Májusban elég sűrű volt a program a Delorean körül. Voltak a javítások, egy szülinapos, és május végére pedig az idei aktuális Balaton Classic. Már két hónapja le volt foglalva minden, miután pedig az autó is összeállt, már nem volt több kérdés. Igaz, a jelentkezés előtt egy kicsit azért gondolkodtam rajta, hogy belefér-e idén, de végül úgy döntöttünk, kár lenne kihagyni. Főleg, mivel jövőre két naposra tervezik, az meg nekünk lehet, hogy már sok lesz. Na de ez majd annak a napnak lesz a problémája, egyelőre még örülök, hogy az idei év jól sikerült.
Az indulás a szokásos módon ment. Munka után hazarohanás, gyors bepakolás, aztán 4 órakor már indultunk is. Majd Kisbérnél eszünkbe jutott, hogy már megint otthon hagytuk a stoppert. Rejtély, hogy hogyan tudunk ekkora kretének lenni, de ismét megoldottuk. Viszont idén nem estünk pánikba, hanem megbeszéltük, hogy akkor regisztráció, majd megyünk a Siófok Plázával szembeni kínaiba és veszünk egy vekkert. Ismét. Gyors regisztráció, minimális jópofizás, pláza előtt szabálytalanul megállás, majd míg én vigyáztam az autóra Dudu ment a kínaiba. Onnan pedig felhívott, hogy milyen órát vegyen? Mert van a tavalyi narancssárga is, de van rózsaszín is. Naná, hogy rózsaszínt, mennyi lesz? A tavalyi 1500 Ft helyett idén már csak 1400 Ft. Ennyit az inflációról, vegyed! Megvette, visszajött, és már mentünk is a reptérre, ahol ketten is vártak ránk.
Először is ott volt Bopat, aki habár a Deloreannel regisztrált, végül a szlovén problémák miatt mégsem azzal jött, hanem a Nissan 300 ZX-et vette elő. Mivel ő sokkal korábban érkezett, ezért az indulási ideje is sokkal korábban volt, ezért mindössze 5 percet tudtunk beszélni, azt is úgy, hogy már bent állt a rajtsorban. Miután elindultak, mentem a következő checkpointra, aki egy új ismerős volt. A neten futottunk össze, a klub Facebook oldalának az egyik bejegyzésénél. Amikor hazafelé tartottam a McFlytól, beugrottam az Üvegtigrishez, és pont ennél a kollégánál volt az egyik Üvegtigrisben szereplő Volga. Mivel Székesfehérvár környékén lakik, ezért adta magát a dolog, hogy találkozzunk. Vele is eldumáltunk egy fél órát, de aztán nekünk is indulni kellett. Akartam volna még egy kicsit gyakorolni, de az ezúttal kimaradt, de nem is hiányzott. Úgy voltunk az egésszel, mint Rákóczi kurucai a labancokkal szemben. Gyengébb fegyverzetüket bátorsággal pótolták. Lehet, hogy egy éve nem gyakoroltunk, lehet, hogy a szupermenő stopperek helyett csak egy übergagyi kínai vekkerünk van, de a lelkesedésünk sokkal nagyobb, szóval uccuneki, menjünk!
Lett is az első három mérős szakaszon 63 hibapontunk, amivel úgy voltunk, hogy annyira nem is rossz, és valóban, lett még jobb is. Meg persze rosszabb is. A Prológ idén 90 kilométer volt, arra, hogy kicsit visszarázódjunk, pont tökéletes volt. A közelében nem voltunk annak, hogy nyerjünk, de nem is számítottunk rá. Élveztük, és ez volt a lényeg. Beérés után már rendesen tudtunk beszélni Bopatékkal, be is ültünk egy közeli étterembe, hogy vacsorázzunk egyet. A kaja jó volt, de a kiszolgálás sebessége nem volt éppen a legjobb, és volt egy érzésünk, hogy a pincérek kicsit rá voltak csúszva dolgokra, mert vagy kétszer jöttek vissza újra kikérdezni, hogy most akkor mit is szeretnénk. A Bopat sajt nélküli pizzáját szerintem azóta sem fogták fel. Ezután már csak a szállás elfoglalása volt hátra, és a Delorean elhelyezése. Hát azzal azért megküzdöttünk, mert a szálloda parkolója pufira volt rakva, és csak a mélygarázsban találtunk nagy nehezen egy helyet, de azt is úgy, hogy csak reggelig, mert le volt foglalva valakinek másnap délutántól. Na de nekünk ez bőven oké volt, felhurcolkodtunk, és belezuhantunk az ágyba.
Másnap reggel szerencsére csak 9:10-kor volt az indulásunk, így nem kellett annyira rohanni, és a szervező megengedte, hogy Bopatékkal nagyjából egyszerre induljunk. Mi mentünk elől, ők utánunk, és bíztunk benne, hogy jó idő lesz. Ami végül is be is jött, meg nem is. Mert a futam alatt kb. tízszer eredt el az eső és lett hidegebb, majd kisütött a nap, és 30 fok közeli lett a hőmérséklet. Deloreannel ez nem volt nagy probléma, de a kabriosok garantáltan befonták a szemöldöküket a nap végére. Vagy eláztak párszor. Maga a verseny hasonlóan ment le a tavalyi és a tavaly előtti évekhez. A tájékozódással már nem volt nagy gond, talán ha két-három alkalommal hibáztunk a 280 kilométeres távon, igaz egy otthagyott pecsétért egyszer vissza kellett mennünk 4-5 kilométert, de szerencsére Dudu észnél volt.
Az út Balatonalmádiból indult, és a délelőtti etap Zircet és Pápát érintve Sárváron ért véget, majd visszafelé kicsit elhagyatottabb utakon Devecser és Tótvázsony irányában értünk vissza Almádiba. Volt persze közben egy nagyon jó ebéd Sárváron, igaz azokkal a fajta flancolós sütikkel, amik nem tudják eldönteni, hogy most akkor édesek akarnak lenni vagy sósak, de hát én ezekhez totál hülye vagyok.
Meg az evésnél engem mindig jobban érdekeltek az autók. A tavalyi Saabosok sajnos nem tudtak jönni, mert éppen Svédországban voltak valami Saab találkozón, a Citroen Kacsások pedig előkerítettek a pajta mélyéről egy újabb kreténséget, egy kicsit módosított VW Kübelwagent. Ezen kívül még ott volt, ha jól láttam, a tavalyi James Dean Porsche is, bár ezúttal a tulajával nem futottunk össze, és megjelent egy Mercedes 300 SL Roadster is, ami elég nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot, mert hát ezeknek az autóknak az ára bizony nem az átlagemberek költségtartományában mozog. Főleg nem egy olyané, ami simán kibír egy ekkora versenyt gond nélkül.
A tájékozódásnál azonban érdekesebbek voltak az 1/100-as szakaszok. Az első jeges, valamint nagyon nem látszódó két részes szakaszon tudtam, hogy nagyjából reménytelenek vagyunk, és ennek megfelelően össze is szedtünk 900 hibapontot a kétszer két részen, de szerencsére ez lett a nap folyamán a legnagyobb rontásunk, innentől már csak jobb eredményeket mentünk, általában 20-50 közötti hibapontokkal. Aztán az első évben volt egy hosszú szakasz egy templommal, ahol teljesen eltévedtünk, és be is húztuk a 2000 hibapontot. Na az idén is volt, de ezúttal 78 hibaponttal lement a két részes szakasz, jóvá tettük a hibánkat.
Később volt egy olyan, ahol 66 mp volt a szintidő, de volt közben egy kijelző, amin mondták, hogy kint lesz egy szám, azt hozzá kell adni a 66-hoz és igazából az lesz a szintidő. Ez egy magas szám esetén nagyon megboríthatja az átlagsebességet, de itt az volt a szívatás, hogy 0 volt rajta, tehát igazából felesleges volt a para. Ezen utólag azért jót röhögtünk. Az utolsó szakasz pedig egy kiszámolós volt, egy szövegből kellett kiszámolni egy táblázat alapján a szöveg szavainak a számértékét, és az alapján menni. Ez is izgi volt, 75 hibapontunk lett a három mérőpontos szakaszon. Az elég jó a mi viszonylatunkban.
A legemlékezetesebb viszont egy több, mint 4 kilométeres szakasz volt, egy mérőponttal, ahol egész 10-esre kellett beérni. Tehát 130, 140, 150, ilyesmire. A bonyolítás az volt, hogy a főszervező ott hülyéskedett a szakasz közepén, beszélgetett, pecsételt, húzta az időt. Ez egy normál stopperrel bíró csapatnál nem gond, mert ugye nulláról indulsz, hülyéskedsz, aztán amikor mész tovább, akkor mész be a célba, amikor akarsz, mert látod, hogy hányszor 10 másodpercnél jársz. Na de nekünk csak egy csudavekkerünk van, és amikor mi indulunk, akkor az lehet, hogy 7, lehet, hogy 20 vagy éppen 32 másodperc, és a Dudu onnan számol, hogy 1, 2, 3, 4, stb. Na és ebbe a vekkernézésbe és számolásba hülyéskedett bele a főszervező, ami rettenetesen vicces volt ugyan, de igencsak megnehezítette a pontos számolást. Ennek ellenére mentünk tovább, és behúztunk 488 hibapontot. Hát mondhatni ez nem sikerült, mert ugye 500 volt a maximum. Kár érte, de a hülyeség miatt megérte.
Ezen felül még egy említenivaló szakasz volt, a 15. titkos szakasz, ami előtt meg is álltunk, megtippelni, hogy ez vajon hányas lehet, mert annak megfelelően kell menni. Úgy gondoltuk, hogy ez az lehet, amin 7 másodperc a terv, hát akkor menjünk annyira. És mentünk. 0 hibapont. Azannyaköcsögit, ez jó eséllyel szakaszgyőzelem lesz.
Nem kronologikusan írtam a szakaszokat, de nem is számít, ezután nem sokkal már beértünk a célba, és örömmel nyugtáztuk, hogy mindenki milyen jól bírta a strapát. Egy kis tökölődés után mentünk a hotelbe, aztán jöhetett a vacsora. Ismét elég jó volt az asztaltársaság, Bopaték mellett egy Ford Capris csapat ült velünk, eldumálgattunk velük mindenféléről. Aztán jött az izgi rész, a díjátadó. És nyertünk! Kaptunk érmet is! A legjobb pedig az volt, hogy vittük magunkkal a vekkert a színpadra, és a főszervező ki is emelte, hogy mi tényleg ezzel a vekkerrel mérjük az időt, mert látta. Hát röhögött a nép, de mi is. Főleg azért, mert tudtuk, hogy mi elértünk a csúcsra. Ezzel a felszereléssel és ezzel a tudással, ami nekünk van, a szakaszgyőzelem a maximum, amit elérhetünk. Az összetettben első 10-be jutás reménytelen.
Szóval kiélveztük maximálisan a helyzetet, aztán Bopatéktól elbúcsúzva indultunk is hazafelé. Szerencsére a tankolást már korábban megejtettük, ezért ezúttal nem kellett nyitott benzinkutat vadásznunk, és hazafelé meglett a 90000 mérföld is. Ja és a Deloreannel nem volt semmi, bírta a strapát.
