Múlt héten kezdtem ezt a történetet, jön a befejezés.
Az eladó folytatta az autóról szóló történetet: "Egyik nap, amikor a Mama a városban volt, én és egy szakember fogtuk a láncfűrészt és nekiálltunk az egyik nem használt hálószobánk hátuljának és kivágtunk egy autónyi rést. Végül aztán annyira szűkös lett a hely, hogy a szoba belső ajtaján keresztül csak az autó egyik oldalához lehetett hozzáférni. Ahhoz, hogy a vezető oldali ülést elérjük, kívülről kellett bemenni vagy át kellett mászni az autón."
Kicsit féltem tőle, hogy milyen állapotban lehet egy 14 éve raktárban álló autó, de az eladó azt állította, hogy minden hónapban legalább egyszer kitárta az ajtókat és elindította az autót, valamint minden fél évben kiszivattyúzta belőle a benzint és újat tett bele. Ezért aztán beindítottuk és az alapjárata tökéletes volt. A manuális váltós, szürke belsős autó mind kinézetére, mind szaga alapján újnak tűnt. A motor és az autó alatti rész teljesen foltmentes volt. A hővédő pajzs, a kipufogó és a katalizátor még el sem színeződött, sőt a kipufogón alig látszott a használat nyoma. Egy szóval tökéletes volt.
Ezután az eladó elmondta, hogy befektetésként vette, de most, hogy az egészsége megromlott, eladja, úgy ahogy minden egyéb tulajdonát is. Egy nagyon hosszú és kellemes találkozás volt, de ideje volt már, hogy hazainduljak a 101-es autópályán. Az úton pedig egy nagyon komoly dilemmával találtam szemben magamat. Megígértem az európai ügyfelemnek, hogy találok neki egy új autót és ha ő ezt nem kéri, akkor soha nem találom meg ezt a Deloreant. Viszont soha az életben nem fogok még egy ilyen szép autót találni ennyire jó áron. Amint hazaértem, már telefonáltam is Svájcba és megmondtam az ügyfelemnek, hogy nagyon gyorsan döntse el, hogy kell-e neki az autó. Természetesen kellett neki, szóval elkezdtem az autó megvételét.
Megvehettem volna magamnak is és soha nem tudta volna meg, de mivel szavamat adtam, ezért ez nem volt opció. Ráadásul nem tarthattam meg, mint egy nem vezetett bemutatóautó, mert ekkor már három Deloreanem volt. A napi autóm, egy Chevy motoros kompresszoros és egy turbós projectautó, és még további néhány egyéb jármű.
A következő héten hol Oregonba, hol Svájcba telefonáltam, hogy az üzlet valóban megköttessen és hogy a pénz megjöjjön. Viszont az eladás nagyon elhúzódott, az eladó pedig kezdett ideges lenni, mert néhány későbbi potenciális vevő azt mondta, hogy túl olcsón adta el az autót. Végül aztán beültem a trélerembe, elmentem a bankba egy gyorshitelért és elindultam délre. Újabb kellemes találkozás következett mielőtt megvettem az autót, kijöttünk vele a hálószobából, felálltam a trélerre, majd felhajtottunk az I-5-re. Viszont az út le volt zárva, ezért egy kisebb kerülő után újra a 101-es autópályán mentem észak felé, de ezúttal már egy értékes rakománnyal.
Ekkor egy hétig négy Deloreanem is volt, közte a talán legszebb, legalacsonyabb futásúval. Aztán megérkezett a vevő pénze, így elküldtem az autót a tengerentúlra. Az ő kérésére átkentem az egész belteret négy doboz WD-40-nel, hogy csökkentsem a sós levegő szárító hatását. Szomorú volt látni ahogy elvitték, mert úgy gondoltam, hogy kicsi az esély arra, hogy még egyszer ilyen szép állapotút lássak. Az autó 30 nap alatt ért Európába minden gond nélkül. Az új tulajdonos azt mondta, hogy használni akarja, amit én nem tettem volna, de végül is, ezért készültek, nem?
Pár évvel később ismét az eladó farmja felé vezetett az utam, de ezúttal már elhagyatott volt, teljesen kigazosodva. Amikor pedig az autóról utoljára hallottam akkor éppen eladó volt Európában, több mint kétszer annyiért, mint amennyiért a vevő annak idején megvette.
