Élet egy Deloreannel

Mivel idén 10 éves a klub, ezért június 23-án tartunk egy klubtalálkozót. Ennek lesz egy nyilvános része is, amire mindenkit szeretettel várunk. Még nincsen lefixálva minden részlet, de az biztos, hogy valahol Agárdon, a Velencei tó partján lesz a találkozó aznap délután, kábé 2-4 óra között. A pontos részletekről majd még írok, meg a facebookra is felírjuk. Szóval akit érdekel, az nyugodtan beírhatja a naptárba, de azért figyelje a blogot, hogy pontosan mi lesz és hol!

Pár bejegyzéssel ezelőtt már írtam, hogy a légkondi cserés lett a Deloreanben, de pár szóban ismét leírom, hogy mi is történt, hogy ne kelljen visszakattintani. Szóval a Deloreant 1981-ben még freonos, R12-es gázzal töltött légkondicionálóval szerelték, de miután betiltották a freont, egyre nehezebb lett beszerezni. Ennek lett az eredménye az R134-re átállás, ami megoldást, plusz némi extra szerelési költséget jelentett. Mivel itt a vadkeleten lassabban mennek a dolgok, ezért én 2008-ban még könnyen tudtam R12-t szerezni, ami az autóval való ismerkedés miatt jól is jött, mert sok egyebet kellett megtanulni, kitapasztalni, nem kellett még a légkondi extra szerelése is a nyakamba. Mostanra viszont ismét kiment a gáz, aminek végül is örülhetek, mert 10 évig bírta. Most viszont már nem akartam újra R12 után kajtatni. Inkább meg akartam csinálni rendesen, ne miattam pusztuljanak a pingvinek a Déli sarkon.

Megvettem Ednél a szükséges alkatrészeket, megbeszéltem a szerelőmmel az időpontot, majd vittem és otthagytam a gépet. Kicsit féltem az egésztől, mert mondta, hogy többször fel kell tölteni, majd le kell ereszteni a gázt, az olaj miatt, mert a régi olajnak ki kell jönnie a rendszerből, az meg nem megy egyből. Féltem tőle, hogy egész nap járatni fogják az autót, az meg a Delorean legnagyobb ellensége. Elméletileg nem lehet gond, de amióta kis híján megfőztem egy kellemes téli napon, azóta kicsit parásabb vagyok a dologgal kapcsolatban. Szerencsére a szerelő megnyugtatott, hogy egyszerre maximum öt percig járatják, aztán kompresszor le, kevert, habos olaj ki, új olaj be, aztán megint járatás. plusz még mellé az összes kis bigyó, szűrő beszerelése. Így aztán egy nap el is ment a szereléssel, cserékkel.

Másnap mentem vissza az autóért, fizettem, majd elmentem egy körre, hogy megnézzem, minden oké-e. Fújta a gép a hideget, nem volt gond egy szál sem. Viszont egy dolog még elmaradt. Mondta a szerelő, hogy most jó lenne pár órát nyomatni a légkondit, hogy kiderüljön, hogy minden tényleg rendben van-e, aztán még egyszer lecserélni a gázt és olajat. Ezért aztán a hétvégén elmentünk egy kisebb kirándulásra, most pénteken pedig megyek és lecseréltetem utoljára is a gázt. Onnantól pedig elméletileg készen vagyok, mehet a hűtés ezerrel.

A szerelőnek 45e Ft-ot fizettem, ami a 40e Ft-os alkatrészköltséggel annyira nem is vészes a modernizálásra.

Megkerestek levélben, hogy meg fog jelenni hamarosan egy könyv, ami a Vissza a Jövőbe trilógia néhány nyitott kérdésére ad választ. Gondoltam nem árt neki egy kis hírverés, mert csak előrendeléssel lesz beszerezhető június 17-ig.

A következő információkat kaptam róla:

Kedves képregény rajongó barátunk,

Fluxus kondenzátorokat beizzítani, mert Marty McFly és a Doki visszajönnek a jövőből! Így igaz, ha téged is rabul ejtett valaha az időutazás, vagy csupán maradtak még benned kérdések a trilógiát követően, akkor most ezekre mind választ kaphatsz ebben a 152 oldalas, kemény fedeles kiadásban.

Az IDW 2015. október 21. indított sorozatához visszatért az eredeti trilógiát megálmodó Bob Gale is, hogy John Barber (Transformers) és Erik Burnham (Ghostbusters) írókkal együttműködve választ adjon olyan kérdésekre, amelyek már a '80-as évek óta foglalkoztatják a rajongókat. Az első öt füzetet csokorba szedő gyűjteményes kötetben minden kalandot másik rajzoló formált, így a sokszínűség végig garantált. A vizuális csúcsra járatás olyan alkotók kezében van, mint Dan Schoening (Ghostbusters), Brent Schoonover (Batman '66), Marcelo Ferreira (Angry Birds Transformers), Erik Evensen (Ghostbusters), és még sokan mások.

Az első kötetben olyan 1,21 gigawatt energiával felvillanyozó történetek lapulnak, melyek elregélik a Doki és Marty első találkozását, Lorraine és George hajszáját Calvin Marty Klein után, Biff juraidőszakbeli kiruccanását, valamint a Doki első jövőbeli vizitjét. És ha mindez nem volna elég, még egy kifejezetten impozáns címlap galériával is találkozhatsz a könyv végén!

A Vissza a jövőbe - Elfeledett regék és alternatív idősíkok kizárólag a kiadótól lesz kapható, előrendeléssel, előfizetéssel, mely a panelkalandor[KUKAC]gmail [PONT]com e-mail címen intézhető. Rendelési időszak: június 17., megjelenés júliusban. A kötetből annyi fog készülni, amennyi előrendelés addig érkezik.

Van facebook oldal is, akit érdekel a könyv, már rendelheti is 3980 Ft-ért, szállítással.

Ma van 10 éve, hogy megérkezett a Delorean. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy vissza kell egy kicsit nézni, hogy mi is történt ebben az időszakban, és sokszor meglepődik, hogy mik alakultak. Az én elmúlt 10 évemben szinte minden megváltozott. Többször váltottam munkahelyet, a gépeimet többször cseréltem, elköltöztem, voltak terveim, amik aztán nem úgy alakultak, alakultak olyan dolgok, amiket nem terveztem, megházasodtam, elváltam, most pedig van egy olyan barátnőm, aki a Delorean nélkül nem lenne. És ez a legutolsó a lényeg. A Delorean megváltoztatta az életemet több szinten is.

Pedig 2008-ban ez nem volt egyértelmű. Elég komoly döntés előtt álltam, elvégre ami pénzem volt, azt lehetett volna normális dolgokra is költeni, de nem így lett. 2005-ben találtam ki, hogy kell egy ilyen autó. Valamikor 2007 környékén már éreztem, hogy sínen vagyok, ebből tényleg meglesz a gép, bár senki nem hitte, hogy valóban végigcsinálom. Igaz, én magam sem mondtam sokaknak, hogy ne jöjjenek a negatív energiák, amiktől Csodabogár is félt, a Kelly hőseiben.

Aztán 2008 februárjában, sok év spórolás után ültem az eBay előtt és ott volt a döntés. Szerintem mindenkinek az életében van legalább egy, de inkább több ilyen, amikor ott az igen/nem helyzet, ami után az élete vagy így, vagy úgy, elindul egy irányba, de akkor dönteni kell, mert a kettő együtt nem megy. Nálam ez a választás a szokványos, biztonságos élet, a pár év múlva nagyobb lakás/ház, újabb autó, illetve a "Basszunk oda, vegyünk Deloreant!" között mozgott. És a második felé indultam el. Ott, akkor, ez nem volt egy óriási, csörömpölős, világot megrengető döntés, nem voltam Neo, aki éppen most ette meg Morpheus piros piruláját, csak megnyomtam egy Place Bid gombot, vártam, majd fél perc múlva néztem, hogy mit tettem. Senki nem tudta, hogy most ebből mi lesz. Mint amikor egy tetszőleges sci-fiben a főhőst berántja a fekete lyuk. Nem tudja hova jut, nem tudja, hogy jobb lesz-e neki vagy rosszabb, de az biztos, hogy más lesz. Nekem is más lett, és a legfontosabb, hogy jobb, és színesebb lett.

Bő egy hónappal az érkezés után már alakult is a klub, szeptembertől ment a delorean.hu, indult a fórum, a blog, jöttek az emberek. Kicsit később megjelentünk a facebookon, később, ahogy a többi autó is érkezett, mentünk a találkozókra, csináltunk pólókat, pulóvereket, kulcstartókat, egyéb bizbaszokat, és egy jó kis haveri társaság verődött össze a sok érdeklődőből. A klub bővebb dolgairól majd az Ati ír egy visszatekintést hamarosan, ezért én most maradok a saját dolgaimnál.

Visszatérve a változásokra. Nem tudhatom, hogy mi lett volna, ha nem veszem meg a Deloreant. Az viszont biztos, hogy a Duduval nem is ismernénk egymást. Az is biztos, hogy nem írtam volna a blogra majdnem 1400 bejegyzést, amivel a világ egyik legnagyobb Deloreanes adatbázisát hoztam létre, nem ismertem volna meg többszáz embert, nem utaztam volna be fél Európát más őrültekkel együtt, nem lennék tele nagyon vagány cuccokkal, és nem vigyorognék minden alkalommal, amikor kinyitom a garázsajtómat. Hogy mi lenne helyette? Fogalmam sincs. Nem tudom mivel tölteném ki ezt a sok helyet az életemben. Biztosan többet ülnék a gép előtt, biztosan jobban ismerném a népszerű déli tengerpartokat a hideg északiak helyett, biztosan lenne egy új és unalmas autóm, talán gyerekszámban is előrébb járnék. De az is lehet, hogy egy kicsivel később mégis vettem volna valami érdekes autót. Nem tudni, de örülök, hogy inkább így alakult.

Zárásként annyit, hogy ha majd valamikor, valamelyikőtök, felismeri a döntés pillanatát, ami után vagy maradhat a társadalom által elvárt szürke hétköznapokban, vagy választhatja a kicsit rázósabb, de izgalmasabb B verziót, annak jusson az eszébe ez a bejegyzés! Aztán basszon oda az asztalra és csinálja, amit a szíve diktál. Elvégre azért kell racionálisan élnünk, hogy rendesen kiélhessük az irracionális vágyainkat. Maximum belebukik, de lesz egy jó sztorija.

Előző rész itt.

A befektetési rész megvolt, a költségvetési tervek szintén, minden készen állt a rajtra. Már csak egy dolog volt hátra, az angol kormány jóváhagyása. Cork és Prior elvárta, hogy a kormány írországi irodája garantálja a Hill Samuel kereskedelmi bank által nyújtott hitelt. Ők lettek volna a befektetők, akik a Delorean második menetét lehetővé tették volna.

Viszont ez a jóváhagyás nem érkezett meg.

Ahogy Barrie Wills emlékszik: Reggel a bank képviselője elmondta, hogy habár James Prior nagy támogatója volt a tervünknek, Margaret Thatcher kevésbé. Később Cork azt mondta, hogy szerinte Prior elrontotta a terv bemutatóját, így Thatchernek az a benyomása támadt, hogy a csapatunk mögött nincsen semmi pénz. Viszont ez egyáltalán nem volt igaz. A pénz megvolt, mindössze Thatcher rábólintására volt szükségünk, hogy hozzájuthassunk és már indul is a terv.

Azonban Thatcher nem ezt hallotta. Ő azt hallotta, hogy arra kérjük a kormányt, hogy még több pénzt öntsön a DMC-be. Hallottuk, hogy azzal zárta le Priorral a beszélgetést, hogy: "Mondja meg a felszámolóknak, hogy tegyék a dolgukat. Nincs több pénz."

Thatcher nem szerette Priort. Mindannyian tudtuk, hogy Thatcher Priort a "wet"-ek közé sorolta. Egyike azoknak, akik habár kormányzati pozíciójuk volt, túl "puhák" voltak az iparági szereplőkkel, és hajlamosak voltak beavatkozni, ha a dolgok rosszra fordultak. Ez pedig egyértelműen az ellenoldalra helyezte őt a hivatalos thatcheri konzervatív irányvonallal szemben.

Nem tudni, hogy már az induláskor eldőlt, hogy Prior nem nyerhet, vagy csak ennyire elrontotta a prezentációt, de úgy tűnt, hogy a csapatunk játékának vége.

A gyors 100-ról 0-ra fékezés után megmondták, hogy jegeljük a terveinket, most Delorean kap még egy esélyt a pénzgyűjtésre. Viszont az ő befektetői valahogy sosem jelentek meg. Miután Thatcher kiöntött minket a fürdővízzel együtt augusztus 12-én, onnantól jöhettek John befektetői. Névtelen arabok, Tiny Rowland (aki mindezt mellesleg tagadta), valamint egyéb megnevezett és meg nem nevezett alakok. A sok bába közt elveszett a gyerek.

Azonban volt még egy - habár nagyon kicsi - esélyünk, ha John Z. Deloreannek nem sikerül megszereznie a pénzt. Ha a kormány megvette volna a céget, akkor lett volna a kormánynak egy olyan kisvolumenű gyártója, ami egy általa szeretett autó gyárt, valamint két másik olyan, amivel pedig az egész világon versenyképes lehetett volna. A legrosszabb esetben Delorean visszakerült volna a cég élére és onnan folytatta volna ahol abbahagyta. Oké, talán nem ez lett volna a legrosszabb, de elképzelhető lett volna. 

Akkor adtuk fel, amikor Cork úgy gondolta, hogy John meg nem nevezett befektetőjének (Az FBI drogkereső csoportjának) elég jó esélye van. Azonban ezek az események vezettek el 1982 október 19-éhez. Ekkor szólt oda Paul Shewell, hogy másnap pakoljuk össze a cuccainkat, valamint tájékoztassam a személyzetet, hogy vége a DMC-nek. Nincs második esély a csapatunknak, nincs második esély John Deloreannek.

1982 október 20-án az Egyesült Királyság arra a hírre kelt, hogy Deloreant kábítószerterjesztés vádjával letartóztatták, egy FBI-os fedett akció keretében, az Egyesült Államokban. Elkeseredettségében, hogy a cégét megmentse, Delorean belement, hogy pénzelni fogja 24 millió dollárnyi kokain eladását.

Ezek után pedig a cég, a feltámadási remények, igazán halottak voltak. Ha az angol kormány és az angol bankárok eddig nem akartak Deloreannel üzletelni, most már aztán tényleg nem fognak. Habár Deloreant később, 1984-ben, felmentették, mert bebizonyosodott, hogy csapdába csalták, a hírneve örökre besározódott. 2005-ben halt meg.

Kalandos volt a múlt szombat, a mosásból és ebédből jó hat órás kirándulás lett. Így kell ezt csinálni! A héten szerintem nem megyek sehova. Viszont elkezdem az át nem vett pólókat, pulóvereket kiküldeni mindenkinek.

Előző rész itt.

Az eredetileg tervezett DMC-12 jó nagy tüske lett volna John Z. Delorean korábbi GM-es főnökei oldalában. Az legkorábbi verziójában olcsó volt, könnyen javítható, takarékos és jó volt vezetni.

A fejlesztése során azonban ebből néhány dolog kiesett, a korai autók különösen rosszak voltak. Beragadó ajtók, bedöglő generátorok, rossz összeszerelési minőség és így tovább. Viszont ha lett volna idő a további fejlesztésére, akkor egy igazán jó autó lehetett volna.

Az új DMC pedig ezt lehetővé tette volna. Továbbá itt nem csak a meglevő termék frissítéséről lett volna szó, hanem új autókban is gondolkodtunk. A csapatunk kidolgozott egy üzletet Donald Healeyvel arról, hogy licenszelhessük a Healey nevet az új DMC termékekhez, valamint egy másik megegyezést a British Leylanddel, hogy gyártásba vehessük a ráncfelvarrott Triumph TR7-et és TR8-at, mint DMC Healey 2000 és 3500. Ezekkel, valamint a turbósított eredeti DMC-12-vel három autónk lett volna az emberek számára.

A Healey márka, a sportautós örökségével ideális választásnak tűnt Chucknak és nekem. A Healey Gullwing (DMC-12) és a Healey 2000 és 3500 tökéletesen beleillett az újonnan megálmodott DMC képbe. A Healey 2000 a európai piacra került volna, a V8-as Healey 3500 pedig Amerikába talált volna otthonra. Legalábbis ez volt a terv.

Egy további autót is terveztünk. A sokfelől hallott, Giugiaro által tervezett DMC-24 sedant. Egy sirályszárnyas négyülésest. Ami így nézett volna ki:

Úgy gondoltuk, hogy alacsonyan tartjuk a darabszámot. Míg John Delorean annyi autót akart gyártani, amennyit és amilyen gyorsan lehetséges, az új DMC - a befektetőkkel való konzultáció után - 3500 DMC-12-t és 7500 TR7/8-at gyártott volna összesen. Évi 11000 legyártott autóval a DMC egy elég kis gyártó maradt volna.

Egy gond azonban még volt. Delorean, az ember, még mindig beleköphetett volna a levesbe.

John legutóbbi esetleges befektetője Peter Kalikow volt, a vagyonos manhattani ingatlanfejlesztő, aki a korai '70-es években megpróbálta elindítani a saját autómárkáját, a Momo Mirage-t. Barrie Wills szerint ezek a tárgyalások 1982 késő májusában zajlottak, amikor Charles Bennington és én elhatároztuk, hogy megállapodunk a British Leylanddel a Triump TR8 átvételéről, hogy megmenthessük Dunmurryt.

Amikor Sir Kenneth Cork meglátta a tervünket és jóváhagyta, akkor elmondta Johnnak, hogy csak akkor kap egy második esélyt júniusban, ha nekünk nem sikerült elintézni a pénzügyeket. Szerencsére nem kellett sokat idegeskednünk, így aztán átküldünk egy jó nagy kupac olvasnivalót Johnnak.

Cork terv szerint elvitte az összes dokumentációt Johnnak New Yorkba, ahol 1982 augusztus 9-én találkoztak. A következő napon mi találkoztunk Paul Shewellel a Cork Gully irodában. Cork még aznap este hazarepült és ott voltak a kezében a papírjaink, minden egyes pontunk mellett egy pipával, amit John Z. maga írt be. Mindössze annyit kért, hogy ő lehessen az amerikai importőr és forgalmazó. Nem is rossz...

Ez a hét sűrű lesz. Ma Komárom-Győr vonalon fogok mozogni, holnap légkondi szerelés, hétvégén pedig megnézzük az oroszlányi amcsi éttermet. Szóval ha valaki erre jár, szóljon! Ez mondjuk főleg a szombatra vonatkozik.

A DMC történetében a felépülés és a bukás a legérdekesebb, mindegyikről írtam már eleget. Most viszont találtam egy jó kis sztorit, amit eddig még nem ismertem. Ez is a '82-es évről szól, amikor már bajban volt a cég, de mindenki próbálta megmenteni. Barrie Wills mesélte el, hogy mit és hogyan próbáltak elérni, valamint hogy hogyan nem jött össze a dolog. Itt az eredeti link, most az első felének az érdekesebb részeit fordítom le, aztán majd jön a többi rész is.

...

Miközben JZD igencsak küzdött a túlélésért, egy kis csoportnyi Deloreanhívő, Akik magukat UK Konzorciumnak nevezték, pont ugyanezen dolgozott.

Barrie Wills, a DMCL vezetője a csődeljárás alatt, Charles "Chuck" Bennington, egykori vezető, valamint L. E. "Bill" Bellamy, a CP Trim elnöke (ami a DMCL vegyesvállalata volt, valamint az autó kárpitjainak és üléseinek a beszállítója), kidolgoztak egy tervet, amivel megvehették volna a céget és újra sínre rakhatták volna. Együtt dolgozva Sir Kenneth Cork és Paul Shewell csődbiztossal, valamint Margaret Thatcher észak írországi emberével, Jim Priorral, kitaláltak egy olyan üzleti tervet, ami a DMC-t hosszú távon is működőképessé tehette volna.

Talán.

...

Barrie elmondta, hogy az első találkozókat titokban tartották, a szükséges cégeket titokban hozták létre, a beavatottaknak meghagyták, hogy tartsák a tervet titokban, amíg sikerül kidolgozni a finomabb részleteket.

Azonban ahogy az lenni szokott a szigorúan titkos tervekkel, ez is kiszivárgott. Szerencsére a terv így is felkeltette Sir Kenneth Cork csődbiztos figyelmét, ezért Wills és támogatói kaptak egy meghívást egy út melletti megállóba, hogy kimagyarázzák magukat.

"Sir Kenneth leültetett minket egy kisebb asztal köré, majd azzal nyitotta meg a beszélgetést, hogy jobb, ha elmondjuk, hogy mire készülünk, mert úgy tűnik, hogy az a valami, amit közösen művelünk, még az Észak Ír Iroda figyelmét is felkeltette, és nagyon érdeklődnek a részletek iránt."

Ekkor Wills érezte, hogy most még a munkája is veszélyben van, elvégre munkaidőben azon dolgoznak, hogy hogyan vásárolhatnák meg a céget, de valójában teljesen biztonságban volt.

"Cork nagyon odafigyelve és nagyon alaposan feltett pár kérdést, majd egy kis szünet után elmondta, hogy ez volt az első értelmes terv, amit a dunmurrybeli cég megmentésével kapcsolatban hallott, és hogy teljes támogatását adja hozzá, amíg értelmét látja. Valamint azt is elmondta, hogy a gyár teljes becsukását is elhalasztja addig, amíg haladunk a tervünkkel.

A terv szerint a céget átneveztük volna Dunmurry Motor Companyre. Ennek két oka volt. Az első, hogy a cég központja Dunmurryben volt, másodszor pedig mert így meg lehetett volna tartani a nagyon stílusos DMC logót. Költségcsökkentés teljes erővel, elvégre miért fizessünk egy komplett új márka bevezetéséért?

Eddigre már nagyon aggódtunk amiatt, hogy a Delorean nevet egyre több rossz dolog vette körbe és ez a márka jövőbeli használatára is negatívan hatott volna. A DMC logó, amit Phil Gibbon grafikus készített 1974-ben, viszont annyira egyedi volt, hogy meg szerettük volna tartani. Ezért gondoltuk, hogy átnevezzük a céget Dunmurry Motor Companyre - a Bayerische Motoren Werke (BMW) mintájára - és így kiejtjük a Delorean szót a szóhasználatból.

És mi lett volna Deloreannel, az emberrel? Hát ha a neve nem lett volna benne a cégnévben, akkor nem lett volna ott az irodáján sem. Legalábbis ez volt az ötlet. Az angol csapat nem lelkesedett a jövendőbeli részvételéért.

Wills szerint John neve mérgezővé vált a londoni cityben, mi pedig pont onnan szerettünk volna befektetőket szerezni. Mindenesetre már nem voltunk elragadtatva a vezetési stílusától, valamint attól, hogy nem volt képes megérteni, hogy egy kis specialista autógyártót vezet, olyat, mint az egyik korábbi munkaadóm, a Reliant Motor Company, nem pedig egy multinacionális céget. Ennek ellenére felajánlottunk volna neki egy névleges pozíciót a tőlünk független amerikai importcégben, amit a DMCL második vezetője, és a Chrysler egykori európai elnöke, Don Lander vezetett volna.

És Delorean legnagyobb próbatételei még csak most következtek.

Már megint ünnep volt, már megint csak döglöttem, már megint nem írtam időre blogot. Ezért aztán a szerdai blog pénteken érkezik.

Ezért most csak egy rövid linket rakok ide, aminek a lényege az, hogy John Delorean özvegye, Sally Delorean, ismét nem bír a seggén megülni, és megint perli a DMCH-t, ezúttal a Vissza a Jövőbe film miatti merchandise cuccok miatt. Jelenleg van a Universal Studios és a DMCH között egy szerződés, ami szerint a filmmel kapcsolatos játékok, makettek, akármilyen BTTF Deloreanek eladásából származó bevétel 5%-a a DMCH-t illeti, mint a jogok tulajdonosát. Na Sally Delorean szerint ezt inkább neki kéne kifizetni. Remélem kivágják a nőt a bíróságról, mert látszik, hogy ő a szép amerikai hagyományokat folytatva, pereskedésből kíván megélni.