A napokban Sid azzal keresett meg, hogy kellene írni a blogra egy távoli rokonról, a Volkswagen Sciroccóról. A feladatnak elsőre nagyon örültem, aztán kicsit le kellett hűtenem magam. Mégis hogyan írjak olyan autóról amivel sohasem volt kapcsolatom. Aztán rájöttem, hogy ettől még érdekesebb lesz… Remélem a hithű Scirocco rajongókat sem fogom a következő sorokkal magamra haragítani.
Azzal csak tetézem a bajt, hogy nem csak a Sciroccóval nincs semmilyen kapcsolatom, magával a márkával is hadilábon állok. Nem, nem szeretem a Volkswagen márkát. Erről főképp az elmúlt évtized tehet. Nem nagyon volt az elmúlt dekádban olyan VW, ami igazán elcsavarta volna a fejem. De nem volt ez mindig így. A családban volt egy '81-es Jetta ezerötös motorral. Rengeteget használtam és imádtam. Szerettem a formáját, az egyszerűségét és a megbízhatóságát. Volt szerencsém kilencvennégyben néhány hónapig használni egy '82-es 32B Passatot. Makulátlan állapot, kék plüss belső. Szerettem, eladtam. De egy meghatározóbb VW élményem még a nyolcvanas években talált rám. 1989 nyarán a szomszéd barátom szülei egy nyári délutánon egy új, malacorrú Passáttal állítottak be. Metálkék, a tetején Thule tetőbox és új szag a beltérben. Null kilométeres nyugati autó Györből. Szinte felfoghatatlan volt. A Ladák és Daciák között egy igazi nyugati autó 150 kilométerrel az órájában. A kocsi még ma is megvan és néhány éve vételi ajánlatot is tettem rá. Persze nem adják. A VW családi ereklye.
Tehát a vonzódás eredendően meglenne, de valahol időközben elveszett. Talán a márka tudatos szürkítése az ami elvette a kedvemet. Ami másnak megbízhatóságot és szerénységet jelent, az nekem egyszerűen csak unalmasnak hat. Igen, hallottam a szokásos dolgokat, elnyűhetetlen motorok, sok százezer kilométer probléma mentesen, meg effélék. De ha választanom kell egy teljesen átlagos, megbízható és kiszámítható sok-sok évig kitartó közepesen csúnya nő és egy szélsőségektől nem mentes és kiszámíthatatlan, temperamentumos és gyönyörű teremtés között, akkor én az utóbbira voksolok.
De beszéljünk egy kicsit inkább a rokonságról. Ha megállunk egy második generációs, ezüstszínű Scirocco közelében, és egy kicsit hunyorítunk, akkor pár másodperc után lelki szemeinkkel már látni véljük a felfelé nyíló ajtókat is. Ez egy Delorean! Nem is csoda, hisz ezt is a mester Giorgetto Giugiaro tervezte. Sajnos ez nem igaz. A második generáció terve, ami cseppet hasonlít a DMC-re, már házon belül, Herbert Schaefer vezetése alatt készült. Az első generációt viszont tényleg Giugiaro tervezte. Az 1974-ben bemutatott Scirocco a Volkswagen első fronthajtású, vízhűtéses, orrmotoros autója volt. Igen, kicsit korábban érkezett mint a méltán legendás és zseniális I-es Golf.
A Scirocco egy olyan évtizedben született, amikor a német autógyártás folyamatosan árasztotta a csodásabbnál csodásabb remekműveket. Ezek mind elérhető árú, alacsony fogyasztású és korszerű, sportos kocsik voltak. És jött a szokásos történet. A tulajdonosok egyre fiatalabbak, egyre rosszabb ízlésűek és egyre kelet európaibbak lettek. Csak nagyon kevés példány menekült meg az útszéli fatörzsek vagy a bontók présgépeik elől. Viszont ezek a példányok rengeteg munkával, kitartással és szeretettel újra visszanyerik régi fényüket és visszakerülnek az utakra. És kik vezetik őket? Harmincas-negyvenes férfiak, akik '86-ban a balatoni SZOT üdülő parkolójában fényképezkedtek egy müncheni rendszámú Sciroccóval. És ott, ötödikes taknyosként megfogadták, hogy egyszer lesz ilyen kocsijuk és pont úgy füstölnek majd oda a Caprisoknak és Mantásoknak, ahogy azt Hans is tette az M7-es fáradt betontábláin.
A végére még egy vallomás. A mai autók között azért akad egy, ami bármikor elcsavarja a fejem. Igen ez egy Volkswagen Scirocco. A harmadik generációs.