Előző rész (és egyben bevezető) itt:
Miközben az új irodám felé tartottam egy kávéval a kezemben és elhaladtam Buck Penrose irodája mellett, nem tudtam nem észrevenni egy óriási táblát - olyat, mint ami az iskolákban is van - az iroda hosszabbik falán. Ezen a táblán pedig megláttam egy olyan nagy és olyan grandiózus színes folyamatábrát, mint amit azóta sem láttam sehol. Pár száz állomás és elágazás minimum volt rajta. Ennek az óriási tervnek a hossza legalább négy, szélessége pedig bő egy méter volt. A bal oldalon volt az eleje több nyíllal ami az alaphelyzetet jelentette, majd négy méterrel jobbra egy körben végződött - az első legyártott autóban. Igazán lenyűgöző, gondoltam. Még csak pár hónapja van meg a hely és máris ilyen részletes terv van az egész folyamatról. Látszik, hogy a nagy terv már részletesen ki van dolgozva, úgyhogy Nick, csak kövesd az utat a táblán és minden rendben lesz.
Biztos vagyok benne, hogy Buck Penrosenak jó oka volt rá, hogy ekkora tervet rajzoljon, de a valóság az volt, hogy 1978 decemberétől 1979 márciusáig semmink sem volt, csak egy képünk Bill Collins csodálatos prototípusáról és némi költségbecslés, amit a Delorean amerikai csapata rakott össze a NIDÁnak (Northern Ireland Development Agency - Észak Ír fejlesztési ügynökség).
Az első munkám az volt, hogy számítsam ki az autó árát a Renault motorral, a VARI karosszériával és a rozsdamentes acél lemezekkel. Ilyet már korábban is csináltam, de ilyenkor általában megvolt az alkatrészek listája vagy legalábbis sokkal több dolog, mint egy fotó. Emiatt több információt próbáltam kérni az autóról, mert anélkül nem tudtam tovább haladni, de mivel az autó tervezését még nem fejezték be, ezért senki nem tudta a teljes specifikációt. Pár órával később aztán kaptam egy 1:30-as műanyag Lotus Esprit makettet, majd azt ajánlották, hogy szedjem szét, majd ahogy rakom össze, árazzam be az alkatrészeket. Az egész doboz az autóval és az összes alkatrészével elfért egy kb. 20-szor 10 cm-es dobozban.
Nagy lelkesedéssel vetettem bele magamat a feladatomba és már előre élveztem az új munkahelyemet, miközben nyakig ragasztósan lapozgattam az összerakási kézikönyvet. Elég jól haladtam, közben pedig éppen második gyerekkoromat éltem. Egészen addig tartott örömöm, míg meg nem hallottam John Delorean hangját a szomszéd irodából, miközben telefonon éppen New Yorkba telefonál és a szobalánytól a gyerekei felől érdeklődik. Az jutott eszembe, hogy mit gondolna, ha a legutóbb felvett csodaemberét úgy látná, hogy éppen egy gyerekeknek való játékautót szerel össze, ezért aztán a félkész mesterművemet gyorsan a fiókomba rejtettem, majd később hazavittem és egy szekrénybe raktam - ahol azóta is van. Azóta sem vettem elő. Pár nappal később megkaptam a Lotus Esprit alkatrészkönyvét - azt a könyvet, amit azóta is nagy becsben tartok - és a DMC12-t erre és Chuck szóbeli beszámolójára hagyatkozva áraztam be. Az Esprit alkatrészkönyve sokkal profibbnak hatott az asztalomon, mint a játékautó, bár kétségtelenül kevésbé volt szórakoztató.