Előző rész itt.

A túra útvonala elméletileg nagyon szép volt és ismét csak elméletileg egy csodálatos kis élményautózás lett volna az egész. Sajnos a gyakorlat, főleg az út elején, nem éppen ezt a tervet erősítette. Indulás után, az első kanyarban máris rossz fele indultunk, de aztán gyorsan összekaptuk magunkat és innentől a tájékozódással nem volt gond. Annál inkább a forgalommal. Az útvonal a következő volt:

Dunakeszi - Vác - Nagymaros - Letkés - Nagybörzsöny - Ipolytölgyes - Esztergom - Visegrád - Pilisszentlászló - Szentendre

Mivel az M2-t bővítik, ami jó dilettáns magyar szokás szerint az egész útvonalon 60-as táblákat jelent évekig, ezért az ottani szarakodás helyett nagyon sokan inkább a városokon keresztül menő 2-es utat választják. Így viszont az M2 és a 2-es út is igazi katasztrófává válik, valamint egy orbitális dugóvá, ahol lépésben lehet csak közlekedni. Emiatt az első váci megállóig igazi szenvedés volt eljutni. Szerencsére nem volt túl feszített a tempó, ezért nem stresszeltük túl magunkat, pluszban pedig még Dubniczkia is készített rólunk egy frankó képet. Ja és volt egy olyan előnye ennek az egésznek, hogy megbizonyosodhattam arról, hogy így sem forr és gyullad fel az autó, tehát akkor máshogy sem fog.

Végül csak sikerült elszenvedni magunkat Vácra, ahol a Duna partján kellett egy szlalomozós ügyességi feladatot végigcsinálni időre, pontosan 50 másodperc alatt. Leírom megint: Szlalomozást. Deloreannel. Aminek a fordulóköre akkora, mint egy repülőé. Hát mondom erős kezdés lesz, álljunk neki. Az eleje jól ment, de a bója körül forgásnak az lett a vége, hogy még tolatnom is kellett egy kicsit, mert elvittem volna a másik bóját, pedig végig koppon volt a kormány. Utána meg aztán megint lehetett nyomni, hogy behozzam az időveszteséget. Ami pont jól jött ki, mert éppen 50 másodperc alatt értem be. Faszaság, a Dudu jól mérte az időt.

Innen elég nehezen értünk oda Nagymarosra, mert egy traktoros úgy gondolta, hogy leszarja a sűrű szembeforgalmat, ő azért sem áll félre, ellenben a 30 km/óra mindenkinek elégnek kell hogy legyen, elvégre ő ráér. Őszintén szólva ott helyben gyújtottam volna rá a traktort, pedig szakmabeli vagyok, de ezzel a fajta gyökérséggel tényleg ritkán találkozni. Szerencsére Nagymaroson csak egy pecsétet kellett begyűjteni, aztán Ipolydamásdon a helyi templomról tettek fel kérdéseket, amiről az út elején adtak egy összefoglalót. Szerencsére ezt a Dudu addigra nagyjából betanulta, nem volt gond, bár a végső pontszámunkat nem tudtuk meg. 

Innen Nagybörzsöny, az ebéd helyszíne volt a következő. Itt volt egy nehezen elmondható lengőtekés feladvány, amit gond nélkül megoldottunk, majd háromnegyed órát vártunk az ebédre. Itt azért kicsit megbicsaklott a szervezés, de mivel továbbra sem siettünk, ezért nem vágott földhöz a dolog. Az ilyen bandázós várakozásokat szeretem, ellentétben az országúti pöcsöléssel. Egyébként a kaja finom volt, a hely meg oké, szóval megérte a várakozás.

Innen jött Ipolytölgyes, egy újabb próbával, amiben megint nem lettünk a legjobbak. Itt egy botra erősített fémkarikát kellett végighúzni úgy egy fémdróton, hogy az ne érjen hozzá. Ha hozzáér, sípol. Ez egy átlag autónál nem annyira nehéz, mert rátámasztja az ember a nyitott ablakra, aztán végigmegy, de a Delorean túl alacsony, ezért az ablakos megoldás nem működik, hanem ki kell rendesen tartani vezetés közben a rudat. Csipogtunk is rendesen. Mindegy, jó móka volt.

Aztán innen mentünk Esztergomba, ahol alkatrészek felismerése volt a következő feladat, ami őszintén szólva csak a többiekkel összedolgozva és néha lelesve tudtam nagyjából megoldani. Hát nem vagyok egy nagy szerelő. Innen már csak az utolsó pilisszentlászlói próba volt hátra, ahol egy véletlenszerűen levágott madzag hosszát kellett megbecsülni. Ez elég jól sikerült, 61 helyett 58-at becsültem. 

Végül pedig jött a szentendrei cél, ahol volt egy díjátadás is, ahol sajnos ezúttal nem nyertem semmit. Azért reméltem, hogy benne leszünk a díjazottak között, de így visszaolvasva tényleg nem voltunk túl nagy zsenik. Ennek ellenére is jó szórakozás volt ez a túra, a forgalom volt egy egyetlen, amit utáltam benne, de az meg nem a szervezők hibája volt. Innen aztán kompozás, másik autó összeszedése, gyors élménybeszámoló, majd a hazaút volt hátra. 

És elmondhatom, hogy ennél keményebb hazautam még soha nem volt semmilyen autóval sem. Már Párkánynál látszott, hogy szép vihar van mifelénk, de belementem, mert visszafordulni már csak nem fogok. El is eredt az eső, ami szokás szerint az autósok jó részét egyből leresetelte, és 90 helyett maximum 60 lett a sebességük. Pedig itt még tényleg csak egy szabványesőről volt szó. Aztán persze ahogy durvult a dolog, már én is kénytelen voltam lassítani, a többi autós pedig szépen lassan állt meg. Mire hazaértem, volt, hogy teljes erővel meresztettem a szemem, hogy legalább az utat megtaláljam, és 70 fölé szinte soha nem is tudtam menni, de inkább az 50 volt a szint. Szerencsére eddigre már csak én voltam az úton, legalább a többi autós nem zavart.

Zárszóként még leírom, hogy a Delorean marha jól bírta a strapát. Egyszer sem csúszott meg, soha nem éreztem, hogy bizonytalan lenne. Nagyon jók a gumik is, meg úgy egyáltalán is nagyon jól egyben van az autó. Az meg már csak bónusz, hogy jól bírta a napközbeni forralást és a napvégi özönvizet is.