni, nézelődni, helyiekkel dumálni. Találkoztunk is egy bácsival, aki odajött hozzánk, és mondta, hogy van egy ismerőse, aki annak idején a Delorean gyárban dolgozott, és néha Deloreannel járt haza. Hát elég menő lehetett. Egyébként ismét érezhető volt, hogy a Deloreant itt mindenki szereti és büszke rá. Szívesen beszélnek róla, fotózzák, és mindenkinek van története is hozzá. Emiatt a helyiek kimondottan kedvesek, kíváncsi lennék rá, hogy ha nem Deloreannel lennénk, akkor milyenek lennének.

Volt itt egy fontos momentum - amit eddig nem említettem - összefutottunk Szabival. Annak idején kiköltözött Angliába, azóta is ott él, és most az Eurofestre ő is átjött, és többször csatlakozott ő is hozzánk az Eurofest során, mint ahogy ezen a napon is. Szerencsére a szerelést kihagyta, elméletileg a McFly volt vele a kontakt, de kicsit zötyögős volt a kommunikáció, ezért nem indult velünk együtt. Igazából jobban járt így. Kapott ő is egy rádiót, aztán dél körül továbbindultunk.

Természetesen az egész út alatt folyamatos volt a rádiózás. Ment az állatkodás, bár azért voltak hasznos beszélgetések is, igaz elég ritkán. Elég sok okosságot kitaláltunk, miszerint a Paddy and the Rats pont úgy viszonyul az ír zenéhez, mint a magyaros pizza az olaszhoz. Vagy éppen az Atit idegesítettük, hogy ne felejtsen el indexelni, mert már lassan olyan, mint egy BMW-s. Én itt azért inkább hallgattam, mert az indexelés nekem sem az erősségem, Peti szintén, mert ő meg BMW-s, de hát ebben a témában McFly az ügyes.

Egy kisebb pisiszünet után elértünk a  Giant's Causewayhez, azaz az Óriások Átjárójához, ahol már kezdett elromlani az idő, mert nagyon fújt a szél, de ez nem lassított le minket, gond nélkül megcsináltuk a pár kilométer gyaloglást, hasonlóan a velünk együtt érkező és távozó tömeghez. Egyébként az itt levő tömeg elég érdekes volt, mert a környező utakon nem volt nagy a forgalom, sehol máshol nem voltak sokan, de itt iszonyat mennyiségű ember volt. Nem mondom, elfértek, volt hely bőven, de elég nehéz volt rendes képeket csinálni. Pedig kétségtelenül nagyon érdekes ez a hely, a meglehetősen szabályos 5-6 szögű oszlopok végeláthatatlan sora nagyon különleges. Inkább rakok pár képet, mert ezt szavakkal nem lehet jól leírni.

A hosszú felfele kaptatás után jól esett visszaülni az autókba, majd átmentünk az innen nem túl messze levő Dunluce kastélyhoz, ahol már tökéletesen megtapasztalhattuk az ír időjárást. Odaértünkkor esett az eső, majd kiderült, hogy csak a Petiék és mi akarunk bemenni, a többieknek elég volt a kintről megtekintés is. Kifizettük a belépőt, bementünk, majd felvettem videóra, ahogy a Dudut elviszi a szél. Nagy nehezen megkapaszkodott, visszamászott az útra, aztán körbenéztük a helyet.

Percenként változott a napsütés, a viharos szél és az eső, de ez nem gátolt minket abban, hogy rendesen körbenézzünk mindent. Az meg külön jó volt, hogy még magyar nyelvű tájékoztató is volt a kastélyhoz. Megint csak felesleges a szövegelés, a képek többet mutatnak.

Már négy óra múlt, mikor elindultunk visszafele, és eredetileg úgy terveztük, hogy dél körül majd megállunk egyet kajálni, de aztán a generátorcsere ezt keresztülhúzta, utána meg nem volt lehetőségünk. Mivel mi reggeliztünk, úgy voltunk vele, hogy a vacsoráig már kibírjuk, de McFly és Mentos eddigre már nagyon éhes volt, mert nekik kimarad a reggeli, és számítottak volna az elmaradt ebédre. Szóval ők megálltak egy gyors Mekizésre, mi meg mentünk vissza a Hotelbe, felöltöztünk csinibe, aztán mentünk a városházára. Már bőven ott voltunk, mikor McFlyék is odaértek.

Itt az elég szépen és ízlésesen összerakott városháza középső részén gyülekeztünk, ment persze a többi résztvevővel az ismerkedés haverkodás, és persze az elmaradhatatlan pezsgőzés. Innen bevezettek minket a bálterembe, ahol sikerült a Szabiékat is az asztalhoz szorítani, és pár beszéd után jöhetett a vacsora. Beszélt Nick Sutton, Deloman, a szervezők, és mindegyikük élvezetes és nem túl hosszú beszédet tartott. Felsejlik a 10 évvel ezelőtti Eurofest egyik-másik beszéde, ami közel sem volt ennyire érdekes, szóval örültem.

Innen aztán már csak a hazasétálás és az alvás volt hátra, jöhetett a következő nap.