Élet egy Deloreannel

Először is. Ez az a rendezvény, ami tavaly és tavaly előtt még American Motors on the Beach néven futott. Ezért aztán mikor kiderült, hogy az nem lesz, és a meglevő Facebook események, csoportok is döglöttek, de cserébe meg lett ez, eléggé fogalmatlanok lettünk. Most akkor mi van? Miért más a neve? Aztán rájöttünk, hogy ez a kettő ugyanaz, mégis más. Mert idénre ez a buli 10!!! napos lett. Jött a következő mi a retek van? Mi történik itt? Ebből a bevezetésből talán látszik, hogy habár tavaly - a licitálásos részt leszámítva - alapvetően pozitív emlékkel jöttünk haza, eddigre meglehetősen bizonytalanul álltunk az idei rendezvényhez. A 10 napos időtartam pedig nem segített ezen. Mert hát ennyire mi biztosan nem jövünk, de így nem lesz helyünk vagy nem az lesz a helyünk, amit megszoktunk, meg több felől is hallottunk negatív hangokat a szervezésről, tavalyi évről. Emiatt aztán év elejére kialakult a verdikt, hogy a Brendon idén kimarad. Ezért is ment Hannibal az LCW-re, hogy felderítsen jövőre, és amikor meg az ACCH is befutott, megegyeztünk, hogy akkor az lesz az idei fesztiválozás, jövőre meg majd meglátjuk.

Ebbe a megegyezésbe rottyantott bele egy szép nagyot McFly. Az ACCH előtt talán egy hónappal eszébe jutott, hogy neki nem jó az a hétvége, menjünk inkább a Brendonra. Mondtam, hogy beszélsz hülyéket, megegyeztünk. De hát a Brendon milyen jó, milyen fasza, van tó, stb. De bazmeg McFly, mindenki átszervezett oda, nemá! Dedededede. És mivel ő volt az erőszakosabb, és egyébként valóban jó volt a Brendon, oké, akkor oda IS megyünk, mert mi elmegyünk az ACCH-ra is. Így aztán eldőlt, hogy idén kimaxoljuk a dolgot, mert ugye az ACCH-s Delorean deficit miatt megyünk a következő ACCH-ra is. Szóval míg egy átlag évben egy 3-4 napos amerikai autós találkozóra szoktunk menni, idén háromra is megyünk. Csodálatos.

Na de térjünk a lényegre, milyen is volt ez az egész? Röviden: Nagyon jó! 

Hannibal és McFly a szokásos csütörtöki napon érkezett, nekem sajnos családi problémák miatt ez nem sikerült. Összerakták az új legénységi sátrunkat, beapplikálták a hűtőt, és már le is tesztelték a helyet. Nem voltak sokan, a korábbi napokra is szétoszlott a nép, szóval a nem lesz helyünk félelmünk alaptalannak bizonyult. Ez a kevés ember aztán később sem lett sokkal több, de őszintén szólva ez nekünk annyira nem hiányzott. Mi eddig is magunknak csináltuk a bulit, ezután is így lesz. Másnap aztán mi is odaértünk elég korán, és kicsit később az Ati is megérkezett a Lincolnjával, majd Frida is begurult. Így aztán teljes lett a létszám, lehetett fullba nyomni a kretént. És McFly hozta is a kötelezőt.

Idénre a villanytutaj fontos fejlesztésen esett át, lett egy felépítménye, aminek a tetejére egy napelem került, így nem kellettettek már az akksik, önjáró volt a cumó, és többen is ráfértünk. Persze ezt is túltoltuk, mert amikor mindenki ráült, akkor egy diszkrét 1-2 centis mélységben mentünk, mert a 420 kilós maximális teherbírást erősen túlléptük a hét személy + KisMcFly mennyiséggel. Szerencsére az eszköz küzdött keményen, nem volt semmi jelentős probléma egy kis alvázmosást levéve.

Jött azonban a tavalyi terv kicsit módosult változata. Akkor azt találtuk ki, hogy kalózkodni fogunk, és embereket, vizibicikliket, bármiket ejtünk foglyul Brendon dollárért cserébe, hogy aztán majd licitáljunk vasárnap. Na ez a gondolat annyiban módosult, hogy a licit már nem érdekelt minket, viszont olyan sok szép stég volt, nekünk miért nincs? Szóval felhúztuk az ACCH-n kapott, de ott nem leírt kalózzászlónkat, és elmentünk stéget lop szerezni. És szereztünk. Később a szervezők mondták, hogy valaki odament hozzájuk, hogy jöttek a kalózok és elvitték a stéget, ilyenkor mi van? Amire a szervező azt mondta, hogy ilyenkor az van, hogy a kalózoknak van egy stégje, neki meg nincs. Aztán mikor belejöttünk, és még egyet elhúztunk, akkor azért szóltak, hogy na, úgyhogy mivel jó fej kalózok vagyunk, ezért a rosszabbikat visszavittük. Valahova.

Habár volt úszkálás, tóban lébecolás, beszélgetés, sőt felfújható bazinagy fánkúszógumikon visítás, miközben a villanytutaj húzza a delikvenst teljes erővel, a hétvége csúcspontja egyértelműen a szombati stégúsztatás volt, mikor összevissza mászkáltunk a tavon. Több vizibiciklis is odajött hozzánk, mert hát biztos ez itt a mozgóbár. És kaptak is egy kis üzemanyagot, hogy haza is tudjanak tekerni. Bár egyértelmű, hogy az esti sütögetés volt a legjobb, amit szintén az úszó stégünkön tartottunk, a tó közepén, karácsonyfaizzók által kivilágítva. Kimentünk, ledobtuk a horgonyt, ami egy bazi nagy betonkocka volt jól átkötözve valami kötéllel, aztán indult az evés-ivás. Közben KisMcFly elpilledt, szóval leheveredett a stég közepére az asztal alá, és miközben körülötte kitört a totális káosz és világvége, legalábbis hangerő szempontjából, ő köszöni szépen jót aludt. Ez onnan is nagyon jó volt, de a partról még jobb látvány lehetett. Kaptunk is pár képet a kint maradtaktól.

Voltak persze áldozatok. Az egyik székünk sajnos beleesett a vízbe és el is merült, meg is gyászoltuk, mert jó ügynök, illetve szék volt. Ez mondjuk maga is egy külön történet, mert sokáig mindig Mentos sátrát hoztuk, pedig Mentos egy ideje már nem is jár velünk ezekre a jó kis alkalmakra. Aztán tavaly ki kellett mondanunk, hogy szegény sátrat megette az UV. Már mindenhol szakadt, az egész anyag elévült, valamit tenni kellett. Abban megegyeztünk, hogy új sátrat csak akkor veszünk, ha nincs más, inkább egy régebbi kéne, amit nem nagyon használtak. Nem is tudom kicsoda, de valaki a klubból megtalált egy hirdetést az álomsátrunkkal, és minden egyéb tartozékával, én lefoglalóztam, Ati meg elhozta, mi meg kifizettük neki a saját részünket. Itt volt a keresztelője, nagyon szép, könnyű felállítani, pont ideális lesz klubhasználatra. Na és ebből a csodás szettből veszett most el az egyik szék. Nagy szomorúság, de majd túléljük valahogy.

A vasárnap aztán már pakolással telt, ahogy mindig, a vízbe már be sem mentem, igaz a McFlyék kihúzták késő délutánig a hazamenetelt. Meleg volt egész hétvégén, áldás volt a tó, az biztos. A legvégén még beszéltünk egyet a szervezőkkel, elmondták, hogy sokan beszéltek rólunk, hogy mi aztán fullba nyomtuk a kretént, és mi erre büszkék is voltunk. Már el is kezdtünk gondolkodni a jövő évi gurításon, szerintem tényleg megcsináljuk a mozgóbárt. Viszont a jövő év meghívásos lesz, a kis fesztivál helyett inkább egy nagy házibuliban gondolkodnak, meglátjuk mire jutnak. Nekünk biztos a helyünk.

Végül pedig hazaértünk, másnapra mindenki lemosta az autóját, mert a por, hát az ismét dolgozott. Igaz, a belső takarítást kihagytam, mert következő héten jött az 54. ACCH, amin úgyis összekoszolódott volna.

A Delorean egyébként jól működött, a légkondi is frankó, de a kuplung nem tökéletes. Azon még javítani kell.

Az olasz út alatt már elég jól lehetett érezni néha, hogy indulásnál, amikor engedem fel a kuplungot, akkor rázza az egész autót. Beszéltem róla a többiekkel, és arra jutottunk, hogy igen, ez bizony a kuplung lesz, mert habár még nem csúszik, valami mégsem teljesen patent. Megjöttünk, meg is rendeltem az Edtől a Valeo szettet szállítással 150e Ft-ért, éppen a legrosszabb árfolyamon. Aztán jól ráültem a cuccra, és nem csináltam semmit pár hétig. Beszéltem a szerelővel, aki már a szomszédom, de valahogy soha nem sikerült az autónak átkerülnie hozzá. Végül múlt héten összeszedtem magam, megbeszéltük, hogy egyik reggel átviszem, aztán ránéz. Így is lett, aznap leszedte a váltót, kiszedte a kuplungot, aztán azt mondta, amit senki nem akar hallani: Na ezt nézd meg!

A kuplung kb. 40-50%-os, már látszik rajta a kopás, de még nem katasztrófa. Viszont ha már megvettem, akkor ki lesz cserélve. Ami viszont bajos volt az az, hogy ahol a motorba belemegy a váltó tengelye, ott bizony már eresztett a szimmering, és az az olaj szépen folyt rá a kuplungszerkezetre, és valószínűleg amiatt, de a lendkerék sem volt már teljesen sima. Emiatt azt síkoltatni kell. Nem vészes dolog, de szükséges. Plusz nézte a szerelő, hogy a váltóból kijövő nyelestengely lötyög. Nem tudtuk, hogy ez mennyire gyári, kerítettünk hát egy váltószerelőt, hogy mondja meg. Szerencsére ez teljesen oké, így csak a jobb oldali féltengelyszimmeringet kell cserélni a váltón, mert az szokás szerint folyat. A bal oldalit nem régen cseréltem, az oké. Így aztán az egész vége annyi lett, hogy jobb oldali szimmeringcsere, a diffi hézagolása, egy kis takarítás, átnézés, de igazából semmi különleges. Ez így 50e Ft volt, amit lehet soknak venni, de ha beleveszem, hogy egy nap alatt meglett, és nem kellett heteket várni, már sokkal könnyebben elfogadható.

Ezzel azonban nem lett még vége a szerelésnek, mert miután össze lett rakva az egész, valamiért csak nem akart a kuplung rendesen kiemelni. Sok idő ment el a légtelenítéssel, hibakereséssel, de csak nem jutott előrébb a dolog, még a McFlyt is felhívtuk, hátha ő tud valami okosat mondani, de nem jutottunk semmire. Le kellett szedni újra a váltót.

És meg is lett a hiba. Az Ed által árult új Valeo kuplungszett habár nagyon hasonló, de nem teljesen tökéletesen ugyanolyan. A fenti képen az a jó rozsdás tárcsa, eredetileg kb. 5 mm, de az újon csak kb. 4 mm. És ez az 1 mm éppen elég volt ahhoz, hogy ne emeljen ki rendesen, ezért a négy felfogatópontra be kellett tenni egy-egy alátétet, és így már szépen működik minden. (Mellesleg ne ijedjen meg senki attól a rozsdától, amit a képen lát, kiszedéskor nem ilyen volt, csak bő egy hét esőben ázás után készítettem a képet, utána ment az egész a kukába.) Mehettem is tesztkörre. Mentem, és habár a kuplung könnyebb is lett, és jó volt az autó érzete, de valami nem volt rendben. Túl alacsony volt a fordulat, nem olyan a gyorsulás... várjál csak! Hát hármasban indultam. Mert nincsen egyes és kettes. Hoppá. Visszavittem, és úgy tűnik, hogy a másik méretű kuplungszerkezet miatt a régi beállítású rudazaton is állítani kellett. Ezzel element további két délután. Viszont ha már azon is állítani kellett, akkor nekiálltunk beállítani a sebváltót magát is, mert az nekem mindig enyhén jobbra dőlt, most meg nagyon.

Ez a jobbra dőlés azért van, mert a sebváltó alatti szerkezetnél a nyíllal jelölt kis pöcök nem középen van, hanem jobb oldalt. Ezt egy bovdennel lehet állítani, ami sikerült is, bár nem olyan könnyen, mint amire számítottunk.

Ez végül beállt a rendes helyére, visszajött egytől négyig az összes fokozat, már csak az ötös hiányzott. Ez egy újabb pár órás állítgatás után szintén előkerült, mehettünk az újabb tesztkörre. Igaz, még félig szétszedett középkonzollal, amolyan falusi Mad Max stílusban, de legalább mehettünk.

Úgy tűnt, hogy minden oké. Igaz összeszerelés után a sebességeket, főleg az ötöst, még kicsit nehezebben veszi, ezért egy hosszabb tesztelés és összerázódás után még utána állítunk egy kicsit, de a lényeg, hogy az autó funkcionálisan már rendben van, igaz kényelmi szempontból még nem az igazi. Ja és összerakás után akkor már rendesen raktuk be a zajvédő gumit, mert természetesen a Forward rész volt hátrafele.

Még egy kisebb dolog volt a kuplungcsere mellé. Az egyik, hogy ha már úgyis le volt szedve az önindító is, akkor azt is elvittem a villanyosomhoz, hogy arra is nézzen rá, úgy ahogy a generátorra is. Baja nem volt, de egy takarítás nem ártott neki, 18000 Ft-ból ki lett takarítva, újra lett zsírozva.

Múlt hétvégén voltunk az 53. ACCH-s találkozón, ami az American Car Club Hungary rendezvénye Alsónémediben, az Öreg tónál. Hannibal pedig nagyon lendületben volt, és megírta az eseményt, így nekem csak egy kis belepofázás maradt csak.

Néhány hete már leegyeztettük, hogy van ez az M-Tom-féle rendezvény filmes autókkal, amire Tomi csábította a klubot, ezért aztán Viktorék megígértek neki egy autót, amit aztán Zsolti munkássága alapján jól fel is cicomáztunk volna, hogy filmszerűbb legyen. Sajnos csak volna, mert aztán kiderült, hogy Viktor mikor megkérdezte a szerelőjét, aki már 3 napja "dolgozott" az autón, hogy hol tart, csak annyit válaszolt, hogy "ja, az mára kéne igaz?" (Egy kuplungcsere volt a program, de nagyon megcsúszott vele a szerelő. Van ilyen.) Na hát nem voltunk boldogok, mert kellett volna más lehetőséget választanunk, de egész máshogyan építettük fel a klub megjelenésének szerkezetét, így aztán az időgépet majd valamikor a múltban fogjuk pótlólag kiállítani a kijelölt helyre.

Attila hozta az új "meglepetés verdáját", a főnökének szerzett és még általunk sem látott GMC emelt-hosszított óriás buszt, vagy mit, mert még a legújabb Citarok sincsenek ennyi mindennel felszerelve. A tévét csak másnap vettük észre benne, pedig nem egy Junoszty. Zsoltiék is új beszerzéssel debütáltak: egy Jeep Commander igen hangulatos, légvonalban közlekedő kockaforma járgánnyal, szintén elég komfortos kivitelben. Hamar egyöntetűen megegyeztünk abban, hogy az amerikai autós rendezvényen való megjelenésünk - a piros Octaviát kivéve - megint határozottan jól sikerült. (És most nem szólunk ennél többet arról, hogy én a Passattal jelentem meg.)

Na így voltunk az első fecskék a rendezvényen, még péntek délelőtti érkezéssel, miután sorban-láncban hívta mindnyájunk mindnyájunkat vetésforgóban, hogy ki mit hoz, mit nem hoz, meg ki, kivel, hányan hol fog aludni. Még picit visszaugorva, még érkezésünk előtt mindebből akkora káosz kerekedett, hogy aztán bevállaltam magam, hogy intézkedem és megpróbálom az ellentmondásos infókat kifésülve Tomit jobb belátásra bírni, hogy nekünk bizony nem elég 1-2 faház, hanem 3 kell a VIP ház egy szobáján kívül, amik legyenek egymás mellett, tóparton, árnyékban, wc közelségben, nagy parkolóval és asztallal, kissé elszeparáltan, kedvezményesen, sok ággyal, tűzrakóhellyel, horgászhellyel, de csak ennyi, nehogy telhetetlennek tűnjük - fejébe a beígért Deloreanért. Azt hittem, megszakadt a vonal, mire Tomi némi hatásszünet után csak annyit mondott, "Te figyelj Hannibal! V8-ban ülök, lent van az ablak, szart se értek, úgyhogy én most inkább megállok... na mondd mégegyszer!" Hát le nem írom újra, de a végén leokézta, hogy a tiétek! Mondom tuti? Tuti! Felírtad? Fel! Na hát majdnem így is lett!

Érkezésünk után, még kellemesen telítetlen placcon találtuk magunkat, ahol előbb régi jó Brendon-os szomszédainkkal, Irénnel és Éviékkel az eltelt időben minden elmulasztott alkalmat behelyettesítettünk egy Welcome Drinkkel, mely alatt Atti úgy eltűnt, hogy egyenesen Tomit - a szervezőt - ejtette túszul, hogy akkor mi hogyan is lesz, mutassa a helyeket, legyen szíves. Persze addigra már kezdett látszani, hogy a rendezvény nem marad el, és Tomi is ülve nézett ki biztonságosabban, de azért megmutatta, melyik a 3 ház, azzal a kis gubanccal, hogy ebből viszont mégis kéne neki kettő vissza, mert odaígérte másnak is véletlenül. A barátság (vagy a pálinka?) győzött, értésére adtuk, hogy nekünk ez jól van így, de az a ház mehet, amelyikre rádőlt egy fa (nem sérült, csak nem nézett ki túl jól). Sőt, egy másik VIP-szobát is kaptunk, saját fürdővel, wc-vel, árammal - mert az ezen kívül sehol sem volt a területen a korábbi viharkárok miatt.

Elfoglaltuk hát a félszigetet a fent leírt paraméterekkel, a két faházzal, úgyhogy ennek örömére, ittunk. Felállítottuk a tábort (sátort nem, csak a nyárikonyhát), elhelyeztük az autókat, ekkor már tudtuk, hogy megleszünk. Közben mindenki befutott, és már kezdett látszani, hogy sem éhen, sem szomjan nem halunk ezúttal sem. Próbáltam invitálni kedvelt szomszédainkat is, de ők kevésbé alkalmazkodóak kajaügyileg, "mire az elkészül" jeligére. Ezt bizonyította, hogy csapatunk még csak töredék jelenléte idején elbandukoltam velük felfedezni a helyi lehetőségeket, minek következtében egy büfébe botlottunk. Volt ott mindenféle házias kaja - papíron. De lebetegedett a szakács, úgyhogy az idős hölgy kezéből valószínűleg Évi korgó gyomra vezérelt módon kikapta a hámozót, hogy menjen csak a húst sütni, majd ő inkább hámoz. Rendre is utasította Évi a büfé színeibe öltözötteket, hogy "hozzatok már még krumplit, mert ez lófasz." Úgyhogy hoztak. Én egy ping-pong asztalt tologató emberre szóltam rá, hogy nem a ház mögé, hanem elébe tologassák azt az asztalt! Sokak örömére, mint később láttam, bár mi végül nem játszottunk vele, mert ez a rész a bejárat mellett volt, mi meg azért jóval beljebb tanyáztunk a faházaknál, majdnem a tópart túlsó ívében.

Közben azért ránk esteledett, Ati a naplementében letudta vállalt kötelességét: a padlizsánkrémet, Zsoltiék gyerkőcei meg épp tán csak az aranyhalat nem fogták ki a tóból. Zene, sok fény, sok kaja, még több folyadék jellemezte az est hátralévő részét, jó hangulatban. Tomi is meglátogatott minket, eddigre értésére adtuk, hogy minden szuper és mindent köszönünk, de Delo az nem lesz. Ha nem is szomorúan, de azért beletörődött, majd aztán megígértük neki Felsőtárkányt. Én Doresszal elég hosszan elszórakoztattam magam (vagy inkább ő magát velem) immár jóllakottan, jólivottan, szóval csak teli élményt vittünk magunkkal előre a VIP házba leülepíteni egy rövid alvással. Vagyis hát majdnem így lett. Mert amikor már még a tücskök-szúnyogok is elcsendesedtek, nem hörgött se V8, se Tomi rekedten, sem valami tribute playback, Atinak mégiscsak sikerült feléleszteni a bulit, miután fa-dőlt-házra jellegű robajjal leszakadt alatta az ágy. Én a 3 percig tartó röhögésem közepette csak levegővételkor hallottam, hogy Viktorék is ugyanezt teszik a szomszédban xD Ezen felül Attit már csak a horkolásommal bosszantottam, de mikor már nyúlt a papucsért, pont elhallgattam. Másnap meg is jegyezte: "ilyen szarul ritkán aludt pénzért..." xD

Szombat reggel csak hátra vittem (előre) a Skodát, aztán addigra kinyitottak a kapuk, elindultak a programok és a jegyosztás. Én mondtam, hogy nekem nem kell jegy, mert már bent vagyok, mutatva a Delós klubpólóra, aztán mondták is, hogy akkor tényleg nem, de akkor vigyek már a többieknek is a karszalagból, aztán hozzam vissza, ha marad. Nem maradt. Aztán mondom csak fáj a lábam a korábbi események miatt és pont a beléptetésnél állt egy 1982-es, azaz velem éppen egykorú Camaro, amilyet szeretnék.

Bepofátlankodtam magam a jobb1-re, a tulaj srác készségesen mindent elmesélt, frissen vette, és egy hónapja csak javítja, elvitt a táborunkhoz is, ahol kikiabáltam, hogy na, mivel jöttem - ha nem is sajáttal, persze vissza is nyalt a fagyi, hogy na vegyem azt csak gyorsan meg!! - pattant fel mindenki a nyárikonyha étkezőasztalától - noha ez már így nem volt eladó, (Dehogynem! Kétszer is mondta, hogy 7 millióért már viheted is, csak te azt nem akartad meghallani! És ez szerintem alkuképes volt.) de a motiváció persze nem halványult. Azért szegény tulajt még vagy egy órát lefoglaltuk ott, mondjuk a rendezvény központi helyszíne mellett ... ráadásul.

Lassan elengedtük, majd Viktor is elmesélte gyorsan - "nézzük már meg amik eddig jöttek" csatakiáltással - indított sétánkon újabb vágyálmát. Nem is az, hogy konkrét, de alaposan körvonalazott elképzelések mentén bólogattunk egyöntetűen a Riviera formavilágára és praktikumára, méretére való tekintettel egyaránt egy kiszemelt példányra. Nem kicsi, nem nagy, de kellőképpen ritka. (A Delorean nagyon frankó, de két személyes, mi meg már négyen vagyunk. Kell egy másik autó, amibe a család is belefér. Egyelőre a Buick Riviera és a Skylark a befutó)

Végignéztük a bejárati oldalig a tájat, közben felgyűlt a filmes sarok is: General Lee, Kitt, Starsky & Hutch verda, meg négy bója a Delónak.. na majd legközelebb. Dudu is végre előkerült Doresszel, mert délben azért már többen is hiányoltuk őket, majd újra szomszédaink csapdájába véletlenül sem szándékosan belesétálva elkezdtük a napi rendes ülést... és ivást. Az éppen aktuális önjelölt séfek előtt leborulva, háromra el is készült a reggeli, vagy ebéd, vagy vacsora, kinek mi, úgyhogy azért időben kezdődhetett is a szieszta. Na meg a nap hátralévő részében történő további iszogatás elkezdése is. Sajnos kicsit erős és még több piát igénylő is volt olykor a programszerű muzsika, amit azért tűrtünk-tűrtünk, kínunkban már Fridát és Mentost is bekebeleztük, mert nehogy már nekik otthon legyen jobb, mint nekünk itt. (A zene elég hektikus volt. Volt ami nagyon bejött, volt ami egyáltalán nem. Látszott, hogy a DJ mindenkinek a kedvére akart tenni, ami igazából nem probléma, de ugye mindenki ismeri a mondást, miszerint az, ha valaki mindenkinek meg akar felelni, az valakinek nem fog tetszeni.)

Nagyjából sikerült csak az autóparkot szemügyre venni, elég nagy volt a mozgás, de a meleg is, úgyhogy inkább az árnyékot választottuk, majd ahogy teltek az órák, valaki mondta is, hogy amúgy fent már alig van autó, se ember, aki a zenére van itt. Meg is néztem magamnak, hát tényleg egymagában szórakozott a DJ. Naplementével múlt el a zaj, de rövidesen 2 JBL mégis újfent kiabált egymással, majd átcsapott a buli vadba, jöttek látogatók is, meg Mentoson is látszott már, hogy meg-megfáradt már az ivá... éneklésben, így nemigen megy ő onnan aznap haza. Éjfélkor le is zártuk a napot (mondjuk mikor máskor), meg azért csak kezdett lehűlni, szóval visszavonultunk. Attit reggel félve kérdeztem, hogy most hogy voltam a horkolással, ő meg legyintve csak mondta a tegnapit: "ilyen szarul aludni... de most legalább hűvösebb volt!" :D

A vasárnap azzal együtt már mind többen összenéztünk, hogy haladni kéne, de Viktorék már teljes létszámban maradtak el 9-ig, nem túl meggyőző életjelet adva ekkor, idézem: "Örghh, hörg, khgrhhh...". Én tudtam, hogy ezt azt jelenti, hogy reggelizzetek nyugodtan, mi is nemsokára csatlakozunk... na hát majdnem így lett. Igazából egy teljes értékűnek gondolt családi reggelit (minden még jól kinéző, általunk is ekkor fogyasztott esti kaját) hagytunk nekik is ott, remélve, hogy még összefutunk, de csak Mentost hagytuk hátra mindezzel, mert Attira hárult valahogy az aggregátor visszaszállítása a bérlőhelyre, amire megkért, hogy legyek kísérő-segítője ebben. Így röviddel - a hosszú pakolás után - Zsoltiékat követve mi is kiléptünk a kapun, miután valahogy mobillá tettük a hatalmas zajládát, amit elsőre majdnem sikerült is hiánytalanul leadni. Aztán lassan csak mindenki hazaért, miután szétosztottuk a frissen szerzett tábori sátras szettet, hogy lemossa autójáról a fél centi port-homokot, bár nekem ebben még alibim ez az írás.

Megelőlegezem, hogy egyelőre mindenki megelégedésére jó hétvége volt ez az 53. ACCH, lehet még ide jönni, részemről biztos. Két találkozó hátra lesz még a nyáron hasonló jelleggel, ott majd rendezzük az egymás közt kivétel nélkül kialakult talált tárgyak osztályának portékáit.

Még annyit fűznék hozzá, hogy miután a banda nagy része lelépett 9 körül, így rám és Mentosra maradt a tábor legvégének a lebontása, bár tegyük hozzá, hogy nem sok tennivaló volt ezzel. Viszont így a többiek kimaradtak egy csodás élményből, mert a szomszédaink Évája valahogyan bezárta a kulcsait az autójába. Elindította a gépet, becsukta az ajtót, pakoltak kint, és azt vették észre, hogy az autó meg bezáródott. Hoppá, ilyenkor mi van? Mentünk menteni Mentosszal, de elég tanácstalanok voltunk. Volt viszont egy halvány reménysugár, ugyanis a bal hátsó ablak nem volt tökéletesen felhúzva, és az előző nap eltört pecabottal, valamint Mentos egy sátormadzagjával sikerült fél óra alatt egy hurkot rádobni az ajtónyitóra, és kinyitni azt. A munka ügyességet igénylő részét Mentos végezte, én csak igyekeztem az üveg feszítésével és a gumikéder félrenyomásával több helyet biztosítani neki. Na de a lényeg, hogy mi voltunk a nap hősei, volt örömbódottá.

Ezután aztán mi is bedobáltuk a cuccainkat és elindultunk hazafelé, majd egy Mekiben megreggeliebédeltünk. Hétfőn meg lemosattam az autót, mert eléggé igényelte.

Az idei kirándulásunk kitalálását már szokás szerint télen elkezdtük, és aránylag hamar elkezdett szűkülni a potenciális kör. Felmerült Erdély, de mivel Dudu nem bírja a medvéket, és igazából két évig csak hegyre fel, hegyről le szerpentinezés volt a program, úgy voltunk, hogy inkább valami nyugisabb, laposabb, pályázós dolgot kéne csinálni. Viszont mivel továbbra is csak négy nap az időtartam, ezért túl messzi út nem fér bele, így Olaszország lett a befutó. Egy darabig gondolkodtunk egy san marinoi látogatáson, de mivel az messze van, és egészében véve az is hegyremászást jelent, maradtunk a Garda tónál. Igaz, kicsit messze volt, mert Verona tőlem majdnem 800 kilométer, a többieknek meg még több, de úgy voltunk vele, hogy ennyi egy napra még belefér. McFly mondta, hogy lehet nyugodtan ennél több is, de megmondtam neki, hogy nyugi, ez is elég lesz, aztán elég is lett. 

Május 29-én csütörtökön indultunk, és az volt a terv, hogy 9-kor találkozunk Székesfehérváron az M7 mellett. Pár perc késéssel oda is értünk, hogy aztán a többiek megmondják, hogy az M7 beállt, mint a gerely, ezért mellette jönnek, mindenféle falukon keresztül. Jó kezdés. Végül aztán odaértek, és kb. egy óra késéssel el is tudtunk indulni. Egy probléma viszont már itt adódott, hogy az öt rádióból csak négy működött tökéletesen, az egyik viszont mindig süket volt. Amit belemondtunk, a többi rádió hallotta, de nem lehetett benne hallani, amit a többiek mondtak. Másik csatornákon másik rádió csinálta ugyanezt. Ez habár nagy gondot nem okozott az út folyamán, de némileg kényelmetlen volt. Innentől a magyar részen már nem volt probléma, elég hamar Szlovéniában voltunk, majd aztán egy finom ebéd után Ljubjanáig nem is volt igazán semmi. 

Na de ott aztán belefutottunk a már várható dugóba, és ki is tudtuk élvezni minden percét. A legjobb viszont az volt az egészben, amikor két út összement egybe, és Bopat autója ezt a pillanatot választotta arra, hogy leálljon, és aztán ne is induljon el. Szerencsére egy kamionos észrevette a problémát, és fogta a forgalmat, amíg letoltuk az útról. Szerencsére volt egy teljesen üres sáv, ahol nekiállhattunk a diagnosztikának. Mivel Bopat volt a harmadik, én a negyedik, és Hannibal az ötödik, ezért Ati és McFly már jóval előrébb járt, nem tudtak segíteni. Az hallatszódott eddig is, hogy Bopat autója nagyon nehezen indul, mintha rossz lenne az aksija, és itt is azt hallgattuk, hogy mintha az önindító szenvedne. Talán csak az aksi rossz, előkerítettük a bikázót, ráraktuk, és el is indult nagy nehezen. Gyorsan lementünk a pályáról az első lehajtón, találkoztunk McFlyékkal, és ő is nekiállt a hibakeresésnek. Hogy aztán ne jussunk túl sokra vele. Az indulási probléma tényleg a gyenge aksira mutatott, de miután Bopat szerzett egy újat, azzal is ugyanolyan volt. Az önindító elméletileg már volt szerelve, az nem valószínű, de akkor vajon mi? Hát erre nem lett meg a válasz az út alatt, innen is tovább indultunk, hogy majd meglátjuk.

Innentől szerencsére már nem volt gond, simán átkeltünk nyolc előtt a határon, majd mentünk Coneglianoig. A szállás felé, a városon belül pedig csak mentünk felfele, felfele, majd még tovább felfele. A magasság nőtt, az utak szűkültek, átmentünk egy olyan kapunk is, ahol még a Passattal is óvatosan mentem volna, majd hamarosan egy szokásosan szűk olasz utca végén befordultunk a szállás mélygarázsába és leparkoltunk.

Majd cuccok ki, lépcsőn fel, és már ott is voltunk egy középkori város középkori kolostorának az udvarán, ami az aznap esti szállásunk volt. Gyorsan becsekkoltunk, közben hallgattuk egy kicsit a koncertet, ami a kerengőn belül volt, majd fentről is néztük egy kicsit, de aztán egy rövid pihenő után összeszedtük magunkat és elindultunk éttermet keresni.

Egy kicsit kóvályogtunk, aztán egy félig meddig gourmet étterembe jutottunk, de szerencsére amellett, hogy finom volt a kaja, a mennyiség és az ár is oké volt, mert ismerjük be, egy ilyen nap után inkább voltunk mennyiségre, mint minőségre vágyó állapotban. Utána még volt egy kis séta az egyébként nyüzsgő városban, majd eltettük magunkat holnapra.

A következő nap könnyebbnek ígérkezett, legalábbis kilométer szempontjából, ugyanis az előző napi 800-hoz képest csak bő 200 kilométerünk volt, azonban ez kis utakon, nézelődéssel megállásokkal tarkítottan. Ezért aztán reggel nem is rohantunk, hanem délig elbóklásztunk Coneglianoban, ahol éppen kirakodóvásár volt. Ez utólag nem volt annyira jó ötlet, mint akkor tűnt, mert igazából ugyanazt a kínai gagyit árulták ott is, mint itt bármelyik boltban. Így a dél körüli indulást le lehetett volna faragni egy órával, de ezen azért olyan sok nem múlt.

A lényeg azonban, hogy az első terv a Via del Prosecco volt, ami itt a környéken egy olyan út, ahol a proseccohoz való szőlőt termesztik. Nagyon sok kép készült, tényleg szép helyeken jártunk, inkább berakok párat, azok többet mondanak, mint ha leírnám.

Valdobbiadeneben megálltunk egy kávéra, majd kicsit később szerettünk volna késői ebédelni, de itt jött Bopat következő műszaki hibája. Az Atiék voltak az elsők, mert valahogy úgy alakult ki, hogy a kajáldákat ők keresik meg, mert jó érzékül van hozzá, aztán én voltam a második, Bopat a harmadik és McFly a negyedik. Így csak a rádión hallottam, hogy Bopat megállt. Közben mi éppen e tudtunk parkolni, majd gyalog indultunk vissza megnézni, hogy mi a helyzet. Őszintén szólva ennél szebb téren nem is tudott volna döglődni a technika.

McFly már diagnosztizált, én meg nekiálltam a környező emberekkel beszélgetni, Dudu körbesétált és nézelődött, igazából mindenki feltalálta magát. KisMcFly volt a legaranyosabb, segített apjának a szerelésben.

Itt már volt némi előrelépés a hiba megtalálásában. Az történt, hogy Bopat autója nem bírta a melegedést, és már 220 Fahrenheit fölött volt a hőmérséklete, amikor félreállt. Na itt derült ki, hogy a probléma igazából nagyon egyszerű, nem mentek a hűtőventilátorai, ettől melegedett az autó. McFly szerelt rajta egy órát, utána már az egyik beindult, de ha klímázott, akkor a másik nem nagyon akart beindulni, ha jól emlékszem. A lényeg, hogy sikerült összerakni, majd ők is leparkoltak, és nekiláttunk az evésnek. Bár nem volt az sem egyszerű, mert az olaszok a sziesztát komolyan veszik, ezért az eredetileg kinézett étterem a szerelés végére bezárt. Ráadásul Hannibal és McFly talált egy keresd meg a 20 különbséget játékot az asztalon, amit gondolom az étterem azért rakott ki, hogy le tudják kötni a szegény szülők az unatkozó gyerekeket, amíg várnak a kajára. Na ők ezzel tök jól elvoltak a maradék három napban. Innen négy óra után tovább indulva már az esti szállás volt a cél, és odáig - levéve egy kicsit problémás automata tankolást és egy kisebb vicenzai dugót - már nem volt semmi gond. Igaz, az út végére már inkább felmentünk az autópályára, mégiscsak az a Deloreanek természetes életkörnyezete.

Aztán itt lett a harmadik műszaki hiba, egyszer csak azt láttam, hogy McFly kivág előlem jobbra a leállósávba, és megáll. Vészfékezni nem akartam, kicsit arrébb álltam meg, kérdeztem, hogy mi történt. Azt mondja elment a töltés, valószínűleg ékszíjszakadás, de semmi gond, van nála. Pár perccel később kiderült, hogy valóban ez a hiba, visszamenni nem kell érte, mindjárt megcsinálja. Én a következő, a többiek az azon túli lehajtónál mentünk le, de igazából semmi különlegesség nem történt, McFly cserélte a szíjat, és már mentünk is tovább. Egy kis kitérő ezzel kapcsolatban. Ed új 120 amperórás generátorának kicsit máshogy áll az ékszíjtárcsája, ezért ha nincsen tökéletesen beállítva, szépen lassan elnyírja az ékszíjakat. Ez történt az Atival az M3-ason, és most McFly autójával is. Úgy tűnt, hogy már mindegyik jól van beállítva, de aztán valószínűleg mégsem.

Elég későn értünk a Garda tó közeli szállásra, már sötétedett, átvettük hát a szobát, aztán lementünk gyorsan vacsorázni, mert valahogy ez az egész út arról szólt, hogy éppen még kaptunk kaját valahol. Itt az egyszerűség kedvéért pizzáztunk, és talán az összes étterem közül ez volt a leggyengébb. Nem katasztrófa, de nem az, amit az olaszoknál már megszokott az ember. Mivel a hotel kicsit messzebb volt a várostól, ezért az esti séta kimaradt, egy kis iszogatás és dumálás után mentünk bőven éjfél után aludni.

Jött aztán a szombat, a fő nap. Legalábbis fő nap abból a szempontból, hogy ezen a napon találkoztunk az olasz klubbal, pontosabban azzal a részével, aki el tudott jönni a találkozóra, mert azért nem adtunk nekik túl sok felkészülési időt. Kábé egy hónappal az indulásunk előtt jeleztem nekik, hogy majd érkezünk, de a pontos időpontot pár héttel előtte tudtuk mi is megmondani, így csak négy tagjuk jelzett vissza, hogy jó neki az időpont. De hát ez is duplázta a Deloreanek számát, szóval örültünk neki nagyon. Abból kiindulva, hogy 12 autó volt a rendes klubtalálkozójukon 2017-ben, főleg jó ez a szám. A találkozó időpontja megint csak olaszosan alakult, ugyanis Cineman azt mondta, hogy akkor szombat reggel találkozunk. Oké mondom, mikor legyen az pontosan? 8-9? Hát inkább 10. Oké. Aztán 10-re odaértünk, és megmondták, hogy ketten még nincsenek itt, ők majd a következő checkpointra jönnek. Gond egy szál se, örülünk nekik. 

Így aztán jöhetett a gyors (újra)ismerkedés után a borászati bemutató, amit kitaláltak a szórakoztatásunkra. Ismét csak gyönyörű helyeken autóztunk, a jobb oldalról többször feltűnt a Garda tó, a bevonulásunk pedig a borászatba kimondottan látványos volt, jó képek és videók készültek róla. Ahol már ott volt a másik két autó is, plusz meglepetésként két Ferrari, amikkel Cineman rokonsága érkezett.

Volt egy kis dumálás, egymás autóinak átnézése, aztán egy rövid borbemutató, kóstolás, majd a pincében egy körbevezetés. A borászat szuvenírboltjában lehetett venni néhány emléket, majd végül indultunk Sirmione felé, ami a fő célunk volt. Cineman szerencsére nem a legrövidebb, hanem a legszebb úton vitt minket, ezért tovább tartott az út, de bőven megérte. És hát ismerjük be, hogy nyolc Delorean és két kisérő Ferrari azért eléggé komoly látványosság bárhol a világon.

Sirmioneba bejutni viszont nem volt egyszerű egy szép napos szombat délután, bár ebben teljesen biztosak voltunk előtte is. Vagy fél órát kavarogtunk a környéken, mire sikerült lerakni az autókat, és elindulhattunk a város felé. Ami még sok-sok kilométerre volt, de szerencsére a menetrendszerű buszjárat a segítségünkre volt, így a csapat nagyjából egyszerre ért oda a főkapuhoz. És hát milyen Sirmione? Hát pont olyan meseország, mint korábban is volt. Amikor pedig a tóparton ebédelsz az olasz tagsággal miközben KisMcFly pancsol, és csivitelnek körülötted a madarak: Ahogy legutóbb is írtam: Romantika Overload. Erről többet nem is írnék, meg kell nézni!

Végül aztán mikor végeztünk a sétálgatással és a csajok a feltétlenül szükséges vásárlással, elbúcsúztunk az olasz kollégáktól és elindultunk vissza a szállásra. Onnan még elmentünk egy másik étterembe, tanulva az előző napból, aztán a McFlyék szobájában még egy kicsit beszélgetve és elemezgetve, eltettük magunkat másnapra.

Mert közben kiderült, hogy habár nekünk is lesz 800 kilométerünk, de Bopatnak az bizony bőven 1000 fölötti távot jelent. Mi el is aludtunk hamar, de McFlyék még először összerakták annyira Bopat autóját, hogy gond nélkül kibírja a hazautat, és így már rendesen működő ventilátorokkal indulhatott hajnalban. Mert itt kettévált a csapat, Bopat sokkal hamarabb indult, mi jobban ráértünk.

Így aztán a reggel már csak három autóval indult, és ami kicsit problémás volt, rádiók nélkül. Ugyanis Bopat rádióival jöttünk eddig, amik igencsak fontosak voltak az öt autó kommunikációjának a szempontjából, és most nem volt semmi, csak a telefon. Jövőre erre jobban fel kell készülni.

Szóval elindultunk, és az első megálló Dudu vicenzai rokonsága volt. Kicsit kóvályogtunk előtte, de azért nagyobb gond nélkül meglett a ház, ahol dél körül ittunk egy frissítőt, kicsit beszélgettünk, ismerkedtünk, átéreztük az olasz szieszta nyugalmát, aztán mentünk tovább. Posztojnáig megint nem volt gond, de aztán a menetrendszerű dugó megint megjelent, és inkább lejöttünk a pályáról, hogy öt óra körül végre ebédeljünk egyet. Egy sima kisvárosi hamburgerezőben álltunk meg, Cerknicában, és habár elsőre nem tűnt túl bíztatónak, szerintem megegyezhetünk, hogy egy bőven átlag feletti hamburgert ettünk végül. 

Aztán innen jött az, amit elméletileg el akarta kerülni. A kis hegyi utakon szerpentinezés. Egy órán keresztül csak fel, le, jobbra, balra, gáz, fék, nagy kanyar, kis kigyorsítás, megint fék, minek jön ez szembe, és így tovább. Aztán végre beértünk Ljubjanába, és felmentünk a pályára. Azonban eddigre már hét óra volt, és akárhogy néztük, eddigre már kb. a határon kellett volna lennünk. Na de mit lehetett tenni, mentünk tovább, és szerencsére innen már nem történt sem dugó, sem műszaki probléma. Szombathelyen álltunk meg utoljára egy tankolásra és elköszönésre, aztán onnan már egy nekifutásra hazaértünk, igaz éjfél után kerültünk ágyba. Eddigre Bopaték már szerencsésen hazaértek.

Ez volt hát az idei nagy túra, szerintem elég jól sikerült. A fontosabb körülbelüli számok pedig a következők. Táv: 2000 kilométer; Átlagos fogyasztás: 11 liter, Összköltség: 500e Ft; jövőre pedig Írország. Na az kemény lesz.

(A lenti szöveg a blog általános stílusától eltérően kicsit erősebb nyelvezetet használ, valamint Delorean sincsen benne. Akit ez zavar, az ne ezt olvassa, hanem nézzen Teletubbykat.)

"Az úgy kezdődött, hogy Hannibalt Brnoban elbaszta egy traktor..."

A fenti mondat konkrétan elhangzott, bár azért nem fedi teljesen a valóságot. Igazából arról van szó, hogy amióta nincsen NAAF, azóta nem nagyon találjuk a helyünket a fesztiválokon, mert úgy igazából nincsenek. A Brendon Beach jópofa, de az inkább Lakeside, mint NAAF. A Classic szintén jó, de az verseny, nem pedig ivós, bulizós hely. Szóval azóta is keressük az új helyeket, és idén a csehországi LCW-t néztük ki. Aztán McFlynak közbejött egy munka, és nekem sem volt túl szerencsés, ezért abban maradtunk, hogy Hannibal elmegy felderíteni a helyzetet. Szombat reggel el is ment, és egész nap tudósított róla, hogy miket talált, milyen a hely, és látszott, hogy tetszik neki, többször mondta is a videókban, hogy ide el kell jönni.

Aztán délután 5 óra körül szólt az ismerős, akinél a hántai családi napon voltunk, és aki szintén ott volt, hogy "Te, a Hannibal az ilyen Delós gyerek, nem? Az ismerősöd?" Mondom persze. Hát azért kérdezi, mert nem rég elbaszta egy traktor. Mondom miafasz? Hát most viszik a mentővel. Fel is hívtam gyorsan, és valóban hallottuk a szirénázást, és mondta, hogy őt bizony tényleg elütötték. Csodálatos, leszedték a felderítőnket. Beszéltünk egy kicsit a körülményekről, meg amikről ilyenkor szokás, aztán vártuk, mi lesz. És mondtuk, hogy ha menni kell, szóljon! A következő nap várakozással telt, valamint kiderült, hogy a bokája zúzódott, a válla kiugrott és valószínűleg arccsontrepedése is van, de a körülményekhez képest egész oké a helyzet. Nagyon lassan vizsgálták meg és mondtak róla verdiktet, igazából vasárnap este 6 óra lett, mire a doki megmondta neki, hogy további kórházi kezelést nem igényel, de reggelig még nem engedik el, mert akkor tudják lepapírozni. Ezért abban maradtunk, hogy aznap már nem megyünk érte, de másnap dél körül indulunk én és McFly. Azért ketten, mert ott volt az autója is, és azt is el kellett hozni.

Másnap 9-10 körülre ígérték neki a papírjait, de nem meglepő módon délben, amikor elindultam McFly irányába, még semmije sem volt. Bár megegyeztünk, hogy ha nem lesz papírja, akkor is hazahozzuk. Szóval elindultam McFly felé, és látszott, hogy az M1 Bicske és Tatabánya között teljesen pirosra volt dugulva, tehát a visszaút minimum nehézkes lesz. Ezt levéve odafelé nem volt gond, de aztán McFlyra kellett várni egy kicsit, mert ő meg az egyik autójának a műszakizásával küzdött a bürokráciával. Végül odaért, bedobáltunk pár cuccot, aztán indultunk. Hogy aztán egy faluval arrébb totál beálljon a forgalom. De úgy komplett nullára. Fordulás, megyünk a másik irányba. Ott meg persze minden tele volt a helyi sumaherekkel, akik 70 km/óránál már kétoldali infarktust hordanak ki, ezért nem gyorsítanak soha 65 fölé. Meg a különféle hasonló sebességű bontószökevényektől, és alapvetően találkoztunk az összes szüttyögő, semmirekellő autós sztereotípiával, ami megjelent az utakon hétfőn délután. Így aztán az ideális esetben 2,5 órás oda vissza út szépen 4 órára hízott, amitől meg én kaptam agyvérzést.

Végül nagy nehezen feljutottunk az M1-re Tatánál, és onnan már gond nélkül elzúgtunk Mosonmagyaróvárig, ahol azzal a felkiáltással, hogy ha a dicséretről lekéstünk, a lebaszásért minek sietni, beültünk a Mekibe enni egy hamburgert. Utána mentünk tovább, a szlovák oldalon vettünk matricát, majd egy kis pozsonyi dugózást követően nagyon hamar Brnoban találtuk magunkat. Igazából a McFlyt felvenni tovább tartott, mint aztán eljutni Csehországba. Ott a két GPS a koordináták alapján két teljesen különböző helyre akart vinni, de a logikusabb felé vettük az irányt, és oda is értünk a kórházhoz, ahol Hannibal már várt minket az elképesztően szuper szerelésében. Kék műtősruha, lila övre felkötött kéz, bekötött orr, fehér kórházi papucs, és nejlonszatyor. Annyira tökéletes volt az összkép, hogy percekig csak röhögtünk egymásra. Aztán úgy gondolta, hogy ez így annyira jó, hogy nem is veszi fel az általunk hozott rövidgatya / póló kombót, mert ez így egy ideális utazóruha.

Így aztán elindultunk az autója felé, ami 40 kilométerre volt, de amit gond nélkül meg is találtunk, majd abba átpakolva McFly átvette a vezetést, és elmentünk tankolni, mert Hannibal autója megszomjazott. Úgy, abban a cumóban, ami rajta volt. Hát a benzinkutas csajon látszott, hogy nagyon sok kérdése lenne, de csak diszkréten mosolygott, és nem hívta ránk a rendőröket, pedig ahogy ketten álltunk az eléggé megviselt Hannibal mögött, miközben ő fizetett a tankolásért, lehetett volna furcsákat gondolni a helyzetről. Szerencsére sem a McFly, sem én nem vagyunk túl zord alkatok, meg hát az idióta vigyor a fejünkön sem volt túl fenyegető.

Innen aztán már csak a hazaút volt, amin úgy foglaltuk el magunkat, ahogy tudtuk. Mivel McFly vett két CB rádiót, ezért azok hatótávját tesztelgettük. McFly elment messzebbre, mondott egy checkpointot, mint pl. most mentem el a következő benzinkút mellett, én kiszámoltam, hogy hány másodperc alatt értem oda, a sebességünkből kiszámoltuk, hogy akkor milyen messze voltam, majd konstatáltuk, hogy ilyen távolságon milyen volt a minőség. Aztán Pozsonynál McFlyék elrontottak egy lehajtót, és jó messzire kerültek, onnantól percenkénti bejelentkezéssel derítettük fel a közeledésük távolságát és a rádióminőséget. Na de a lényeg, hogy a CB tökéletes minőségben 1 kilométerről hatásos, 2 kilométernél még jól érthető, de kicsit recseg, 3-4 kilométernél egy-egy ritka esetet kivéve már nem túl jól használható. Azonban egy későbbi teszt szerint álló helyzetben és ideális körülmények között a 10 kilométer fölötti távolság esetén is tökéletesen használható. 

Meg hát dumáltunk mindenféléről. Mint pl. hogy az autóm szólt, hogy felismerte a fáradtságomat, és hogy ideje lenne pihenőt tartanom, mire megkérdezték, hogy miből számolta ezt ki a Passat (, matematikus Ön)? Mire azt látszott logikusnak, hogy mivel kis szünetekkel, de már 10 órája nézi a fejemet, onnan következtet. Vagy amikor arról beszéltünk, hogy a két napos ellátásért egy kicsit azért karcos az a 3300 eurós végszámla, amit a magyar TB-nek most ki kell fizetni, arra jutottunk, hogy más helyeken ennyiért azért az ember már egyéb jellegű szolgáltatásokat is kap. És akkor most meglehetősen eufemisztikusan írtam le a konkrét mondatot.

Na de végül aztán elértünk a bábolnai Mekibe is, ahol meg azt számoltuk ki, hogy egy csehországi távon a fogyasztásunk két Big Mac / út. És ahol Hannibal pont ugyanakkora sikert aratott, mint korábban a benzinkúton. Csak most még este 11 is volt, ami külön jót tett szegény éjszakás dolgozó kedélyének. Itt aztán elköszöntünk, és én innen már mentem haza, McFly pedig hazavitte Hannibalt, majd kiccsaládja őt is hazaszállította.

Kemény nap volt, de igazából az első négy órányi szenvedést leszámítva egy nagyon jól sikerült kirándulás lett belőle. Nem szabad persze elfelejteni, hogy egy elég fájdalmas esemény ürügyén ökörködtünk megint, de úgy gondolom, hogy így Hannibalnak is könnyebb volt elviselni ezt a két-három napos szopáscunamit, amin keresztülment. És a bürokráciával való hadakozás még csak most kezdődik...

Megjöttünk vasárnap Olaszországból, minden frankó volt, de az út hossza miatt azt a bejegyzést még nem írtam meg. Ezért egyelőre az azutáni hét jön, mert az sem volt eseménytelen.

A Delorean két napot pihenhetett, mert szerdán az Atival már mentünk is egy budapesti céges meghívásra a Budapest Gardenbe. Útközben rájöttem, hogy miért is nem szeretem én a budapesti meghívásokat. Hát mert nem ismerem a várost, így a GPS-re kell hagyatkoznom, az meg néha bizony hibázik, olykor elég nagyokat. Mint pl. most is, mert végig vitt a rakparton, majd megmutatta hogy hol álljak le, és onnan már simán be tudok ballagni a helyszínre. Aha, csak éppen nekem pont az autót kéne ám bevinnem. Az viszont a HÉV másik oldalán van, szóval megfordulás, aztán újabb pár kilométer kerülő. Szívás volt, de Ati és Zsolt segítségével azért odaértem még bőven időben. Aztán megittunk egy kólát a helyszín előtti büfében, mert a kontaktunk nem nagyon akart előkerülni. Végül meglett, bejutottunk, és kiderült, hogy a molinó, amit rendeltek, elég gagyin lett legyártva, ezért újraszervezés után beálltunk egy új helyre, kipakoltuk a kellékeket, és vártuk a népet.

Akik aztán bő egy órát késtek mindenféle csúszások miatt, de nem baj, eldumálgattunk, meg ittunk egy almás limonádét. Aztán egy epreset. Aztán ropiztunk. Na de végül hat körül odaértek az emberek, és elmondhatom, hogy voltam én már céges buliban, de ez egy más kategória volt. Elsőre szabvány multis társaságnak tűntek, de aztán jött egy nyerítő lófejes nő, egy bégető birkafejes csávó, néhány nyuszifüles kolléga, egy McFly mellénybe öltözött Rózsa Sándor, néhány szuperhős, meg még ki tudja mik. És ez még az ipari ivászat előtt volt. Hát csak kapkodtuk a fejünket.

Viszont a kinézet ellenére meglepően kulturáltan viselkedtek az autókkal, csak párszor kellett jeleznem, hogy ezt-azt talán nem kéne, de egyből vették a lapot, nem volt probléma. Csinálták a feladatnak kiadott marketingfilmjüket, majd bő két óra múlva végeztek. Ezután összerakodtunk, és indultunk hazafelé. A hazaút már eseménytelen volt, de azt hiszem erre a bulira azért emlékezni fogok sokáig.

Aztán jött a csütörtök. Eredetileg úgy terveztem, hogy szerdán a buli után megyek a McFlyhoz, de a csúszások miatt ezt nem tudtam megoldani, ezért csütörtök lett belőle. Mert volt három dolog, amivel foglalkozni kellett. Az első, hogy a régi cd-s fejegység már csereérett lett. Jól működött, meg minden, de míg 2008-ban az ember könnyedén írt cd-t, ez most már nem annyira triviális. Inkább akartam egy usb-s megoldást, amit pár hete meg is vettem, és most beraktuk. A hangminőség ugyanolyan (szar), szóval jó lesz. Egyébként az egész csere talán ha negyed óráig tartott, nem volt nagy szám.

Előtte azonban gondoltuk kicseréljük a lower speedo cable-t az autómban. Mert ugye még a szlovén út alatt elszakadt a korábbi, és gyors megoldásként a McFly tartalékkábelét raktuk be, azonban az kicsit hosszabb, mint kéne. Ez normál esetben egy negyed órás dolog, de nem lenne a Delorean Delorean, ha így lenne. Meghoztam az Edtől vett új kábelt, beraktuk, és nem működött. Hoppá. Aztán persze McFly rájött.

A jobb oldali a régi, a bal oldali az új. Eléggé más a méret. Szóval lett egy kis darabolás, de így sem lett jó. Aztán mindenféle cserélgetések, próbálkozások után ment vissza a régi, ez az új meg ment a tartalékba, lehet, hogy egy másik Deloreanben működni fog. Furcsa volt a helyzet egyébként, mert a forgás egészen a felső speedo cableig elmegy, de ott valahogy összerakás után elveszik, nem értettük, hogy miért. Mindegy, majd még talán foglalkozunk vele. A harmadik dolog a bal oldali ajtó beállítása lett volna, de azt elhalasztottuk szintén, mert már későn volt, és volt még egy nem Deloreanes dolog is, egy notebookot kellett letesztelnem, aztán arra is kellett az idő.

Természetesen az egész szerelés alatt ott volt a KisMcFly, aki apjához hasonlóan nem bölcsésznek készül, ezért simán meg tudja különböztetni a csavarhúzót a franciakulcstól két évesen. Rendes képzést kap a gyerek, az biztos.

Végül pedig volt még egy szülinapos a múlt hétvégén, és egy sütizés ezen a héten, de ezek már eléggé szabványos dolgok voltak. Bár a szülinapos esetén különlegesség volt, hogy beállt mellénk egy T1-es Transporter, akinek a tulajdonosa abszolút illett a járművéhez. Ránézésre kb. 1965-ben batikolta szivárványra a pólóját, és akkor tájban ült be az autóba, és azóta kb. ebben lakik. Igazi hippi volt.

Végül pedig még egy valami. A Delorean kuplungja kezd megdögleni ismét. Mivel pedig ez az első olyan alkatrész, amit a 17 év alatt másodszor kell cserélnem, (levéve talán a vízpumpákat, de az kicsit más helyzet) ezért kicsit visszanéztem, hogy mi is volt a helyzet 2008-ban. A kuplung az első szerelésekben már benne volt, mert a kinyomócsapágy rossz volt, és minden kinyomáskor köszörült. Visszanéztem a levelezést, akkor 240 euró volt a komplett kuplungszerkezet, ez most 310. Ez 30%-os növekedés, ami éves 1,8%-os inflációt jelent, ami nem vészes. Ellenben akkor 250 Ft-ért vettem az eurót, most meg 400 körül, ezért az akkori 60000 Ft most bizony 125000 Ft, pedig elméletileg csak 80000-nek kéne lennie. Hát ennyit a magyar gazdaságról.

Az olasz út előtti hétvége elég sűrű lett. Kezdődött azzal, hogy egy amerikai autós haver szólt, hogy lesz nekik egy igazán kedves programjuk, a Hántai Gyereknap. Ez Kisbér mellett van, kis falu, tipikus jó fej emberek, mondom jó lesz ez, nem lesz túl pörgős dolog.

Így aztán 11 körül bepakoltam a gyereket az autóba a gyereküléssel együtt, aztán elmentünk Hántára. És volt mászóka, légvár, gulyásleves, meg jó fej emberek. Tipikus falunap, szerintem mindenki el tudja képzelni. Beálltam az autóval, egész sokan megnézték, kb. öten pedig vagy egy órát kérdezgettek. Bár kétségtelenül a legfontosabb kérdés az volt, hogy miért nincsen vonóhorog, mert így nem lehet mögé rakni az utánfutót. Hát igen, egy Delorean vonóhoroggal, ketreces NDK utánfutóval és hízott kandisznóval az igazi. :D Na pont az ilyen kérdések miatt szeretem az ilyen rendezvényeket, nagyon jól szórakoztam ezeken.

Összesen kb. három órát maradtam, mert mennem kellett a következő checkpointra, Budapestre, egy olyan találkozóra, amit már két-három éve halaszottam. Egy olyan ismerős volt a célpont, akivel a neten már sokszor találkoztam és beszéltem a közös érdeklődési körünk miatt, de élőben még nem volt egymáshoz szerencsénk. Bár ez nem teljesen igaz, mert valamikor 2010 környékén egyszer már összefutottunk a Vasúttörténeti Múzeum parkolójában, de arról a találkozóról csak az egykori Facebookos profilképje árulkodik, valós emlékeink már nincsenek.

Szóval a Gyereknap után gyerünk egy benzinkútra, tankoltam, vettem pályamatricát, aztán már zúgtam is a pályán nagy erővel. Éppen Budapest túloldalára mentem, a reptér környékére, de gond nélkül sikerült odatalálni. Ahol aztán régi ismerősként üdvözöltük egymást, és fele részben a Deloreanről, fele részben pedig az ő könyv és minden egyéb gyűjteményéről beszéltünk. Valamint kijött a családja is, ahonnan a legkisebb gyereke volt a legnagyobb rajongó, alig lehetett megértetni vele, hogy lassan nekem is indulnom kell. Nagy élmény volt szerintem ez mindkettőnknek (mindhármunknak). Utána jött egy hasonlóan eseménytelen, de rendkívül jó hazaút, valamint a felismerés, hogy 300 kilométert letekertem aznap. Örültem neki, mert a Delorean tökéletesen működött, szóval jóváhagyom az olasz kirándulásra a műszaki állapotot. Jött még egy extra felismerés is az út során. Amikor a Passattal autózok, unatkozok. Olyankor szeretek felhívni mindenkit és beszélgetni. A Deloreanezés közben nem szeretek telefonálni, a zene bőven elég. Nagyobb élmény az autózás, nem meglepő módon.

Végül aztán volt még egy bónusz is a hétvégére, egy vasárnap délutáni "szülinapos". Ami igazából nem szülinapos volt, hanem két pár, aki esküvői meghívós fotózást szeretett volna csinálni. Fél háromkor találkoztunk, éppen összefutottunk az egyik mellékúton, aztán mentünk a szokásos helyszínemre. Ott meg nagyjából a megszokottaknak megfelelően mentek le a dolgok. Beszélgetés, beülés, McFlynak és Dokinak öltözés, óranézős fotózkodás, még több beszélgetés. És közben pedig bámészkodó emberek, akik közül az egyik motoros annyira meglepődött, hogy leállt, és végignézte az egész eseményt, sőt, a többiek távozása után még vagy egy órát sztorizgattunk az autókról, találkozókról, mindenféléről. Aztán megint este hét óra lett, ideje volt a hazamenetelnek.

Kemény hétvége volt, de megérte, jól le lett tesztelve az autó. Képek készültek bőven, de mindegyiken jól kivehető emberek vannak, ezért azok most kimaradnak.

Megy a szezon, de én nem olyan sokat. Áprilisban mindössze kétszer vittem ki az autót, egy kis környékbeli járatásra és egyszer pedig Győrbe mentem, mert vittem pár cuccot az Edtől az új tulajdonosnak, meg McFly is ott volt, vele meg bizniszeltem egy új notebookot. Ez az út semmi különlegességet nem tartogatott, ezért is nem írtam róla, ebben a pár sorban össze is lehetett foglalni. Az autó ment, jó volt, kész.

Viszont volt egy érdekesebb dolog is. McFly nagyon jó az ember agyára menésben. Sokszor beszélünk, és ő folyamatosan festi az ördögöt a falra, hogy ez meg az fog elromlani, megdögleni, eldurranni, felrobbanni, és a többi. Mire én megmondom, hogy az én autómat a hit viszi ilyen jól már 17. éve, mi baja lenne. Erre elmondja, hogy mindig van első alkalom, és ez meg az fog elromlani, megdögleni, eldurranni, felrobbanni. És néha sikerrel jár, mert olykor tényleg hallgatok rá, és tegyük hozzá, jól is teszem. Pl. a komplett hűtőrendszert, habár annak idején még csak kis hibái voltak, de az ő unszolására cseréltem ki. Most pedig a generátor volt porondon, ezért most azt is megcsináltattam. Ami igazából azt jelentette, hogy itt a műhelyünkben leszedettem, aztán elvittem a szerelőhöz, akik ránéztek.

Azt mondták, hogy egészében véve jó állapotban volt, nem kellett volna még szétszedni, de ha már ott volt, akkor kicseréltek benne két csapágyat, mert már volt egy kis hangjuk, kitakarították, és még pár kisebb dolgot is csináltak vele, amire már nem emlékszem. Viszont arra igen, hogy a szerelés előtt 13,7-13,8 V körül töltött, most meg 14,2 V-on, ami nagyon jó, a műszerfali voltmérőn is látszik az emelkedés. Szóval egyáltalán nem volt felesleges a dolog, remélem egy pár évtizedig most nem kell vele foglalkozni. Majd még az önindítóra is megéri ránézni valamikor, csak úgy. Ez a szerelés egyébként 20e Ft volt, szóval nem túl vészes.

Ezen felül pedig volt még egy javítás. A légkondit tavaly töltöttem, és őszre kiment belőle a gáz, tehát valami nem patent. A légkondiszerelőm szerint valahol a kompresszornál ereszthet menet közben, mert a nyomáspróbája tökéletes. Viszont McFly szerint a légkondi öreg csövei eresztik már át a kisebb molekulájú R134-et, mert ugye ez még a freonos R12-re van kitalálva. Mivel a csövek cseréje elég szívás, ezért úgy gondoltam, hogy először még megpróbálkozok a kompresszorral, aztán ha töltés után őszre megint elmegy a szusz a rendszerből, akkor nincs mese, jövőre légkondi csőcsere lesz a menü.

Közben volt egy kis update a légkondival kapcsolatban. Feltöltettem, szépen működik, kérdeztem a szerelőt, hogy mit gondol, hogy hol megy el a gáz. Mondja, hogy biztosan a kompresszornál, a tömszelencénél van a gond, mert kicsit olajos is, látszik rajta, hogy ott ereszt. Az olasz négy napot biztosan kibírja, de majd foglalkozni kell vele. A McFly csöves diagnosztikájára azt mondta, hogy igen, az valós dolog, de annak a sebessége nem annyira gyors. Ha mondjuk három év alatt elmegy a gáz fele, akkor lehet arra gyanakodni. Viszont az ilyen gyors, tehát mondjuk fél éves gázvesztés esetén mindig valami komolyabb hiba van, mint a kompresszor vagy egy rendesen eltört csatlakozás vagy cső.

Na de a lényeg, hogy az autó kész az útra. Holnap indulunk, és ha minden jól megy, akkor találkozunk az olasz klubbal is. Jó lesz.

Már sokszor írtam, de a teljesség kedvéért ismét leírom, hogy a Deloreanben egy PRV motor van, egészen pontosan a ZMJ-159-es altípus. A PRV a Peugeot Renault Volvo rövidítése. Ezt a blokkot mindhárom cég sok járművében használta, és különféle motorkódokkal látta el.

A sorozatban gyártott Deloreaneket Douvrinból látta el a Renault, de a koraiak esetén előfordulhattak különbségek. A szabványos Delorean PRV-k motorkódja 154-gyel, esetleg 140-nel kezdődik, és egy szegecselt fémlapon található meg a motor 4-es 6-os hengerek felőli (bal) oldalán.

Ezzel szemben a Volvok esetében ez a kód az 1-3-as hengerek felőli oldalon van, és jellemzően Volvo felirat is van beütve a Renaulténál kisebb fémlapba.

A Peugeot viszont nem fémplakettet, hanem matricákat használt, ezek a Renaulthoz hasonlóan a 4-6-os henger felőli oldalon, de a váltóhoz közelebb voltak. Viszont ezek a matricák az évtizedek során szinte biztosan elvesztek, ezért ha nincs fémplakett, akkor abból lehet a Peugeot forrásra következtetni. Erről nincs is képem.

Lazán kapcsolódik a témához a következő kép:

Ebben John Delorean kéri a Renault kapcsolattartójától az árat 1978 július 1-től kezdve évi 30000 motor / váltó  egységre. Ez a 30000-es szám elég gyakran előfordul a cég korai történetében, mint a kifelé kommunikált tervezett darabszám, de a cégen belül inkább 20000-ről beszéltek, és aztán két év alatt összesen 9000-et gyártottak.

Láthatóak a levélben egyéb tipikus John Deloreanes túlzások is, mint a lehetséges jövőbeli 50000 darabos rendelés a szedánba, valamint a jelenlegi japán beszállítók, és más motorgyártókkal való előrehaladott tárgyalások, miközben ezek finoman szólva sem voltak igazak.

Azonban a legérdekesebb a levélben annak a dátuma, ami 1976 október 19. Ebben az időben a cégnek még rendes telephelye sem volt, sőt, eddigre még csak a Proto-1 készült el. Viszont valószínűleg ez volt az alapja a bő fél év múlva elkészült Proto-2-nek, amiben bizony már PRV dolgozott. Az október 19 pedig 6 évvel később bevonult az autóstörténelembe.

Az iskolai találkozó utáni hétre már be volt tervezve az év eleji olajcsere, amit vártam már, mert ilyenkor mindig megnézzük az autót kicsit tüzetesebben, és kiderül, hogy mekkora is lesz az idei szerelése volumene. Ezúttal nem volt sok ötletem a szokásos olajcsere, légszűrő csere gondolaton túl, talán csak a sebváltó pontatlanságának a  megnézése, ezért úgy indultam neki, hogy az idei egy olcsóbb év lesz. Aztán eszembe jutott, hogy a kerékcsavarok már elég rondák az autón, néhánynak még a teteje is hiányzik, ezért abból még bedobtam egy szettet. Így aztán sikerült 51 000 Ft-nyi alkatrész összerendelnem Edtől, szállítással, áfával, mindennel.

A szerelőnél benézve a váltóhoz két gumitömítést láttunk, ami miatt pontatlan lehet a váltó, ez összesen kb. 10 euró, azt még valamikor megrendelem. Maga az olajcsere 42 000 Ft volt, majd innen továbbindulva elvittem gumishoz is a Deloreant, ahol kapott egy centírozást, mert már régóta nem voltam, és a kerekeket már az új csavarokkal rakták vissza. Ez 11 000 Ft volt.

Ezek után már csak egy mosás volt hátra, amivel eltűnt a téli por, az előző heti eső, és az olajcserés kosz is. És újabb 10 000 Ft is, de az autó csillivilli lett kívül-belül. Végeredményként ha jól számolom, akkor sikerült az idei évet elindítani 114 000 Ft-ból, ami nagyon jó. Főleg a tavalyi év után.

Ezután már csak két szülinapos volt hátra, és  az, hogy egy kicsit hátradőljek. Most pedig mivel már egy kicsit jobb az idő, menni kéne egyet újra.