Az idei év eddig eléggé gyatrán sikerült találkozók szempontjából. Ennek fő oka természetesen a hiányzó NAAF és Lakeside, és az, hogy még nem vettem rá magam, hogy helyettesítőt keressek. Viszont mivel ez az American Motors on the Beach pont a NAAF idejében volt, pont olyan hosszú volt, valamint még a szervezők között is voltak átfedések, ezért adta magát a dolog, hogy megpróbálkozzunk vele. Voltak azonban problémák. Először is az, hogy nekem messze van. Mármint Dunavarsány nincs kimondottan messze, de mivel a NAAFra költözés mindig két körben ment, ez itt már nem volt opció. Tehát kénytelenek voltunk mindent egy Deloreanes fordulóval elvinni, amire szükségünk lehet. Ez pedig erősen limitálja a dolgok mennyiségét.
További gond volt, hogy mivel szokás szerint a valós szervezést az utolsó napokban hajtottuk végre, ezért Mentosék már nem tudtak jönni, így Hannibal és McFly volt csak jelen, plusz Dudu és szombattól McFlyné és a kölökke is megjelent. McFlyék elhozták a biztonság kedvéért Mentos sátrát, hogy otthonosan érezzük magunkat, majd szépen felállították fordítva, mint szokott lenni, de ezt a problémát azzal oldották meg, hogy valószínűleg az elmúlt 10 évben volt fordítva, és most van jó irányban. Nekünk aztán mindegy volt így is.
Aztán Hannibal a prioritásokat jól belőve hozott napelemet, mert hát lehet, hogy nem lesz áram, aztán nehogy itt sötétben maradjunk. Mondta is a Buick Bandi, hogy sok cifra dolgot látott már Amerikai autós találkozón, de a napelempark az még neki is új volt. Hát nekünk is. És jó is volt, hogy volt, mert másokat - amennyire hallottuk - kínoztak kisebb-nagyobb áramkimaradások, de nálunk nem voltak ilyen gondok.
Kicsit időben visszaugorva, az odaindulásunk viszont nem volt zökkenőmentes. Nagy nehezen lehurcolkodtunk, bepakoltunk a Dudu autójába, hogy aztán kivillanjon az olajjelző lámpa. Akkor ezzel egyelőre sehova, bár aztán kiderült, hogy csak az olajcserére figyelmeztetett. Átpakoltunk hozzám, mire check engine. Miaf*** volt itt este? Mivel az autó ment, ezért nem pöcsöltünk, mentünk a Deloreanért. Aztán persze hétfőn elvittem szervizbe, és ki is olvasták, hogy az egyik izzítógyertya szórakozik. Augusztusban. Megazanyád. Kiüttettem a kódot, azóta nincs baja, de az idegbajt rám hozta. Szerencsére a Deloreannel nem volt semmi gond.
Szóval odaértünk, közben a többiek mondták, hogy a le és feljutás cifra lesz, és igazuk is volt. Mert úgy épül fel ez az egész Brendon Beach, hogy középen van egy bányató, körben pedig a sátorhelyek, ezek körül pedig egy gáton körbe lehet menni. Na erről a gátról le kell valahogy jutni, erre pedig három lehetőség van. Az egyik, hogy lejövünk középen a bejáratnál. Ez kapásból nem működött, mert mindenfelé autók és sátrak állták el az utat. A második, amit mi is választottunk, hogy balra megyünk, majd egy homokos részen lejövünk. Ez tökéletesen jól ment lefelé, de láttuk, hogy itt föl az életben nem jutunk. Ezért egyre szimpatikusabb volt a harmadik feljáró, egy elég nagy felső letöréssel rendelkező, de legalább szilárd burkolatos feljáró, de erről majd később.
A lényeg, hogy odaértünk, megtekintettük a napelemfarmot és McFly Deloreanjét, aztán gyorsan szisszentettünk is egy sört. Aztán még egyet. És közben nem csináltunk semmit. Ezt kb. hat óráig (nem) csináltuk, majd nekiálltunk feldobni a sátrat, amit meg is bántunk, mert a napelemek egyik tartórúdján gyönyörűen sikerült felsérteni a hátamat, ezért a hátralevő két napot Peppa malacos és unikornisos sebtapasszal nyomtam végig. Folytattuk inkább a semmittevést, abban jobbak voltunk. Közben indultak a tó túlpartján a programok, mi meg innen hallgattuk a koncerteket, a gumifüstölést és a low rider bemutatót, mert mi pont a teljesen ellentétes oldalon sátoroztunk, és eszünkben sem volt elindulni. Inkább néztük a villanyfényben szállingózó port.
Így aztán ez ment éjjel kettőig, ha jól emlékszem, közben iszogattunk, eszegettünk, beszélgettünk, szokásos. Aztán mivel 12 fok lett, ami ilyenkor meglehetősen hidegnek számít, inkább elmentünk aludni, és másnap reggel meg nem értettem, hogy a telefonom arcfelismerője miért kéri inkább a kódot a fejem helyett. Viszont a sátorból kimászás után rendkívül jól esett a gyógysör, aztán szépen lassan a többiek is kiszenvedték magukat. A szombat hasonló volt a péntekhez, de mivel ilyen jól alakultak a dolgok, McFly szólt az oldalbordának, hogy pakolja be a porontyot nyugodtan, abszolút gyerek kompatibilis a rendezvény. Ez igazából csak részben volt igaz, mert azért a színpad környékére nem szívesen vittem volna, de mivel mi itt a tó legvégében voltunk, abszolút vállalható volt a vélemény.
Így aztán délután megérkezett a plusz két fő, plusz ezen a napon már a NAAFos ismerősök felderítő csapatai is megjelentek. Sokan gondolkodtak hasonlóan, mint mi, hogy egy rövid időre benéznek, hogy eldöntsék a jövő évi rendes részvételt. Jól is tették, hogy jöttek, mert így még kevesebb okunk volt átmenni a tó túloldalára. Közben pedig párszor bementünk egy hosszabb-rövidebb úszásra, valamint megegyeztünk, hogy jövőre még kell a napelempark mellé egy mikró és egy szivattyú. A mikró egyértelmű okból, a szivattyú pedig azért, mert ha az lenne, akkor még azt a pár száz métert sem kéne megtenni a zuhanyzókig, mint ebben az évben.
Szóval lement ez a nap is, azonban a vasárnap tartogatott még meglepetéseket. Az egyik az árverés volt, a másik pedig a hazamenetel. Szépen sorban akkor először az árverés. Reggel 9 órakor jött egy szervező, hogy 10 órától árverés van a nagyszínpadon, ahol a Brendon dollárainkkal tudunk totál felesleges kacatokra licitálni. Természetesen rácsaptunk a lehetőségre, mert eddig nem tudtuk, hogy miért is kaptuk ezeket a játékpénzeket. Átszámoltuk, mindegyikőnk kapott 50 000 ilyen pénzt, és megtudtuk, hogy az elmúlt napokban ezekkel lehetett volna itt bizniszelni mindenkivel. Pl. egy szívességért valaki ilyennel tudott volna fizetni, meg ilyenek. Na mi ezt a legkevésbé sem csináltuk, viszont mikor ezt megtudtuk, a Hanniballal nekiálltunk körbelejmolni a tábort, hogy kinek van ilyen pénze, és odaadná-e nekünk, ha már ő úgysem használja. Meglehetős sikerrel az egy órát késő árverés kezdetére már 1 110 000 dollárral álltunk oda, ami ha nem is a legtöbb volt, de már egy szabad szemmel is látható összeg.
Kb. fél órát licitálgattunk, bohóckodtunk, minek a végére 10 000 dollárunk maradt, hogy otthonra is maradjon emlékbe, de cserébe lett két szalmakalapunk, két napszemüvegünk, zseblámpánk, pingpong ütőnk és labdánk, plusz háló, tollak, meg még pár olyan dolog, amikre a világon semmi szükségünk nem volt, és most sincs, de akkor a világ legjobb fogásának tűnt. Főleg kvázi ingyen. Azt kell, hogy mondjam, ez egy marha jó ötlet volt a szervezőktől, sokkal jobb, mint egy unalmas tombola lett volna.
Innentől már csak a hazaút volt hátra, de ott, mint korábban is említettem, voltak bajok a gátra való feljutással. A homokos részt meg sem próbáltam, azonban a szilárd burkolatost úgy láttam, én meg tudom oldani. Mert hát az én Deloreanemnek elég magas a hasmagassága, ellenben a McFlyé elég alacsony. Szoktunk is viccelődni vele, hogy én Delorean SUVval járok. Viszont ez a SUV magasság most igencsak jól jött, mert simán felmentem, míg McFly csak némi segítséggel tudta csak felküzdeni magát mindenféle deszkák segítségével a szilárd felmenőn.
Innen aztán mi rohantunk is, mert szülinapra voltunk hivatalosak, így is késtünk, de szerencsére azért odaértünk, mielőtt nagy dráma lett volna. Aztán pár nap alatt rájöttünk, hogy a rejtőzésünk szinte tökéletesen sikerült, mert alig kerültünk rá a képekre és a készült videókra, márpedig két Delorean egy napelempark mellett biztosan bele került volna minden összeállításba. Egy érdekes dolog azért alakult, mert a marosvásárhelyi rádió Kalandorok csapata készített velem egy interjút, mert csak ők voltak annyira érdeklődők, hogy oda hátulra is eljöjjenek, ahol mi voltunk. Akit érdekel, itt meghallgathatja.
Verdiktként annyit mondhatok, hogy ez egy nagyon jó kis rendezvény volt. Annak ellenére, hogy azért mentünk, hogy NAAF pótlékot keressünk, egy agárdi Lakeside pótlékot találtunk. Ami végül is egy hasonlóan jó dolog. Már csak a NAAF feltámadásában kell bíznunk, és helyreáll a béke.
