Legutóbb odáig jutottam a történetben, hogy kiderült, a genovai Deloreant nem igazán érdemes veteránként behozni. Sok időbe és sok pénzbe kerülhet, pedig ha nem kiállítási tárgynak veszi meg az ember, akkor nem lenne éppen rossz kocsi. Tudtam egy másik lehetőségről is, mióta végigkövettem a Totalcar-os újságíró, Csikós Zsolt kalandjait a Svédországból behozott Ponton Mercivel. Emlékeztem rá, hogy ő eredetileg nem OT-s autót akart belőle csinálni, hanem normál rendszámosat. (Hazafelé úton aztán meggyűrte a kocsiját egy kamion, és amúgy is szét volt rohadva a nagyja, végül annyi mindent kellett rendbehozni rajta, hogy OT-s lett belőle. De négy év folyamatos munka után még mindig vannak bajok vele.)

A témában kevésbé járatosak kedvéért elmondanám, a fenti képen nem én vagyok a Deloreannel, hanem Csikós úr a Pontonnal. Bár a különbség elhanyagolható: nekem több hajam van, mint Csikósnak, a Delorean meg kicsit szögletesebb, mint a Merci :).

Az én ügyem szempontjából az volt a fontos, hogy ha egy ilyen őskövület kaphatott volna normál rendszámot, akkor egy siheder Delorean miért ne kaphatna? Veterános fórumokon és az NKH-nál is érdeklődtem a dologról, és több helyről megerősítették: az EU-ban már forgalomba helyezett öreg autókat - kortól és szennyezőanyag-kibocsátási kategóriáktól függetlenül - nem veteránként is forgalomba lehet helyezni itthon. Egyébként a múlt heti időgépes posztomban erről bővebben is írtam. Tehát a sima rendszám elméletileg működik, de biztosra kellett mennem, ezért felvettem a kapcsolatot egy autóimport ügyekben mindenki által dicsért szakival. Ő futott pár kört a bürokrácia berkeiben, aztán visszaszólt: lehet hozni a kocsit, levezényeljük a honosítását. Eközben én sem tétlenkedtem, kicsit kutakodtam az olasz Deló múltjában, és eljutottam az amerikai kereskedőig, aki 4 éve eladta Olaszországba a kocsit. Pár fotó is előkerült, és hát…

Na igen, szóval fehér. Volt. Hófehérke. De már nem. Van ennek jelentősége? Annyiból igen, hogy az olaszok ezt elfelejtették megemlíteni (ugye emlékszünk: sok tucatnyi e-mailt váltottam velük), és a titkolózás sosem bizalomépítő használtautó vásárlásánál. Az egykori festés ténye legalább megmagyarázta, miért foltos itt-ott a karosszéria: eltartott egy darabig, míg a festék leszedésekor az olaszok rájöttek a szálcsiszolt felületet megóvó módszerre. Addigra azért már ismertem Bopat ex-piros kocsijának a történetét, és a youtube-on is van pár meggyőző videó arról, hogyan lehet rettenetes állapotú acélelemeket felújítani.

Azokhoz képest az olasz autó szinte maga volt a tökély, ezért úgy döntöttem, ezen nem akadok fenn. De akkor is, a kutyaéletbe már: egy FEHÉR DELOREAN?!?! (Két hét múlva azt is megtudhatjátok, ki festette le, és miért lett pont fehér, nem mindennapi sztori.) Ekkor már nagyon kellett igyekezni, mert november közeledtével egyre nagyobb volt rá az esély, hogy a szlovén hegyekben leesik a hó, és tavaszig már rizikós lesz nekivágni a kétszer 1200 kilométeres útnak. A költségtakarosság jegyében egy bérelt trélerrel terveztem hazahozni a kocsit, és a bátyámat beszéltem rá a váltósofőr szerepére. A legolcsóbb, utánfutós megoldást a vontatós tapasztalat hiánya és az ilyen videók miatt vetettem el:

Vicces, hogy a lengyelek pont ugyanazt mondják ilyenkor, mint a magyarok :). Végül egy autómentő Transitot sikerült szereznem Ferihegy mellől, este 7-kor belőttük vele a délnyugati irányt, és "beam me up, Scotty": délelőtt 10-kor már a Genova környéki dugóban araszoltunk. 

Ezzel meg is spóroltam nektek 15 óra szenvedést az éjszakában, ahol a végtelen egyhangúságot csak az törte meg, amikor hajnalok hajnalán a szlovén autópálya-rendőrök villogó fényhíddal üldözni kezdtek, és töviről-hegyire átkutatták az üres platót. Majdnem mondtam nekik, hogy a láthatatlan autó az egy másik filmben volt, de valószínűleg nem értékelték volna a humoromat. Mindegy, valahogy elverekedtük magunkat a genovai tengerparti reptérig, ahol néhány ősöreg légi tűzoltó mellett a pár héttel korábbi látogatásomkor megismert „Gyula” várt, akivel aztán a városban a Deló tulaját, „Sanyit” is felszedtük.

Már előre megbeszéltük, hogy nincs értelme felmenni a Transittal a hegyre a Deloreanhez, azok a meredek és szűk utcák nem kezdő teherautó-sofőröknek valók. Egy helyi tréleres vállalta, hogy lehozza a Delót, minden le volt szervezve. Előtte még le kellett tudni a papírmunkát a bankban és az autóklubban (az olaszoknál az utóbbiban kell elintézni az adásvételi papírokat, az exportengedélyt és a rendszám leadását). A banki részről csak annyit, hogy Olaszországban nem lehet nagyobb összegeket készpénzben kifizetni, így elég érdekesen alakultak a dolgok. A banki átutalás nem ért volna ide időben, szóval kápét hoztam, de Sanyi - érthető módon - a bankban le akarta ellenőriztetni a pénzt. Fordított esetben én is így tettem volna, szóval nem volt harag. De ha ott megjelenünk egy autó árával a zsebemben, akkor a pénzmosási törvényeik miatt elég kínos magyarázkodásba kezdhettünk volna. Szerencsére Sanyi családi ismerőse volt az egyik bankfiók igazgatója, így a biztonsági kapukon át bebocsátást nyertünk a signor direttore belső szentélyébe. Ő szigorú tekintettel átböngészte az iratainkat, majd elvett annyi pénzt, amennyit még a letartóztatásunk kezdeményezése nélkül átvehetett. Pár perc múlva visszajött, és a maradékkal is eljátszottuk ugyanezt. Gondolom, a külön adagokat aztán ő lepapírozta, hogy Sanyi legálisan hozzájuthasson. Bár ott nem készíthettem fotókat, az egész kb. úgy nézett ki, mint az alábbi fotón, csak még képzeljétek oda a félmeztelen mediterrán táncosnőket és rengeteg tejszínhabot is :)

Hehe, persze nem voltak táncosnők, csak én, a Gyula meg az Ottó, a Tóth Ottó Sanyi, és egyébként némileg kevesebb Euróból is kijön egy Delorean. De mivel előre szóltak, hogy az 500-as bankjegyeknek nem nagyon örülnének, számolgathatták egy darabig a kisebb címleteket. Végül megkaptuk a banki igazolást az autó kifizetéséről, ezzel mehettünk az autóklubba az átírást elintézni. Ott egy szál helyi amigó üldögélt rövidgatyában egy Windows XP-t (!) futtató számítógép mögött, és heves bondzsornózás után elrekvirálta az olasz rendszámokat, majd akkurátusan nekilátott a papíroknak. Közben kiderült, valamit át kellene írni a szerződésben (mázli, hogy nálam volt USB-kártyán), erre minden további nélkül felpattant, és átadta nekem a helyét a gép mögött. Na ezt csináljátok meg egy magyar okmányirodában! :) A már megszokott "többet jár a szám, mint a kezem" tempóval jó lassan mentek a dolgok itt is. Bár nem beszélek olaszul, valami telepatikus úton mégis megértettem, amikor hirtelen Sanyi hirtelen felém fordult, és azt mondta: „Ebben a pillanatban egy Delorean tulajdonosa lettél!”.

E sorokat leírva most végigfutott rajtam a borzongás, de ott és akkor már 27 órája nem aludtam, és annak sem tudtam volna örülni, ha Angelina Jolie ad át nekem egy vadiúj, elektromos DMC-t. Viszont lelkiállapotomtól függetlenül egy szőrös olasz fickó a kezembe nyomta egy 1981. áprilisában legyártott példány kulcsait, és elindultunk érte, hogy hazahozhassam új otthonába.

Természetesen folyt.köv. Addig is hallgassatok valami mélyenszántót Genova üdvöskéjétől: