Az idei szezont egy szép eseménnyel zártam. Mondom mindezt úgy, mintha ott lettem volna, pedig nem is. Az történt, hogy egy távoli ismerősöm keresett meg, hogy kéne neki egy Delorean Szolnokra, mert egy csapat kisgyerek, saját készítésű kisfilmekkel Vissza a jövőbe tematikájú vetítést tart önmaguk, szüleik és rokonaik szórakoztatására. Mondtam, hogy szerintem menni fog, de mivel az én programom és a megtartandó vetítés sem volt még teljesen fix, ezért nem írtam be a naptárba. Aztán amikor a vetítés fix lett, nekem már eléggé nehézkes lett volna menni, ezért megkérdeztem McFly-t, hogy beugrana-e helyettem. Szerencsére neki jó volt az időpont, ezért meg tudták oldani a dolgot, és így neki is és a filmnézőknek is egy emlékezetes adalék volt a kisfilmek mellé egy igazi Delorean látogatása. Így most jöjjön az esemény leírása a gyerekszereplők élményeinek és a közönség beszámolóinak összefoglalásával Selley Csabától, a program szervezőjétől. Kőkemény BTTF kontent, szóval ezzel a tudattal olvassátok tovább! :)
„Vissza kell jönnötök velünk!" – hangzott fél tucat kisgyerek felhívása a szolnoki Tisza Moziban Hill Valley nevezetes viharának – idén szintén szombatra eső – évfordulóján a felnövőben lévő korosztály ébrenlétéhez igazodva délelőtt, pontban 10 óra 4 perckor. „De hova?" – kérdezte, értelmet keresve ebben az őrületben, az aulában kihelyezett poszterek előtt gyülekező közönség. A négydimenziós gondolkodásra képes kölykök késedelem nélkül meg is adták a vetítőteremben átélhető időutazásra invitáló választ: „Vissza a nyári szünetbe!"
Hogyan, hol és mikor határozta el ez a hat – a vacsorájához rendre csokis tejet kérő – ifjonc, hogy felnevelésük köszöneteként, a kapott szeretet viszonzásául meglepi a szülőket, nagyszülőket, rokonokat, barátokat és ismerősöket egy mozgóképes élménygyűjteménnyel? Ebben a rendezvény jellegű formában tulajdonképpen sehogy, sehol és sosem, ugyanis a kezdeti elképzelésükhöz nem tartozott egy ilyen volumenű produkció, tehát számukra is egyfajta ajándék volt, noha a kimondatlanság ellenére – a meghívottak sorában helyet foglaló felmenők, valamint a Vissza a jövőbe filmek iránti fanatikus rajongásuk fokozásáért verbuválódott vendégek, továbbá remélhetőleg az utókor nagy örömére – a végeredményhez kétségtelenül hozzátartozik. A fejlődés igényével egy lényeges és jelentőségteljes dolog (a szabadidő változatosan egyedi eltöltése) már akkor megfigyelhető volt az alkotókedvű fiúkon és az egy szem kislányon, amikor a szóban forgó trilógiát látva egy olyan kreatív felvetéssel és ötlettel rukkoltak elő, hogy a megtekintésén felül szeretnék átvenni és átadni Doki és Marty legfontosabb motivációs üzenetét, miszerint: „Ha az ember nagyon akarja, bármit elérhet a világon."
A gyakran – szerencsére (s nem pedig sajnos) – túl hangosan játszó gyerekek bandájának nyári kalandjairól történetesen videófelvételek is készültek, melyek aztán szép lassan egy olyan összefüggő egységet alkottak, mely a maga bájos módján szélesvásznú vetítőterembe kívánkozott. A Vissza a nyári szünetbe fantázianevű esemény összeállítói között a még csak rácsokat rágcsálni képes fél éves csemetétől kezdve az egyelőre többnyire sematikus beszéddel kommunikáló óvodáskorúakon át a kisebb kaszkadőrmutatványokra kész kamaszokig bezárólag mindenki tisztességgel odatette magát. Így a saját élményeiktől függetlenítve az is elmondható a produkcióról, hogy nem csak pólyásoknak való. Ennek az apró csapatnak az egyedüli felnőtt tagjaként bátran merem állítani, hogy nálam jobban talán senki nem igazolhatja ezt. Méghozzá azért, mert, úgymond, páholyban ülve tapasztalhattam meg, milyen ösztönző erővel bír az, amikor a gyerekek hatnak a felnőttre, nem pedig fordítva, ahogy általában lenni szokott, amikor a rangidős osztja ki a követendő parancsokat a rá bízott kicsikre. Ettől azért árnyaltabb a helyzet, és nemcsak azért, mert a fantáziát megmozgató küldetésre sűrűn induló fiatal legénység kerti bútorokból összeállított űrhajójában éppenséggel én vagyok kapitánynak szólítva, hanem azért is, mert a felelőtlenség mellőzésére ügyelni szoktunk.
Olykor persze kiegészítettem azt, amit megálmodtak a kis rendezkedők, de mindig kizárólag az ő ötleteik mentén segédkeztem a kivitelezésben. Örülök, hogy része lehettem ennek az álomcsapatnak, illetve annak, hogy kétféle értelemben is a követükké válhattam. Egyrészt engem választottak meg azon követnek, aki az ő nevükben intézheti a premier szervezését, másrészt engem nyertek meg azon követnek, aki a hívószavuknak engedelmeskedve elsőként lépett a nyomukba, s vett példát a gyermeki gondolatot aktív cselekvéssel megvalósító hozzáállásról. Közös erővel és egyirányú szándékkal csakis így készülhetett el a vetítési repertoár legnagyobb részét kitevő Iza a jövőbe trilógia. Azt azért okvetlenül ki kell emelni, hogy a szentimentális álmodozás most is, mint mindig, a felmenők támogatásának alappillérein áll. Egyszóval ez a program nem jöhetett volna létre, ha az utódokat nem várta volna az asztalnál minden nap ebéd, ha kimaradtak volna a reggeli ébresztők, vagy az esti fürdetések, az álomba ringató mesék és dalok, melyekkel a gyermeki fantázia magját voltaképpen a szülők és a nagyszülők ültették el bennük. Így tehát míg a kicsik a saját érdemeik szerint egy‑egy személyre szabottan megnevezett mini Oscar‑díjat vehettek át a végefőcím után, addig a csodálatra szintén méltó ősök, látva a büszke gyerekek mosolyát, azzal a tudattal gazdagodva zárhatták az eseményt, hogy igenis minden nevelésre fordított fáradozásuknak van értelme és haszna.
A 2022. november 12‑ei rendezvény, melyről – jobbára a társaságunk áradozó élménybeszámolóiból nyert ihlettel – a jelenlegi blogbejegyzést írom, főként a lelkesedni képes érzés átadását kívánta megcélozni. Hovatovább ebből a DeLorean Klub is nagymértékben kivette a részét, hiszen Sid közbenjárásának köszönhetően McFly sirályszárnyasa iderepült Szolnokra, hogy fő attrakcióként fogadja a mozi melletti téren a spoilermentes titokzatossággal felcsigázott kíváncsiságú nagyérdeműt. McFlynak pedig ezúton is jár egy további külön köszönet, nemcsak azért, mert lehetővé tette a járműbe való beülést és a fotózást, hanem leginkább azért, ahogyan és amilyen – bennünket végtelenül megtisztelő teljes bizalommal – engedte ezt. Erre én magam sem számítottam. Amíg McFly a technikai kérdésekre adott minden igényt kielégítően részletes válaszokat, addig a volán mögé vágyók gyakorlatilag önszervező módon, részben az irányításom alatt – szépen sorban, a kormánynál egymást váltva – foglalhattak helyet azokban az ülésekben, amelyekben egykor Doki és Marty utazott az időben.
Többször hallottam Sidtől, és magam is tapasztaltam a 2000‑es években születettek többségén, hogy nem tudnak mit kezdeni a DeLorean látványával, azt sejtetve ezzel, hogy nem ismerik a Vissza a jövőbe filmeket. Persze ettől még nem borul fel az egész téridő‑kontinuum, és nem semmisül meg a világegyetem, de még a mi galaxisunk is sértetlen marad, szóval ez egyáltalán nem probléma, eleve törvényszerű a favorizált témák generációnkénti változása, illetve adódhatnak kivételek is, mindenesetre nem kérdés, hogy a jelenség létezett. Ez azonban – érthető okokból – nagyjából 2015‑ig kis híján teljesen megszűnt, köszönhetően annak a tekintélyes méretű nosztalgiahullámnak, mely a nyolcvanas évek ikonikus elemeivel újra elárasztotta a világot, és annak az igen valószínű eshetőségnek, hogy a Vissza a jövőbe trilógián felnövő szülőknek épp most váltak érdeklődő korúvá a gyermekeik. Magunkat mi is ide soroljuk. Társaságunk számára a Vissza a nyári szünetbe rendezvénnyel egyfajta kört sikerült bezárni, mellyel sok minden most nyert csak igazán értelmet, az idősebb korosztály filmmániájától kezdve egészen az új nemzedék – bennünket is felrázó – tevékeny érdeklődéséig.
Bízom benne, hogy ezt az itt nyilvánvalóan idegen és rendhagyó, az eddigiektől eltérő megfogalmazásban íródott beszámolót is értékelhetőnek és élvezhetőnek tartják a tisztelt blog kedves olvasói, továbbá azt, hogy McFly a DeLoreanjével átélt kalandjai között jóleső érzéssel gondol majd vissza a 2022. november 12-ei útra. A blogba való írás lehetőségét Sidnek, egyúttal a Klubnak megköszönve – ahogy a premiert a gyerekeknek, úgy – ezt a beszámolót elsősorban az odaadóan gondoskodó szülőknek és nagyszülőknek, valamint az ihlettel ellátó barátoknak és ismerősöknek ajánlom, egy apró, de annál hangsúlyosabb kiegészítéssel: „Ám ezzel nincs vége..."
Barátotok az időben:
Csabi, a Doki robotja
