Ez a reggel nagyon lassan indult. A tegnap esti buli sokakon nagyon látszott, a reggeli is csak nehezen kezdődött el valamikor tíz óra körül. Végül mikor megvoltunk vele, szépen elmentünk sorban tankolni, amíg a többiek kipakoltak a szobákból.
Elég kicsi volt a benzinkút, nyolc autót (azt hiszem itt még ennyien voltunk) nem tudtunk volna egyszerre feltölteni. Mikor végeztünk, akkor meg jött a szokásos keverés. Néhányan vissza akartak menni a hotel elé, de a többiek már jöttek volna kifelé és nem fértek el a kis úton. Akkor inkább leálltunk teljesen szabálytalanul az út mellett, de akkor meg néhányan még nem végeztek a tankolással és kipakolással. Szóval szokás szerint ment a szerencsétlenkedés, de azért sikerült elindulni valamikor tizenegy után.
Ezúttal viszont mindenki beleélte magát, hogy annyi az időnk, mint a tenger, mert olyan lassan haladtunk keresztül a skót tájon, hogy itthon már betege lettem volna. Igaz a kanyargós utakon sokkal gyorsabban nem is lehetett volna menni, de így visszagondolva furcsa volt az odaút rohanásával szemben, ugyanis bő négy óránk volt kevesebb útra, mint amire odafelé kb. két és fél. Emiatt nem is maradtunk a rendes úton, hanem egyéb célokat vettünk fel.
Az első Lockerbie volt, amire '88-ban a Pan-Am egyik járata zuhant és úgy gondoltuk megnézzük az emlékhelyet. Ez végül nem sikerült, mert mire odaértünk, addigra szokás szerint szétesett a sor és elvesztettük a vezetőt (a belga fickó) is, aki tudta, hogy hova megyünk. Az út végére aztán már három csoportban értünk oda, de nem futok ennyire előre. (Kicsit közben utánaolvastam, a gépen magyarok is voltak, meg kellett volna mégis találni azt az emlékhelyet.)
Ennél az elveszésnél gurult el a Welmoed gyógyszere, mert innen aztán olyan kis mellékutakon mentünk országnézési céllal, hogy csak na! Szerencsére a skót mellékutak nem olyanok, mint a magyarok, ezért pár rosszabb részt leszámítva nem zötyögtünk sokat. Láttunk viszont sok jópofa dolgot. A kedvencem a pirosba öltöztetett ló volt, aki bambán bámult a világba. Szerintem totális identitászavarban szenvedett szegény, mert rajta és a haverján kívül csak birkák voltak a környéken. De mennyi birka! Ennyi szerintem máshol összesen nincs. Komolyan megpróbáltam olyan mezőt találni, amit nem ezek a biofűnyírók pöttyöznek, de nem volt semmi. Következzen hát egy jellemző kép Skóciából:
Birka, birka, birka és még pár birka és egy-két bárány. Meg még birkák, a birkák mellett...
Le is videóztuk őket, majd ha készen lesznek a videók lehet látni, hogy mire gondolok. Na de most már vissza az útra. Szerintem kb. egy olyan ötven kilométeres kerülőt tettünk az egyébként csodaszép (birkával teli) skót tájakon és átléptük az 58000 mérföldet is az autóval.
Már kezdett fogyni az időnk a nagy túrázásban, de azért még beugrottunk megnézni Hadrianus falát is. Én személy szerint örültem neki, mert nagyon szeretem a rómaiakat, bár kétségtelen, hogy az időnk vészesen fogyott. A Béb ráadásul nem pörög annyira a rómaiakra, mint én, így neki kevésbé volt nagy élmény ennek a kőkupacnak a megtekintése. Szerencséjére nem maradtunk sokáig, talán ha tíz percet bóklásztunk a környéken és már indultunk is tovább.
Közben még egy autót elhagytunk. (az elsőt még Írországban. Az egyik csávó nem jött haza velünk, mert még ott akadt dolga) Ez a druidabácsi volt (akit azért hívtunk druidabácsinak, mert olyan volt, mint az Asterixben a druida, csak szakáll nélkül), mert annak ellenére, hogy simán öregebb volt nyolcvan évnél, mégis beugrott még itt a környéken pár ismerőshöz, miután végignyomta velünk az egész túrát.
Párszor megpróbáltuk összevárni egymást, de nem nagyon sikerült. A legjobb (bár ez erősen nézőpont kérdése) az volt, amikor leálltunk egy körforgalom után egy leállósávba és össze is gyűlt az összes autó. Egy kicsit még pihentünk, dumáltunk és képeket készítettünk az autókról, amikor egy nagy csattanás és azt láttuk, hogy két autós annyira minket nézett, hogy összementek. Szerencsére nem lett belőle komolyabb gond, bár az autók elég megviseltnek tűntek.
Gonosz dolog, de mindannyian nevettünk rajtuk. Hát igen, ezeknek az angoloknak tényleg nincs szerencséjük a Deloreanekkel. :)
Eddigre már azt hiszem átértünk Angliába. Ezt onnan lehetett tudni, hogy hirtelen megnőtt a forgalom és megfogyatkozott a szép tájak és a birkák száma (szerintetek hányszor kell még leírnom a birka szót, hogy a google első helyen hozza az oldalamat?). Hogy minden szép legyen, eddigre már annyira el voltunk késve, hogy az út utolsó harminc kilométerét megint egy nagy rohanással fejeztük be. Egyébként miért van az, hogy habár a Delorean elméletileg egy hobbiautó én mégis mindig rohanok vele?
Szerencsére azért időben odaértünk a kikötőbe és meg is kezdhettük a felszállást. Idefelé Harley találkozóval jöttünk, visszafelé pedig Austin találkozóval mentünk. Érdekesek voltak ezek a kis gyöszök, és azért jól néztek ki egymás mellett a Deloreanek és az Austinok.
A hajón már nem sok minden történt. Megkaptuk az előző kabinunkat és egy egész jó vacsora után gyorsan elaludtunk.
