Mióta októberben megvettem az autót, sokan kérdezték, hogy van-e benne fluxus-kondenzátor miért, miért most, miért ilyet, és egyáltalán: hol voltam én eddig, hogy aztán a semmiből hirtelen feltűnjek, mint Delorean-tulajdonos? Hát akkor jöjjön a történet több részletben, hogy beleférjen Bruce Willis, egy kitömött tigris, Kolumbusz Kristóf és egy katonai tengeralattjáró, a legvidámabb olasz rendőrök, és sok más kaland, amiről még sejtelmem sem lehetett, amikor belevágtam a dologba.

Rögtön az elején be kell vallanom, én sosem voltam olyan Szent Delorean Őrült, mint itt a blogon vagy a fórumon írogató és kommentelő srácok. Inkább a sci-fiért rajongok már gyerekkorom óta, mint Brown doki a Verne Gyula-könyvekért, és valószínűleg ugyanazon okokból (ezt talán az itteni olvasóközönségnek nem kell tovább részleteznem :)). Az időutazós történetek pedig mindig a kedvenceim voltak, ezeken lehet a leginkább elgondolkozni és elábrándozni: mi lenne ha... Persze gyerekként én is tátott szájjal bámultam a moziban a trilógiát, és később sok évig díszítette a szobám falát a Vissza a jövőbe 3. posztere, de így visszagondolva valószínűleg inkább Mary Steenburgen volt ennek az oka, és nem az alig látható Delorean :)

Egy nem túl nagyszabású időutazós „kiállítás” kedvéért előtúrtam a szekrény mélyéről a 20 éve összerakott F-14-es vadászgépet a "Végső visszaszámlálás"-ból, a T-800-as Terminátor figurát (vicces, hogy a fényképezőgép arckeresője még így félig nyúzott fejjel is felismeri), és természetesen itt a szintén jópár éve beszerzett, ütött-kopott Delorean időgép a béna kistesójával, a mostanában megjelent Lego-változattal. Sajnos a szintén időutazós "12 majom"-ból nem sikerült relikviát gyűjtenem, pedig Bruce Willis az örök kedvenc akcióhős nálam, még ha mindenki azt mondja is, hogy egy vén trotty, de b`meg, a legkirályabb vén trotty! :)

Szóval az elmebaj nem mostanában kezdődött nálam, de nemigen merült fel, hogy valaha is lesz egy Deloreanem. Tavaly ilyenkor azért eljutottam odáig, hogy kellene már egy hobbiautó, mert 10-15 év múlva, őszülő fejjel már röhejesen érzem majd magam egy sportkocsiban vagy kabrióban. El is kezdtem nézegetni a nyitható tetejű autókat, de hamar elment a kedvem a rengeteg telibe gittelt, háromszor átfestett, ismeretlen múltú kocsitól. Maradt a régi és távoli álom, egy `69-es Ford Mustang kupé vagy kabrió; ez a vonzalom még abból az időből ered, amikor egyetemistaként jópárszor elolvastam a Mustang atyjának könyvét. A közgazdasági eszmefuttatások nem nagyon érintettek meg, de az autó vonalai és története nagyon is. Sajnos a jó állapotú kocsikat itt is aranyárban mérik, a hatalmas motorja nem 400+ forintos benzinárra lett tervezve, és szinte lehetetlen kézi váltós példányra szert tenni. Pedig ha már sportkocsi...

Néha beleolvastam a Delorean-blogba is, de csak annyira, mint sok másikba is, amikor éppen eszembe jutott. Aztán egy hideg áprilisi hétvégén semmi dolgom nem akadt, elmentem hát Malackához, hogy meglessem mit csinál a Felvonulási térre a Delorean + VW Scirocco találkozóra, csak hogy élőben is lássam már ezt a híres-neves gépjárművet. Messziről megpillantva nagyot dobbant a szívem, de őszintén szólva közelről már inkább csalódás volt: hiszen pont annyi fémből, műanyagból és gumiból van összerakva, mint bármely más kocsi, nem valami dögös kinézetű motorral (bocs, Szent Őrültek!), itt-ott fakuló és repedező alkatrészekkel. Jó, jó, egyedi az alakja, felfelé nyílnak az ajtajai, és a film miatt legendává vált, de azért mégiscsak az a „ha majd nyerek a lottón” kategória. Ráadásul az én 185 centim nagy részét a lábaim teszik ki, szinte magzatpózban éreztem magam a vezetőülésben. Hogy a fenébe vezetném én ezt?

Nagyjából ennyiben is maradt volna a dolog, ha pár nap múlva nem említem meg egy kolleginának, hogy milyen kocsiban ültem a hétvégén. Igazából egy „mi az a Delorean?” kérdésre számítottam, ehelyett a megdöbbentő „igen, a volt barátomék garázsában is porosodik egy ilyen” mondatot véltem hallani, ami többszöri „Mihi-csoho-da? Egy visszaajövőbés autó? Egy garázsban? 20 éve? Egy DELOREAN!?!?” kérdésözönöm után is ugyanaz a válasz maradt: „Igen, ott áll egy Delorean, szerintem meg is akarnak már szabadulni tőle”. Mint a kedves olvasó ondolhatja, ez volt a fordulópont a történetben, és a távoli Mustang helyett már az elérhető Delorean lett az álmodozás tárgya. Mert mintha Bruce Willis lenne kocsi formában: öreg trottyos már, de nincs nagyobb legenda e Föld kerekén :) Azért hogy biztos legyek benne, hogy nem csak egy pillanatnyi megingás ez nálam, egy fél éjszakát rászántam, és átnéztem a szóba jöhető típusokat a `60-as, `70-es és`80-as évekből. De nem volt mit tenni, végül mégiscsak a Delorean maradt a lista tetején. A cikkeket és fórumokat olvasva arra is rájöttem, hogy az álomautók többségével ellentétben van egy nagy előnye: nincsenek negatív előítéletek egy Delorean-tulajdonos anyagi helyzetével és szaporítószervének méretével kapcsolatban. Na meg ha Brown doki az ősz loboncával büszkén feszíthetett az autóban, akkor még nekem is lehet pár jó évtizedem vele. Ráadásul nem is tudom, mikor láttam annyi mosolygó embert egy kupacban, mint a találkozón a Sid kocsiját körülvevő tömegben. Ez manapság, idehaza azért elég nagy szó, nem?

Tehát néhány héttel később ott álltam a fent említett garázs előtt egy Győr melletti kis faluban, és néztem, ahogy a tulaj leveszi a takarót az autóról. Aztaku...tyamindenit, ez tényleg egy Delorean! Nem is néz ki rosszul, az alváza is rozsdamentes, ezt már nem kell a fél világon átutaztatni, és az ára sem lenne rossz. A belseje ugyan kuka, és az egészet OT-s szintre kell hozni, na meg persze a vám és adó, de ahogy számolgattam, nem tűnt már nagyon irreálisnak ez a kocsivásárlás. Volt azonban más érdeklődő is rá, aki Siddel dolgozott ugyanezen az ügyön, de végül ők is arra jutottak, hogy csoda vagy inkább valami nagy csibészség kellene, hogy ez az autó valaha magyar papírokat kapjon. A tulaj persze ígérte, hogy intézi a vámot és visszajelez, de igazából rég megtette volna ezt ő már a sokmilliós bevételért, ha lehetséges lenne. Lehet gondolkozni alternatív és unortodox megoldásokon, de én itt már inkább hagytam veszni ezt az autót.

Közben garázsos házba költöztem, ahová egy féltett autót már be lehet fogadni, és bizonytalan időre el lett halasztva néhány nagyobb költés, így anyagilag is kezdett beleférni a képbe egy „új” autó. A Vurdonnal is felvettem a kapcsolatot, akik segítettek volna keresgélni az USÁ-ban („sok városban vannak ismerőseink, akik meg tudják nézni az eladó autókat”-mondták ők), de hiába küldtem nekik hirdetéseket egész jónak tűnő autókról, pár hét után eljutottak odáig, hogy „ha Józsi barátunk épp kint tartózkodik Miamiban, és abban az időben van ott eladó kocsi, azt esetleg meg tudja nézni”. Szóval ez a vonal is csalódás volt, de a hirdetett autók között is inkább vagy csak durván túlárazott, vagy bevallottan beteg darabok bukkantak fel. Automatából esetleg lett volna jó állapotú, jó áron, de ugye Marty McFly sem N-ből D-be tette a váltót, mielőtt tövig nyomta a pedált az óratorony felé iramodva :) Valószínűleg amúgy sem mertem volna bevállalni, hogy személyes megnézés nélkül vegyek meg egy kocsit, legalábbis nem abban az árkategóriában, ahol keresgéltem. Az óceán innenső oldalán viszont elképesztő árakon hirdetik az angol, német, holland autókat, ezek sem jöhettek szóba. Végül maradt még egy lehetőség, az olasz ebay-en kínáltak egy évek óta mélygarázsban szomorkodó Deloreant. Egyre csökkenő ára azt mutatta, hogy nincs nagy érdeklődés a fő európai DMC-piacoktól ilyen messze eső autóra.

Elkezdtem levelezni a hirdetővel, folyamatosan továbbadva az információkat Sidnek, aki végtelen türelemmel szakértette meg a képeken látható legkisebb részleteket is, és még egy személyes találkozón is megmutogatta a saját kocsiján, hogy mire kell ügyelni vásárláskor. Nem is tudom eléggé megköszönni neki a rengeteg segítséget! :) Visszakeresve az emaileket, ebben az időszakban összesen 148 (!) levél ment oda-vissza a Genova-én-Sid-én-Genova tengelyen, amitől az olasz úriember végül az idegösszeomlás szélére került, és kétségbeesve könyörgött, hogy utazzak oda, mert több csavarról már nem tud képet küldeni! Közben Siddel is arra jutottunk, érdemes lenne megnézni. Így esett hát, hogy egy szeptemberi hajnalon a milánói Wizzair gépről csodálhattam meg a napkeltét az Alpok felett, és ezzel elkezdődött életem addigi leghosszabb és legfárasztóbb napja, középpontjában egy Delorean DMC-12-essel.