Élet egy Deloreannel

A tavaszi találkozót simán csak Stutz találkozónak neveztük Ati új beszerzése miatt, de idénre már visszatértünk a szokásos névhez. Igaz a szervezés még a szokásoshoz képest is kaotikusabbnak sikerült. Peti dobta fel az október 10-i dátumot, és hogy akkor legyen nála a találkozó Győrben. Mindenki mondta, hogy oké. Majd mondta, hogy az ottalvás nem oldható meg túl könnyen, szóval az nincs. Erre mindenki azt mondta, hogy akkor nem oké. Mert hát ilyenkor azért nem csak almalevet szoktunk inni, az este hét órás hazaindulás meg olyan izé, addigra még be sem melegedünk rendesen. Szóval akkor dátum volt, de hely nem, keressünk! Szerencsére voltak opciók. Felmerült McFly, de kicsit kiesik, meg ott voltunk már sokszor. Aztán felmerült, hogy itt nálunk a hegyen is lehetne. Sajnos az a hétvége pont foglalt volt, a 16-i meg már másoknak nem lett volna jó, ez is kilőve. Így aztán megint Ati nyerte meg a lehetőséget, hogy vendégül láthasson minket, óriási örömére. Vagy nem, de ebben az esetben jól titkolta. Tegyük hozzá, miután ő messze a legjobb szakács mindegyikőnk közül, és az oldalasa kimondottan világbajnok, nem volt gond, hogy nem kellett vinnie / hoznia a sütögetős apparátot keresztül a fél országon.

Így aztán 10-én dél körül leadtuk a kölökkét a mamának, mi pedig megindultunk Deloreannel az olyannyira imádott szétbombázott M1-esen. Ezúttal nagyobb gond nélkül eljutottunk a célba, ahol egyedüli vendég Deloreanként be is tolattunk az udvarra. Mert hát Petiék négyen, McFlyék hárman nem tudtak Deloreannel jönni, Bopat lakóautózik amikor teheti, Skynet az időjárás miatt gyávult be, Ati autója meg hát adott volt. Ezenkívül Zsolték és Mentos is megjelent még, valamint sok év után Dubniczkia is beugrott, amivel megint összeállt az eredeti alapítóhármas.

Természetesen Ati ismét kitett magáért a sütésével, bár mire az oldalas elkészült, már túl voltunk egy gigászi hidegtálon, sok-sok padlizsánkrémen, és jelentős mennyiségű alkoholon is. Hát igen, a klubtalálkozó továbbra sem a visszafogott vegetáriánus puritánok otthona, hanem inkább a hedonizmusra hajlamosak gyűjtőhelye. Hát ezért is tartjuk.

Teltek az órák, jöttek-mentek az emberek, ettünk, ittunk, rettentő sokat beszélgettünk, hallgattuk a korábbi bejegyzésben már megemlített Quixotic LP-t, és persze ment a röhögés is ezerrel, csak a szokásos, mire azt vettük észre, hogy besötétedett, az eső is eleredt, és kezdett kicsit hideg is lenni. És mi jön ilyenkor? Ami mostanában mindig, előveszik a csajok a Hitstert, és nekiállunk különféle többségében okkal elfelejtett popzenét elrakni az időben. Ebben persze Dudu jellemzően rommá ver mindenkit, de ezúttal most mi sem voltunk teljesen reménytelenek Mentosszal, a bent tartott második körben pedig már egész jól szerepeltem.

Persze eddigre már két óra elmúlt, kicsit kiment a bubi mindenki hidratálós kólájából, ezért elraktuk magunkat másnapra. 9-10 körül elkezdett ébredezni a nép, az Ati természetesen a reggelivel sem vallott szégyent, így valamikor 11 után már menetkészek voltunk, és haza is ballagtunk nagyobb gondok nélkül. Nagyon fasza buli volt, igazán 10 pontos, amit csak kicsit árnyékolt be, hogy Bopat jól belecsapta a kakát a ventilátorba a csoportchatben még aznap este. Ennek egy kis sértődés lett a vége, de azóta szerencsére már helyreállt mindenkinek a vérnyomása. Ilyen bizony előfordul, ha ennyi hülye erős jellem verődik össze.

Ez a találkozó / kiállítás két okból jött létre. Először is volt 5 éve a Quixotic klipforgatás, ami az eddigi legjobb videó, amiben a Deloreanem szerepelt. Linkelem a bejegyzését, mert akárhányszor megnézem ezt a videót, mindig elámulok, hogy mennyire jó. A másik egy szomorúbb aktualitás, az hogy meghalt egy Kavinsky nevű francia DJ, aki Quixoticnak nagyon fontos inspirációja volt. Emiatt merült fel az ötlet, hogy egy emlékestet kéne tartani filmvetítéssel, synthwavevel, ikonikus veteránautókkal, és mindennel, ami a 80-as éveket megidézi. Így hát jött a megkeresés, hogy el tudnék-e menni a bulira. Természetesen igent mondtam.

Így aztán egy kellemes szeptemberi péntek délután beültem a Deloreanbe, és elballagtam a szanaszét szedett M1-esen Budapestig, majd átküzdöttem magam a Dürer kertig. Ott éppen előttem ment be a kapun egy trélerer, rajta egy épített amcsi döggel, majd miután én is bejutottam, beparkoltam a többi autó mellé. Volt itt sok szépség, egy szép 3. generációs Camaro, egy Buick nem is tudom micsoda akkora turbóval, mint a fejem, amcsi rendőrautó a Highway Violence klipjének a terminátorával, Mazda, Porsche, régi Volvo, minden nyalánkság. Inkább nézzétek a képeket, a szöveg itt nem fontos.

Innentől jött a lazulós rész, a körbemászkálás, az emberekkel beszélgetés, pizza, és innivaló, nézelődés, és akik nem felejtették el, mint én, Outrunozás kicsit beljebb. Nagyon jókat dumáltunk mindenféléről, csináltunk pár képet, örültünk, hogy a fotósok jobb képeket csinálnak, aztán beszélgettünk tovább. Miután BP eléggé multikulti, volt pár angol beszélgetés is, a legjobb rész meg pesze a nagy tömeg előtt levetített klip volt. Mondtm már, hogy továbbra is zseniális?

Valamikor 10 után éreztem úgy, hogy most már indulni kéne, és nagy meglepetésemre kaptam ajándékot, egy Quixotic LP-t, ami egyből ment is a gyűjteménybe, bár aztán a pár héttel későbbi klubtalálkozón élesben is meghallgattuk, mert Atinak van lemezjátszója is hozzá. Na de erről majd akkor.

Itt már nem sok más volt, csak annyi, hogy a hazaút szerencsére már jobban ment, pont annyira élveztem, mint az egy héttel ezelőtti karakói utat. Hát igen, a kronológia kicsit megbicsaklott a blogon mostanában, de ez van, ha túl sok az írnivaló.

Az írországi bejegyzések miatt kimaradt minden más, pedig azon kívül is volt egy szezon, ami ugyan egy kicsit gyengébb volt a találkozók hiánya, valamint a hosszú út miatti csökkent motiváció miatt, de azért történtek említésre méltó dolgok. A Kockáról kockára kiállítást kifejtettem bővebben, de a többi dolgot is összeszedem, igaz kicsit zanzásítva.

Először is volt jó pár szülinapos Budaörstől Győrig. Ezekről sokat írtam korábban, nem részletezném, jó kis beszélgetések voltak.

Aztán volt egy fotózás, ami a Monostori Erődnél kezdődött, majd átmentünk a környékbeli szélerőművekhez, ahol aztán iszonyatos porban, az autót rettenetesen összemocskolva sikerült néhány igazán jó képet lőni. Meg persze itt is volt mellé egy kisebb találkozó, mert míg a fotók készültek, odajött egy motoros, hogy látja milyen autóval vagyunk, nem tudnánk-e meglátogatni őket az egyik szélerőmű tövében, mert a társasága többi része is szívesen megnézné a Deloreant. Természetesen odamentünk, még több port nyeltünk, de megérte.

Aztán volt egy nyári nyaralásunk, amit csak azért említek meg, mert a klubból Petiék és Atiék is csatlakoztak hozzánk egy kis időre, aminek aztán vizitankos (wasserkampfwagen) lövöldözés lett a vége, hála a pár órányi Eurofestes világháborús, tankos rádióforgalmazásnak.

Aztán volt egy táplánszentkereszti retro falunap, ahova engem is meghívtak. A szokásos dolgokon felül, mint a töltött káposzta, pattogatott kukorica, népdalkör és fagyi, volt képregénykiállítás, régi játék kiállítás, és Delorean is, a népek meg örömmel nézték át mindegyik látványosságot. Öt órától még volt egy kis veteránfelvonulás is, ahol a nyitott ajtajú Delorean megint csak eléggé népszerű volt, az meg, hogy sikerült egy terrorista kisbusz előtt mennem, külön jó volt. Nagyon elfáradtam a végére, nagyon sok emberrel beszéltem, és a végére még egy szombathelyi szülinapost is besűrítettem. Reggel 10-kor indultam, este fél 10-re értem haza, jó szórakozás volt. Valamint habár kicsit féltem a sötétben levő hazaúttól, mert a Delorean lámpái továbbra sem érik el az új autók fényerejét, rendkívül jó utam volt. Kis forgalom, jó zene, szépen duruzsoló motor... Tényleg ezért éri meg ezt csinálni.

Említettem már, hogy volt egy lámpakapcsolós problémám az út alatt. Bekapcsolva minden oké volt, de amikor kikapcsoltam a fényszórót, akkor volt, hogy kifele kicsit megakadt a kapcsoló, nem jött vissza rendesen, és így a helyzetjelző úgy maradt. Veszélyes dolog volt, mert ha nem figyelek, akkor reggelre simán lemerítette volna az akkumulátort, szerencsére mindig észrevettük, ha gond volt. Egyébként nem volt komoly dolog, mert kicsit megböktem jobbra a kapcsolót, és már ki is ugrott a helyére, de figyelni kellett. Ami érdekes, hogy az Eurofesten a kirakodóvásáron nem azért vettem az új kapcsolót, mert addigra előjött a hiba, hanem mert tudtam, hogy ezek a kapcsolók nem túl megbízhatóak (értsd, 45 év alatt elromolhatnak), ezért jó, ha van tartalék. Aztán két nappal később elkezdte a hibát. Na ez a jó időzítés.

Na de a lényeg, hogy hazaértünk, nem foglalkoztam túlzottan a problémával, míg aztán pár hete fogtam magam, megnéztem egy gyors videót a szétszedésről, mondom ez gyerekjáték, nekiállok. Először a sebváltó mögötti két csavart kell kicsavarni, ami egy normál Delorean esetében fekete, de mivel én ezt a középkonzolt már rengetegszer szedtem szét, ezért nálam fémszínűre van kopva. Kicsavartam, ezután a konzolt kicsit felfelé hajtva ki lehet csúsztatni a középkonzol alól, és hátra húzni. Ezt egyébként nem szükséges megcsinálni, de a könnyebb hozzáférés miatt én megcsináltam. Szóval miután elforgattam ezt a váltószoknya körüli konzolt, már könnyen hozzá lehetett férni a középkonzolhoz, aminek a tekerőit simán le lehet húzni a foglalatukról, és így könnyedén lejön a nyomtatott középkonzol is.

Így már hozzá lehet férni minden lámpához, és innentől jön a nehezebb rész. Először is a lámpakapcsolót és a vészjelző kapcsolót hátulról lehet kinyomni, amihez a gázpedál felől kell felnyúlni és kinyomni a kapcsolókat, ehhez azért kell némi elhatározás, mert nagyon szűk a hely, és rohadtul kényelmetlen. Ha ez megvan, akkor a csere már egyszerű, viszont ha már itt voltam, akkor ki akartam cserélni az összes kiégett háttérvilágítást is, amiből volt bőven. Emiatt állt a szerelés egy napot, mert ennyi kellett mire a Unix tudott pont ilyen égőket hozatni, de aki gondolja, megveheti az Edtől a ledes megoldást is. Melegedési és fogyasztási szempontból jobb választás lehet, ha jól gondolom ezek azok.

Mikor meglettek az új lámpák, már csak a régi kiégetteket kellett kicserélni, amihez jó, ha van egy csipesze az embernek, mert hajlamosak becsúszni a középkonzolba, ahogy nálam is történt a jobb felsővel, amit aztán csak úgy tudtam visszarakni, hogy kiszedtem a vészjelző kapcsolót, és onnan ügyeskedtem vissza a helyére. Ez után már csak az alsó három lámpa helyes visszarakása van hátra, aztán lehet visszarakni mindent.

Az egész mutatvány kb. fél óra, persze csak akkor, ha van tartalék égő a kis lámpák cseréjére. Az új lámpakapcsoló 82 euró az Ednél, de úgy emlékszem nekem ez jóval kevesebb volt az Eurofesten, talán 50 euró. A kis lámpákból 10 darab volt 2500 Ft, az aprópénz.

Az út leírásával végeztem, viszont egy összegzés még hátra van.

Először a műszaki állapot. Kisebb hibák voltak, nagy baj szerencsére nem. Az olaj felforrása miatti olajcsere, a légkondi vízelvezető csövének a megmozgatása, a kipufogó tömítésének a javítása az érkezést követő egy hétben megtörtént, nagy extra költséggel nem járt. Az egyetlen hiba, ami tovább kitartott, az a lámpakapcsoló hibája, amihez még Írországban megvettem az új kapcsolót, és már be is raktam, erről a szerelésről jövő héten jön is a bejegyzés. Szóval elmondhatom, hogy a 45 éves Delorean szépen bírta az utat.

Induláskor a Delorean mérföldmutatója 94665 mérföldet mutatott, érkezésnél pedig 97491-et. Ez 2826 mérföld, ami 4548 kilométer. Volt egy olyan tankolások közötti szakasz, ahol nem nulláztam rendesen, ezért kimutathatóan kevesebbet mutatott, mint a többieké, itt kimaradt 20-30 mérföld, szóval becslésre kb. 4600 kilométer volt a teljes út.

Az összes blokkomat összeszámolva 352 liter benzint tankoltam, de legalább egy, de talán két tankolás is volt, ahol nem kaptam blokkot. Emiatt átlagos 30 literes tankolási mennyiségekkel számolva kb. 410 litert tankolhattam. Ezzel 9 literre jön ki a fogyasztás, amit kicsit keveslek, mert a blokkokon inkább 10 liter körüli fogyasztásokat számoltam. Akárhogy is, a lényeg, hogy a Delorean elég jól fogyasztott a számára ideális autópályás környezetben.

Aztán a költségek, mert hát úgyis mindenkit az érdekel. Az egész út teljes költsége kb. 1,6 millió Ft volt. Ebből az Eurofest regisztráció 140e Ft volt, a komp oda vissza 370e Ft, a szállások, amiket előre kifizettünk 227e Ft, az angol beutazáshoz tartozó ETA 17e Ft, a benzinköltség 300e Ft, az Europa Hotel 270e Ft. Ez eddig bő 1,3 millió Ft. Ezen felül jött még a pár nem előre foglalt szállás, az enni és innivaló, az egyéb vásárlások, Eurofestes kirakodóvásár, Dudu repülőjegye és reptéri parkolása. Szép összeg, de nagyjából így számoltunk. Egy éve, amikor nekiálltunk az első számolásokat elvégezni, akkor úgy jött ki, hogy az 1 millió az abszolút minimum, amiből ki lehet hozni, de az 1,5 millió a reális összeg, és ezzel nagyjából jól is lőttük be a költségeket. Viszonyításképpen a 10 évvel ezelőtti Eurofestet nyolc nap alatt csináltuk meg Dubniczkiaval, és az 750e Ft-ba került.

Most, bő negyed évvel az érkezés után visszagondolva is azt mondom, hogy ez egy nagyon jó túra volt. Megyünk 5 év múlva? Ha még lesz világ, és Eurofest, akkor mindenképpen! Elvégre akkor lesz 50 éves a Delorean!

Ez az egész még pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy szülinapos miatt voltam a Premier Outletben, és összetalálkoztam egy véletlenszerűen arra járó látogatóval, aki mint kiderült, a Cinemantiques oldalnak az írója, és mellesleg óriási filmrajongó. Akkor egy kicsit beszélgettünk, aztán bekövettem az oldalát, és azóta is megmaradt egy laza kapcsolat.

Hogy aztán pár hónappal ezelőtt megkeressen, hogy lesz neki Karakón egy kiállítása, nem hoznám-e el a Delorean egy kis hírverésnek. Én meg igent mondtam, mert ez tipikusan olyan rendezvény volt, amire szívesen megyek. 80-as és 90-es évek, régi filmplakátok, Vissza a Jövőbe vetítés, Terminator, flipperek, minden ilyen kis kütyü, jó cucc.

Így aztán szeptember 12-én reggel 8-kor bepattantam a Deloreanbe és elhúztam Karakó felé, ami egy apró falu Vas megyében. Az út eseménytelen volt, bár az utolsó 20-30 kilométeren az útminőség olyan magyar falus volt, de erre számítottam. Visszafele inkább másfelé jöttem. Na de még csak az odaérésnél jártam, ezért beálltam az egykori Pálos kolostor elé, ahol a kiállítást tartották, és üdvözöltük egymást a szervezőkkel. Aztán jöttek az emberek, dumáltam, ők meg fotóztak, kérdeztek, szokásos. Bónuszként volt egy számomra különleges találkozás is, mert Kinder is megjelent, aki habár mostanában nem túl aktív, de attól még őstag a klubban.

Amikor volt egy kis szünet, akkor bementem én is átnyálazni a néznivalókat, kicsit elszomorodtam, hogy a Vissza a Jövőbe flipperen nem lehet játszani, de ez nem is volt gond, mert a Waterworld flipperen kiderült, hogy úgyis rettenetesen béna vagyok hozzá. Inkább nézelődtem, majd beültünk egy előadásra a rajzfilmekkel kapcsolatban, majd jött megint egy kis dumálás az autónál, aztán még megnéztem a Vissza a Jövőbe nagy részét is.

Elég sokáig, hatig maradtam, de nagyon gyorsan elment az idő. A hazaút meg nagyon jó volt, mert az ilyen a legjobb, amikor jó az út, kicsi a forgalom, kellemes hűvös az idő, jó a zene, és csak megyek, megyek. Rám sötétedett ugyan, de volt egy tankolás is az Oldtimer 83-as kúton, ami még mindig a kedvencem. 10,5 literes átlaggal mentem, ami szintén jó. Na de beszéljenek inkább a képek, itt nem a szöveg volt a lényeg.

Ja és még annyi, hogy akit érdekelne a dolog, de lemaradt róla, az holnap még megnézheti a kiállítást, igaz Delorean nélkül.

Felvirradt az utolsó nap reggele, és már csak három autóval voltunk. Hogy miért? Mert McFlynak szokás szerint be volt sózva a segge, és sikerrel fűzte meg Petit is, hogy induljanak el rettenet korán, valamikor 4-5 körül, hogy hamarabb hazaérjenek. Én ennél jóval kényelmesebb vagyok, és szerencsére Ati és Bopat is, ezért mi inkább kialudtuk magunkat, és normál emberi időben indultunk el hazafelé. Már amennyire a 6:30 annak minősül. Szóval azért mi is idegállapotban voltunk már, hosszú volt a 12 nap, ezért a reggeli is kimaradt.

Indulás után gyors tankolás, Mentos lemosta a szélvédőt, az út során másodszor, és pont ugyanannál a benzinkútnál, ahol idefelé is, és indultunk. Mentosszal számba vettük az eddigi hibákat, és néhány kisebb dolog elő is jött, ahogy másoknak is. Hallottam a motor felől egy kis ciripelést, susogást, mintha valahol kifújna a kipufogó, amit amikor hazaértünk meg is nézettem, és egy fél óra alatt orvosolható tömítésprobléma volt valóban a kipufogónál. Nem egy komoly dolog. Lett azonban egy másik hasonló kis gebasz, a lámpakapcsoló néha nem jön ki teljesen lekapcsolás után, ezért a helyzetjelző úgy marad. Ez sem komoly, de majd valamikor foglalkozni kell vele. Az új lámpakapcsolót véletlenül éppen megvettem Belfastban. Egyébként Bopatnál is előjött egy lámpakapcsolós hiba, mert nála meg nem maradt a helyén bekapcsolás után, mindig kiugrott. Ezért aztán pálcikákkal támasztotta ki. Aztán a nap során volt egy szokásos hiba is, a légkondi vízkivezető csöve eldugult, és pár csepp víz rácsöppent Mentos lábára. Kicsit megmozgattuk és megmorzsolgattuk a csövet, azóta jó. Egyébként ezeket levéve meglehetősen eseménytelen utunk volt Bécsig.

Persze feltaláltuk magunkat, volt egy meglehetősen idióta negyed óránk, amikor minősíthetetlenebbnél minősíthetetlenebb, rettenetesen katasztrofális szóviccekkel szórakoztattuk egymást, aminek az egyik gyöngyszeme az volt, amikor átjöttünk a lefolyón. Mármint a Lech folyón. Óanyám, elhatárolódok magamtól. Elfáradtunk na!

Egész nap nagyon meleg volt, 30-35 fok körüli volt a külső hőmérséklet, az aszfalt 50 fok körül lehetett, szóval elég megterhelő volt az autóknak az út, nekünk a légkondi miatt kevésbé. McFly és Peti dél körül már Győrbe értek, folyamatosan nézték a hőmérsékletüket, és hasonló volt, mint előző nap. Petié (és egyébként a mienk is) a negyed és a 220 körüli tartományban mozgott, McFlynak pedig alig hagyta el a negyedet. Petiék cégénél meg is mérték infrahőmérővel a motor hőmérsékletét, és neki 93 fok volt, Petinek meg 105 fok. Egyértelmű a különbség, az biztos, hogy McFly autójának a hűtése lóg ki a sorból, de vajon ez jó? Érdekes kérdés, az biztos, hogy ilyen nagy melegben az alacsonyabb hőmérséklet jó, de vajon télen is ez a helyzet? Valamint a vízpárával kerül némi lecsapódott víz a motorba és az olajba, ami azt elsavasítja. Ennek a víznek az elpárolgatásához hő kell, amire a 100 fokos motor alkalmas, de a 90 fokos nem annyira. Nem tudom mi a helyes megoldás, majd az idő eldönti.

A lényeg, hogy haladtunk tovább, megvolt a jó kis bécsi emelkedő, ami után lefele jövet alapjáraton gurulva kivillant az olajnyomáslámpa. Ejha, ez mi? Sebességben minden oké volt. Hát felforrt az olajam, szép. Erről bővebben írtam már itt, megéri elolvasni. Megint csak nem hiba, inkább jellegzetesség. Röviden az a helyzet, hogy változtatni kell az olajon a globális felmelegedés miatt.

Mentünk tovább, megvolt az utolsó tankolás Bécs után, Bopattól elbúcsúztunk, ő elhúzott Pozsony felé, mi meg megnéztük az Ati trélerén, hogy mi miatt villant fel a check engine lámpa. Úgy tűnt, hogy elment a turbónyomás, biztosan valami turbócső esett le, ami aztán kiderül valóban így volt. Ez sem komoly hiba, de jó, hogy nem egész Európát kellett így végigszenvedni. Szóval szétváltunk mi is, Ati 70-80-nal hazaballagott, mi meg lenyomtuk normál tempóval az utolsó etapot hazáig.

Fél 4 körül beléptünk Magyarországra, hogy aztán Ácsnál beleálljunk a dugóba. Hogyaza! Egész nap olyan szépen jöttünk, erre itt szívat meg minket a sors? Szóltunk Atinak, de mire ő odaért, már egyáltalán nem volt dugó. Szóval szerencsére ez már nem volt komoly dolog, így aztán 5 körül hazaértünk. Persze csak én, mert Mentosnak még volt egy kis útja hazáig, de eddigre már megvolt az út nagyja. Jó volt hazajönni, rohadt hosszú volt. 

Ennyi volt hát az idei nagy út, még lesz egy összefoglaló bejegyzés az árakról, kilométerekről, meg úgy általában a matekról, de maga az utazás véget ért. Remélem sikerült átadni az élményt.

Utolsó előtti napunk kicsit rendhagyóan indult, mert emlékezve arra, hogy az egyébként jó szálláson elég gyenge volt a reggeli, ezúttal nem kértük, így az autók előtt tartottunk egy batyusbál jellegű reggelizést. A gyors kaja után pedig felsorakoztunk egy tankolásra. Aztán Bopat kilőtt, McFly és Peti tudta követni, de a reggeli forgalomban Ati és én elmaradtunk. Kérdeztük, hogy merre megy, mondta, hogy a benzinkútra. Oké, de melyikre? Hát amelyik a McDonaldsnál van. Fasza, melyik lehet? Mentos megnézte, tippelt egyet, odamentünk, nem ott voltak. Akkor itt is van másik benzinkút. Felsejlett a két nappal ezelőtti parkincidens képe, és ismét nem estünk pánikba, tankoltunk itt, majd megbeszéltük, hogy akkor indulnak ők is, meg mi is, és majd útközben találkozunk.

Viszont kiemeltem, hogy Párizsba ne menjünk, mert idefelé is dugó volt, és most sem néz ki jól. Bopat mondta, hogy nem lesz gond, én meg mondtam, hogy nem lesz, hanem van, ne menj arra!  Majd elindultak a Párizsba menő autópálya felé. Atival vettünk egy nagy levegőt, majd megbeszéltük, hogy ez hülyeség, mi körbe megyünk inkább kis utakon, mert Párizs ultraszopás lesz. Szóval szétváltunk, és megbeszéltük, hogy majd valahol Párizs után találkozunk.

Mi tettük jól. Habár a miáltalunk választott út 20-30 kilométerrel többnek tűnt, de mi megállás és dugó nélkül tettük meg az utat az A4-es autópályáig, ők meg kb. 10 kilométer után álltak bele az első dugóba, és az elkövetkező pár órát a Párizs belvárosán való átkecmergéssel töltötték. Közben Bopat autója többször leállt, bár szerencsére mindig újraindult. Valószínűleg a benzinellátással van valami zavar, mert az üzemanyagszintjelzője is elég rossz, még az átlag Delorean üzemanyagszintjelzőhöz képest is. McFly sokat szerelgetett, és nagy örömére közelről láthatta az Eiffel tornyot is, amit annyira látni akart, és még a Disneyland mellett is elvánszorogtak.

Mi meg mentünk gond nélkül. A két csapat közötti legnagyobb távolság 100 km volt a GPS szerint, de a megfordulásokat meg ilyeneket levonva úgy 80 km lehetett közöttünk. Egy idő után már nem tudtuk, hogy hogyan töltsük el az időt, ezért többször megálltunk. Volt egy megálló, ahol nem volt víz, ezért kis szünet után tovább indultunk, aztán végül egy nagyobb plázában vártuk be a többieket. Megvettük, amit kell, Mentos azt is, ami nem annyira. Ha jól emlékszem, akkor valami bitang mennyiségű speciális sajtot vett, ami állítása szerint annyira finom, hogy megéri vele telerakni az Ati hűtőjét. Elhittük neki.

Mikor pedig megérkeztek a többiek, ebédeltünk egyet, aztán indultunk tovább. Ahogy melegedett az idő, úgy melegedtek az autók is. Normál külső hőmérséklet (20-25 fok) esetén a Deloreanek hőmérséklete nagyjából a skála negyedénél levő vonal felett van egy mutatónyival, de melegben (30 fok vagy felette) ez elmehet akár a 220F-ig is. Addig azért nem jutottunk el, de mindegyikőnk mutatója megközelítette. Kivéve McFlyét, ami nem nagyon hagyta el a szokásos tartományt. Hosszú beszélgetést folytattunk a rádión ennek okáról, természetesen nem tudtuk megfejteni, de azóta már vannak ötleteink. Valószínűleg neki folyamatosan nyitva van a termosztát, nekünk viszont csak akkor nyit, amikor szükséges. Fontos megemlíteni, hogy a 220 Fahrenheit az még simán üzemi hőmérséklet, ami 105 Celsiusnak felel meg, szóval ez a gyárilag normális működés. Persze azon lehet gondolkodni, hogy vajon ez így jobb-e vagy rosszabb, de véleményem szerint melegben ez abszolút oké, a gond inkább hidegben lehet. Mert ha mondjuk -10-ben nem tud rendesen felmelegedni a motor, az magasabb kopást jelenthet, szóval akkor ez visszaüthet.

Na de mentünk tovább a nagy beszélgetések között, és elértünk a francia-német határra. Eddig nem volt ilyen, de itt kiintettek engem és a McFly-t. Kicsit kérdezgettek, ellenőrizték a papírokat, de igazából látszott, hogy csak autónézési okból állítottak meg. Miután kibámészkodta magát az egész határőrség, mehettünk is a dolgunkra.

Innen már nem volt messze a szállás, de addig is volt még két kellemetlen affér. Az egyik, hogy Bopat autójának a hátulját majdnem egy kamion csókolta telibe, nekünk meg az egyik lehajtónál olyan szerencsétlen volt a forgalomszervezés, hogy habár mi kifele akartunk menni, egy szőke csaj meg befele, és nem engedett minket kisorolni, még a fékezésnél is végig mellettünk bóklászott nagyon veszélyesen, így aztán végül nem tudtunk lemenni a pályáról, csak a következő lehajtónál. Itt elég sok csúnyát mondtam, szerintem nem meglepő. 

Ezek ellenére nem volt nagyobb gond az úton, a vacsorát egy kellemes pizzériában ettük meg egy börtön mellett, aztán este a szállásunkon még egyszer összegyűltünk, hogy kifizessük az autópályadíjakat, visszacserélgessük a rádiókat, megbeszéljük a másnapi tervet, mert az a nap kicsit rendhagyónak ígérkezett.

Valamint mivel egész nap csak mentünk, ezért szégyen vagy sem, alig készült képanyag. Így ezúttal több korábbi képet is használtam.

Ez a nap volt talán a legrövidebb mind közül, legalábbis események tekintetében. Délelőtt ültünk a hajón, nézelődtünk, dumáltunk, nem csináltunk semmit. Elméletileg 14:30-ra volt kiírva a kikötés, de csak egy órával később értünk a kikötőbe, ami nem tudjuk, hogy az óraeltolódás miatt történt vagy valóban késtünk, de mivel a kapitány nem szólt semmit a késésről, így feltételezem, hogy ez volt a normális. Ez csak azért volt kellemetlen, mert erre a napra is volt 300 kilométerünk, és volt még egy fontos programunk is.

Még a tervezési fázisban kitaláltuk, hogy ha már itt vagyunk mellette, akkor meg kéne nézni a Mont Saint Michelt, de az, ami a térképen kb. a szomszéd falunak tűnt, a valóságban egy 150-200 kilométeres kitérő lett volna, ezért ezt elég hamar elvetettük. Viszont az idefelé tartott Sword és Omaha Beaches beszélgetések után kicsit utánanéztem, és kiderítettem, hogy Vimoutiersben van egy szabadtéren kiállított Tigris tank, amit kötelezően választható programként jelentettem be a mérsékelten lelkes tagságnak. Mert hát azt nem lehetett hagyni, hogy olyan emberekkel utazzam végig Európát, akik lepanzerezik a Shermant, és nem tudják megkülönböztetni a Cromwellt a Panzer 4-től! Szóval fiúk, nyomás Tigrisnézőbe!

Szerencsére a kikötőből gyorsan kijutottunk, és egy tankolás után, ahol a benzinkúton még egy külön kajaautomata helységet is felfedeztek a többiek, nagyobb gond nélkül vágtunk át a kis francia faluk szir-szar útjain, hogy megnézhessük a nagyvadat. Igaz a gps egy kicsit megint vicceskedett, de nem volt nagy probléma. Odaértünk, kicsit szabálytalanul megfordulva leparkoltunk, majd nekiálltam fotózni a gépet, és közben meséltem a többieknek a Tigrisekről, Párducokról, a partraszállásról, a falaisei katlanról, ők pedig egyre üvegesebb szemmel várták a szabadulás pillanatát. Ezért bő negyed óra után tovább indultunk, közben pedig kapcsolatban voltunk Atival, aki kimaradt a jóból, mert éppen Caenben rakta vissza az autóját a trélerre.

Innentől eseménytelen volt az út a szállásig, viszont mivel csak fél 10-re értünk oda, és kaja csak 9-ig volt, ezért kénytelenek voltunk B terv után nézni, és elmenni egy Mekibe. Elmentünk, kajáltunk, örültünk, hogy egy meglehetősen sokszínű lányhorda nézegeti az autóinkat, majd visszamentünk a szállásra, ahol aztán egy kis lefekvés előtti iszogatást követően eltettük magunkat másnapra. Tudtuk, hogy pihenni kell, mert a másnap keménynek ígérkezett.

Ez a nap illett az előző nap végéhez. Mivel annak egy nyugis lazulás lett a vége, ezért ezt a napot egy nyugis lazulással kezdtük. Az úton először fordult elő, hogy egy reggelen nem úgy keltünk fel, hogy siessünk, de sürgősen, gyorsan! Kényelmesen összepakoltunk, megreggeliztünk, elbúcsúztunk Adriantől, aztán elindultunk Dublin felé. Volt időnk, mert délután 17:30-kor volt az utolsó időpont a check-inre, szóval 4-5 közöttre kellett odaérnünk a kikötőbe, miközben az egész napra volt kb. 150 kilométerünk.

Gondoltam is, hogy itt a nagy lehetőség Rocko meglátogatására, aki már az ősidők óta olvassa a blogot, és pont Írországban lakik, igaz a mi útvonalunktól egy kicsit messzebb. Ráadásul hétfő volt, dolgozott, és csak egy nagyon szűk időablakot tudott megadni a találkozóra, az meg nekünk sehogyan sem tudott jó lenni, ráadásul a csapat is eléggé kelletlen volt, így kihagytuk. Sajnálom a dolgot, de majd legközelebb jobban sikerül.

Mentünk inkább tovább Dublin felé, ökörködtünk a rádión, megfejtettük, hogy ezek a szegény BYD-k ugye buildingelik a dreamet, de mi jobbak vagyunk, mert mi meg livingeljük. Én kérek elnézést, elhatárolódom magamtól. Bár arra jó ez a bekezdés, hogy el lehessen képzelni, hogy milyen színvonalú rádióforgalmazással spammeltük szét Európa légterét.

Elértünk hát Dublin elővárosába, ahol bevágódtunk egy Tescoba, hogy bevásároljunk az útra, mint ahogy idefelé is tettük. Sok mondanivaló nincs róla, a Tesco mindenhol Tesco. Innen tovább indulva aztán jött a szokásos káosz. Mivel volt még időnk, ezért megbeszéltük, hogy a kikötővel szemben levő parkban fogunk egy kicsit nézelődni, aztán amikor jön az idő, átgurulunk a kikötőbe, és minden frankó. Bopat ment előre, jöttek a körforgalmak, piros lámpák, szétrázódtunk, hol vagytok, találkozunk a parkban, oké. Bopat, McFly és Peti mentek az egyik csapatban, mi Atival a másikban, majd úgy fél óra után telefonon beszéltünk a másik csapattal, hogy hol vagytok, és kiderült, hogy két park van a kikötővel szemben. Egy az északi, egy pedig a déli oldalán, őket az északiba vitte a GPS, minket meg a délibe. Csodálatos, lehetett integetni a másik csapatnak az öböl túloldaláról. Viszont ha már így alakult, akkor senki nem ment át a másikakhoz, mindenki eltöltötte az időt a saját parkjában. Bár tegyük hozzá, hogy az ő parkjuk parkabbnak tűnt, mert ahogy ránéztem, a térképen zöldebb volt a színe, ráadásul mi szennyvíztelep meg hulladéklerakó mellett is eljöttünk, a zöld rész meg inkább némi elhanyagolt dzsindzsa volt, de eddigre már mindegy volt. Akkor mi itt fogjuk jól érezni magunkat!

Van a dublini kikötőnek egy nagyon aranyos piros világítótornya, amit idefele is megnéztünk, és mivel a déli oldalon van, ezért leállás után Mentos és Ati úgy döntött, hogy meg is nézi magának, engem viszont éppen leszólított egy fickó az autó miatt, én meg ki nem hagynék egy jó kis beszélgetést a Deloreanről, ezért maradtam. Ők elsétáltak, mi dumáltunk, aztán jött egy nő, majd a barátnője, és végül másfél órát beszélgettünk mindenféléről, persze az autóval a központban. Megtudtam, hogy amerre Mentos és Ati elsétáltak, ott az a kis fehér ház, az első írországi úszószövetség épülete, aminek ők is a tagjai, és éppen úszni mennek / jöttek. Rájuk néztem, meg a 15 fokra, a szemerkélő esőre, a szélre, és megmondtam, hogy én biztosan belehalnék, ha most itt úsznom kéne, de megnyugtattak, hogy csak az első négy percben érzi úgy az ember, hogy meghal, de aztán jobb lesz. Hát kösz, nem győztetek meg. Aztán mire elfogyott a téma, és elköszöntek, a sétálósok is visszaértek, és elindultunk a kikötő felé.

Volt egy pár terelés, meg egy kis extra forgalmi szívás, de még bőven időben odaértünk a bejárathoz, kicsivel a többiek után. Viszont ezt azzal kompenzáltuk, hogy jó sorba álltunk, így hamarabb engedtek be minket, mint őket, hogy aztán bent jól kiröhögjük magunkat a balfasz szervezés miatt. És itt most megállok egy pillanatra, mert egy rendkívül érdekes műszaki hibáról is szót kell, hogy ejtsek. Néha, indulás után a hőmérsékletmérőm megbolondul, és elindul felfelé, egészen a maximumig. Aztán ha ilyenkor leállítom az autót, és újraindítom, akkor helyreáll, és már rendesen mér. Biztosan Windowsos. Ezt idén amíg Írországban voltunk többször is csinálta, és ami a rendkívül érdekes, hogy sem előtte, sem azóta nem volt ilyen egyszer sem. Viszont 10 éve Írországban szintén volt ilyen, tehát ez ilyen helyspecifikus probléma. Egyébként biztosan valahogy a helyi páratartalommal függ össze, de fogalmam sincs, hogy hogyan. Sok gondot nem okoz, de érdekes.

A lényeg viszont, hogy bejutottunk, a jegyek ismét rendben voltak, a beszállás gond nélkül ment, és elfoglalhattuk a helyünket a kicsit régebbi, és kevésbé felcicomázott kompon. Mivel aránylag későn volt, már csak egy kis iszogatás, dumálás, meg hát némi fedélzeti sétálgatás volt hátra, és egy magyar kamionos hölgy sztorijainak a meghallgatása, aztán vége is lett a napnak. Ezen az estén is volt egy kisebb vihar, de ez már nem zavart meg minket túlzottan.