Elõször tekintsétek meg a videót, aztán mondom a sztorit. 2:06:20-hoz kell tekerni, ha valaki esetleg nem kívánja a Petőfi Zenei Díj gálaműsorát végignézni.
http://www.mediaklikk.hu/video/petofi-zenei-dijatado-gala-elo-kozvetites-a-volt-fesztivalrol-2/
Megvolt? Nem semmi, hogy ezek ketten (Diaz Laci a kormánynál, Fluor Tomi az anyósülésen, ha valaki nem esmerné űköt, ahogy a művelt székely mondaná) levezettek Sopronba, mi?
Na hát akkor mondom, hogy igazából hogy történt.
Tudni kell, hogy a 4 éves lányom nagyon szereti a WellHello Apu, vedd meg c. számát, fejből tudja. Kb. ezért vállaltam az egészet.
Szóval kezdõdött hétfőn. Délben (úgy tudom, a srácok hamarabb nem voltak hajlandók felkelni) találkoztunk a Várkert Bazár előtt, ugyanis az eléggé "elnök" hely (a WellHello szavajárása ez az "elnök", annyit jelent, hogy "király"). Amikor odaértünk, akkor derült ki számukra (én tudtam ezt előre), hogy nem lesz hely a forgatásra. Így a Tabán egyik kis utcája lett a célpont, ott készült a videó eleje (van már pénzünk stb...).
Itten vannak e (a háttérben a Budai vár, tudom, hadd várjon):
Diaznak van jogsija, és egészen hamar belejött az automataváltó kezelésébe, ha már automataváltós kocsival szelik a dombokat:
Kb. 30 métert mentek az autóval, ennyibõl vannak összevágva a gálán látható videó azon részletei, amiben a WellHello szerepel. Egyébként ugyanis természetesen én vezettem. Na de nem addig a'.
Szóval véget ért a forgatás a Tabánon, a srácok elindultak a légkondis Xsxsasassara Xsara Picassoval Sopron felé. Mi meg az operatőr sráccal, Mátéval Budaörsre, ugyanis a feleségemet és a lányomat is vittem. Illetve ők természetesen külön autóval jöttek, mivel a Deloreanbe nem nagyon fér be a gyerekülés, legalábbis az autó drasztikus (nem OT-barát) átalakítása nélkül, így:
Vagy így:
Végül a walkie-talkiek beizzítása és egyéb satöbbik után sikerült elindulni az M1-esen. Az útra felkészültem: 10 liter desztillált víz, kb. fél liter motorolaj, vagy 30 gyorskötöző, egy "duct tape" (kurvaerős ragasztószalag) és vagy 30 különféle méretű csavarkulcs volt nálam, amit ezekkel nem tudok megcsinálni, azt mással se. Ja, meg a tűzoltókészülék, Deloreannel ne utazzon senki anélkül, ha jót akar.
Nagyjából sikerült is haladni jó kis 100-120-as tempóval egészen kb. Tatabányáig, ahol akkora dugó volt, mint a Hungárián hétköznap reggel. Valami baleset lehetett, álldogáltunk egy jó darabig.
Hogy ne melegedjen a motor, gondoltam, leállítom, de õ másképp döntött. Kivettem a kulcsot is, de járt tovább.
Mondok, jóvan, ha menni akarsz, mennyé'.
Visszatettem a kulcsot, kinyitottam a motortér (mindkét) fedelét, hadd szellőzzön, rányomtam a hűtőventillátorokat (van ez a jó kis kapcsoló a kocsimban, szóval nem csak a hõgombára vagyok bízva, ha õ esetleg begombázna, és nem kapcsolna), és persze kinyitottam az ajtót, mert annyira nem is vicces 35 fokban légkondi nélkül (már 4 éve az a gáz a légkondival, hogy nincs benne gáz; illetve összesen kb 1 hónapig volt benne) üldögélni egy bármilyen álló autóban, hát még egy Deloreanben.
Ja, adalék, hogy az utastéri ventillátor 3-as fokozata nem működik (megdöglött az előtétellenállás vagy mi a répa), valamint 5 percenként 1 percre kikapcsol az egész cucc, nem tudom, milyen megfontolásból.
Valamint a bal ablakot nem mertem lehúzni, mert csak lefelé volt hajlandó menni, felfelé nem (ezt azért megoldottam a jó öreg ruszki módszerrel, azaz addig püföltem a kapcsolót, amíg fel nem mászott végül az ablak).
Nagy élmény volt, na.
Persze a sor úgy indult el, hogy nem volt idõm lecsukni a fedelet, szóval leteszteltem azt is, hogy 60-nal haladva hogy bírja nyitva. Hát bírja, alig görbült meg középen.
Végül csak eljutottunk Győr utánig, letértünk Sopron felé az M86-ra, ahol utolért minket az operatőr srác és b. nője, úgyhogy a bejegyzés elején linkelt videó egyéb részeit itt sikerült leforgatni.
Beálltunk egy pihenőbe, persze most nem is akartam leállítani a motort, hátha nem indul be, ami viszont azért vicces, mert a benzin meg fogyott (a napi mérföldszámlálót nem lehet lenullázni, a benzinszintmérő meg csak úgy érzésre mutatja a szintet, szóval csak úgy gondoltam, hogy csak kibír már 150 km-t egy tankkal, és hát igazam lett, lelövöm a poént, "kifogyott a benzin" rész nem lesz a bejegyzésben).
Odaértünk a fesztiválra, jól beálltunk az útba (jött egy retek Golf négy HP-vel, akik azt mondták, ők "fellépők", engedjék be őket, a szervezők meg szépen visszaküldték ezeket is a sor végére, mint kiderült, csak táncosok voltak), majd sikerült bejutni a kerítésen belülre, ahol a biztonsági őr közölte, hogy csak a mobilkerítés mellé lehet állni, mert a természetvédelem így meg úgy, viszont ha úgy látjuk, nagy szél van, rohanjunk, mert rá szokott dőlni a kocsikra. Köszike.
A motort persze nem mertem leállítani itt se, mert hátha nem tudok odaállni az állványhoz, de odajött a WellHello támogató csapatának (ezt csak gondolom, mivel tudott az autóról, a forgatásról, meg mindenről) egy közepesen részeg tagja, elfordította a kulcsot, a motor meg leállt. Kibicnek semmi se drága, más kocsiját én is szívesen megpróbálom leállítani bármikor és bárhol, csak szóljatok.
Ezután megegyeztünk Mátéval (az operatőr, tudjátok), hogy várjunk, intézi a daruzást, majd másfél órát várakozással és a próbák megtekintésével (Apu, vedd meg x2, Halott pénz, stb.) töltöttünk, utána felhívtam, ő meg mondta, hogy "ja, ők már bejelentkeztek a szállodába, de intézi". Ahha. "Elnök".
Na de csak felkerült az állványra a gépjármű, mégpedig ilyesformán (kicsit klikkvadász a cím a Youtube-on):
A wiki szerint a Delorean tömegeloszlása 35%/65%, de ha megnézitek a videót, szerintem inkább a 20%/80% a valóság. Ha valaki egyszer Deloreant akar daruzni, erre számítson.
Ezután elmentünk enni a VIP sátorba, és kaptunk meglepően finom spagettit (egy olasz sírva rohant volna el, ha meglátja, de mi éhesek voltunk, nem gourmet-k), majd megint várakozás a jegykiadó sátornál, ahol ugyan le volt adva a nevem, de természetesen nem találtak. Mielõtt elfelejtem, köszönet Herczeg Gyurinak, aki mindent elintézett nekünk.
Ezek után kb. este fél 11-kor sikerült a szállodába bejelentkezni.
Ezzel vége is lehetett volna a napnak, de azért az a műanyagtányér spagetti egész napra nem volt krőzusi lakoma, így a feleségem azt javasolta, keressünk egy McDonald's-t, én meg mondtam, keressük meg a McDonald's-t, mert szerintem egy van. Így is tettünk. A pultos csóka megsértõdött, hogy alapból nem tudtam, mekkora kóla jár a közepes menühöz, és csak remélni tudom, nem csulázott bele a kajába.
Ezek után próbáltunk nyugovóra térni, persze a lányom teljesen K.O. volt és nem akarta elhinni, hogy ebben a kis szobában alszunk majd hárman együtt (először aludt szállodában), illetve a pótágy se jött be neki.
Másnap a reggelit természetesen passzoltuk, esélytelen egy négyévessel, legalábbis a miénkkel annyi ideig egy helyben ülni, ha nincs sültkrumpli vagy tablet a környéken. Szóval kocsiba be, kettesbe be, könyököt ki, Sopronba be. Nem tudom, jártatok-e arra mostanában, hát ezek nagyon rágyúrtak az Austrian Look-ra. Minden tiszta, térkövezett, kultúrált a belvárosban. Befizettünk az elektromos kisvonatra, aztán valamiért annyi jelentkezõ lett, hogy sajnos a dízelesre kellett átszállnunk. Nem is értem, melyik hülyebarom találta ki, hogy dízeles autó húzza az ilyeneket, hát én egy hétre odaültetném a "mozdony" mögé.
A következõ program a Károly-kilátó volt, nem gondoltam, hogy ennyit kell gyalogolni a parkolótól, de végül a kilátás kárpótolt.
Már lefelé tartottunk a hegyről, amikor Gyuri hívott, hogy hol a Delorean kulcsa. Hol lenne, nálam. Tõlem elõzõ nap este senki se kérte. Na hát az jó, mert a Fluorék próbálnának. Mikor tudunk odaérni? Félóra, mondtam, de én se gondoltam komolyan.
Egy óra alatt mégis odaértünk, a kulcsot odaadtam, de a Deloreanes próba természetesen elmaradt. Úgyhogy megint megnéztük az Apu, vedd meg próbáját, aztán mentünk a szállodába, hogy a csemete tudjon aludni. Ott még összefuttotunk a bájalexszel, aki igazán lusta egy dög, végig egy ilyenen haladt:
Igen, a liftbe is ezzel ment be.
Este értünk vissza a Petőfi Zenei Díj gálájának elejére (még délután szereztünk VIP parkolókártyát, a franc gyalogoljon annyit), majd megtekintettünk/és -hallgattuk a műsort. Alapvetően nem volt rossz, bár a "nézését meg a járását" igazán kimaradhatott volna. A kisgrófóval egyébként már délután is találkoztunk a VIP-ban, amikor a parkolókártyát intéztük, le se szartuk, ő se minket, ebben megegyeztünk.
A WellHello tagjai végül nem a kocsiból szálltak ki - ezért nem is baj, hogy nem volt próba -, mivel a technikusok az üléseket előrehajtották, és egy füstgépet tettek az autóba (amúgy is rohadt büdös a belseje, mindegy). Elhangzott az Apu, vedd meg immár élesben, (nekünk) negyedszerre, majd az Emlékszem, Sopronban volt az utolsó szám, és véget ért a gála.
Mi persze bepofátlankodtunk a VIP részbe ismét, hogy olyan hazai sztárokkal találkozzunk, mint az Irie Maffia (nem tudni, milyen megfontolásból két f) énekesnője, a Szupernem Szabi, a Halott Pénz Dávid, illetve sokan mások, akiket nem ismertem fel, meg persze a WellHello, akikkel fénykép is készült, rendesek voltak. Mondtam nekik, hogy jól jártak, hogy én jöttem helyettük a Deloreannel, nagy élmény volt az autópályán a dugóban állni légkondi nélkül. Azt még meg akartam kérdezni a Tomitól, hogy komolyan ennyire hülyére veszik-e a hallgatóságot ("még a bull is pucsít, ha bejön ez a bullshit" - hát bejött) illetve hogy szerinte ki érti a poént hármunkon (ők ketten meg én) kívül az "irónia, mi az, egy tablet?" c. sorban, de ezek elmaradtak, mivel igyekeztem jó fényképet csinálni - ami természetesen nem sikerült, mivel a vaku automatán volt a telefonban és szép piros szemet varázsolt mindenkinek. Mindegy, majd egyszer kifotosoppolom.
Ezzel kb. véget is ért a nap, irány a szálloda, mert megbeszéltük még hétfőn a darusokkal, hogy szerdán reggel 6-tól ők már a helyszínen lesznek, csak szóljak nekik és leveszik az autót az állványról, úgyhogy illett hamar elaludni.
Másnap hajnali 7 körül megpróbáltunk már felkelni, a lányomhoz szokás szerint ellátogatott a hisztimanó és mindenféle válogatott fenyegetésekkel lehetett csak rávenni, hogy öltözzön fel, mármint hagyja magát felöltöztetni, stb.
Kiértünk a fesztivál helyszínére még 8 óra előtt, leparkoltunk, megnéztük, ott van-e még az állványon az autó, aztán hívtam a darus embert, aki természetesen nem vette fel a telefont, hiszen két nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy őt hívjam. Elmentünk kicsit mászkálni, Fornettit kaptunk ingyen (valamit el kellett "aktivitizni", kurvára nem ment nekem a megfejtés, de végül csak kaptunk 2 kupont), ittunk kólát (más egyéb nem nagyon van a röviden meg a sörön kívül egy ilyen szesztiválon) reggelire és visszamentünk az állványhoz, és ekkor sikerült az egyik intézőemberrel találkozni, aki felhívta a darusokat, akik azt ígérték, hogy fél 11 - 11 közt érkeznek (én 12-vel számoltam). Mindezt 9-től egy közepesen-teljesen hisztis négyévessel várjuk végig.
Ebből az lett, hogy a feleségem elindult előre a lányommal, én meg nekiálltam várni. Természetesen én már reggel 9-kor is le tudok égni a napon, ez most is bebizonyosodott. Poroszkáltam mindenfelé, megnéztem a BTTF egyik szereplőjét, "akiből" kettő is volt:
Majd 10 óra körül beültem a dolgomra egy toitoira, ezt persze Murphy bácsi is észrevette, és csörgött a telefon, hogy érkezik a daru. A francért halogattam eddig!
Lekerült az autó:
Majd elindultam volna haza (elsőre indult, mármint a szokásos 5 másodperces szenvedéssel, amit az én autóm elkövet, ha hideg a motor, és vagyok olyan pofátlan, hogy be akarom indítani), de eszembe jutott, hogy még hétfőn odaadtam a darusoknak a benzines kannámat, hogy ne a napon aszalódjon a kocsiban 2 napig, de persze nem volt náluk, mert a hétfői tragacsuk lerobbant, és most egy 100 éves G Mercivel jöttek (amit le"ARO"-ztam - nekem minden kockaterepjáró egyforma, mármint ezt a kettő kockaterepjárót ismerem, a Land Rover Defender ennyire nem kocka). Ezért Harkára be kellett mennem a műhelyükbe, ott nyilván még egy fotót kellett csinálni a Deloreanről és a szerviz tulajáról (Fung). Mondták, hogy nem bánt a rottweiler, csak ne menjek hozzá 5 méternél közelebb.
Végre csak sikerült elindulni, bementem tankolni Nagycenkre, majd elindultam az időközben felkapart úton visszafelé, mindenütt 40-es táblák, köszi, ezt szereti a Delorean, 35 fok és no menetszél. A bal első kerékben a fék nem százas, nyikorog szépen, és ha rálépek a fékre, csak akkor hagyja abba (egy időre). Majd megnézetem a szervizben megint, de még az út előtt azt mondták, hogy nincs benne automata utánállítás, ezért lötyög a fékbetét, ahogy kopik. Vagy mi. Szép hangja van, az biztos, már messziről hallani, hogy egy régi szar közeledik. Mindegy, eljutottam az M1-esig, de hívott a feleségem, hogy Tatabányánál akkora dugó van, hogy a hétfői pehelysúlyú volt hozzá képest. Már menetközben elkezdtem nézegetni a telefonon (gyerekek, nem szabad menetközben nézegetni a telefont!), merre kerüljek, és végül Komáromon keresztül mentem, Tatán elfordultam Tarján felé, majd Gyermely, Szomor, Zsámbék, és úgy vissza az M1-re arra a maradék 10 km-re.
Hogy odategye a pontot a mondat végére, amikor beálltam a kertbe otthon (15 perccel értem később haza, mint a család többi tagja úgy, hogy legalább másfél órával később indultam), természetesen nem állt le a motor (ilyenkor próbából mindig kiveszem a kulcsot, és úgy megy tovább a motor, ami kívülálló számára vicces lehet, engem inkább felkúr agyilag). Sid viszont még hétfőn elküldte, hogy melyik biztosítékot kell kirántani (automataváltós autónál a lefullasztás nem játszik), szóval akksisaru le, felső középső biztosíték ki (az mondjuk gondot okozott, hogy megtaláljam a biztosítéktáblát, nemtom mi a pókért nem átlátszó a fedele).
Ennyi volt a történet. Legközelebb semmi pénzért nem vállalok ilyet. Maximum ha személyes érdeklődés kapcsolódik hozzá, mint most. De lehet, hogy akkor is csak tréleren, mivel az én kocsim úgy látszik, nem szeret "lábon" utazni.
Az indulás utáni percekben jött is egy kisebb pánik, Sid autójában a vízhőfokmérő kiakadt. Ezt azért kellett komolyan vennünk, mert idefelé szépen fogyogatott a víz a kiegyenlítő tartályból. Szerencsére ezt a problémát a szokásos Windows javításos módszerrel sikerült megoldanunk, újraindítottuk a kocsit. (S: Ez a vízfogyás egy érdekes dolog volt. Odafelé elfogyott pár liter, visszafelé nem fogyott semmi. Szerintem a szokásos dolog lehet, hogy a tartály kupakja vagy zár vagy nem. Ha éppen jól zár, akkor minden frankó, ha nem, akkor meg a túlnyomócsövön kimegy mindig egy kicsi. Most már nem foglalkozok vele. Néha ránézek, aztán kész. A hőfokmérő meg azóta is jó. Lehet, hogy valami kósza pára éppen rossz helyen telepedett le.)
A Skóciába tartó kompon én a blog olvasásával töltöttem, felfrissítettem az évek óta elfelejtett információkat és próbáltam helyükre tenni a Belfastban látottakat.
Lassan egy hónap telt el, hogy ezek a dolgok megtörténtek velünk, ezért jegyzetek segítségével írom a beszámolónkat. A jegyzetekben erre a napra szerepel egy "Isuzus fasz" bejegyzés. Sajnos nem emlékszem, hogy ez mi lehet, és tippem sincsen, hogy mi bajunk lehetett csórikámmal. (S: Én emlékszem. Az volt, hogy ezen a szakaszon a Bopat ment elől, mi meg utána. Elég egyértelmű volt, hogy együtt vagyunk. Ez a hülye meg egy kiszélesedő szakaszon csakazértis bejött kettőnk közé a bazinagy pickupjával, de úgy, hogy kicsit szűkösen fért csak be. Aztán ott is maradt. Lett volna lehetősége a Bopatot is leelőzni, de nem tette. Viszont elég hülye ritmusban közlekedett és mikor megelőztem, akkor meg teljesen beleállt a seggembe és jól láthatóan meg volt sértődve. Örültünk, mikor megszabadultunk tőle.)
Egészen időben gördültünk be NewCastle kikötőjébe, talán csak az okozhatott volna nagyobb problémát, hogy egyáltalán nem számoltunk az időeltolódással. Igen, sajnos a komp menetrendjében már a Holland idő szerint szerepelt az indulás és az érkezés is. Ebben a kikötőben sajnos voltak nálunk is nagyobb sztárok; a mi sorunkba 5-6 Panther márkájú brit gyártmányú kocsi parkolt. Ezek a Ford és Jaguár alapokra épített autók gyönyörűen voltak megcsinálva és látszott, hogy jó kezekben vannak. Mondjuk lehet, hogy van/volt egy feltétele a Panther birtoklásnak, miszerint 70 éves kor alatt nem vásárolhatsz ilyen járművet. Kicsit úgy nézett ki a dolog, mintha a Holland Őszidő Nyugdíjas Klub milliomos tagozata tartott volna egy Skóciai vintage trippet. Nagyon kedves és szimpatikus ember voltak, és örültek az élénk érdeklődésünknek. A behajózás nem sikerült mindenkinek olyan simán, hisz' két öregúr gyönyörűséges állapotban megőrzött, de méltán rossz hírű Range Rovere az istenért sem akart elindulni. Az ő kocsijukat egy targonca húzta fel a hajóra. (S: Tényleg nagyon szép gépek voltak ezek, én is bámultam őket. Pont jól keveredik bennük a régies stílus és a modern technika. Én elsőre azt hittem, hogy 
A hosszú kompútra a már bevált receptet, a pálinkát választottuk. Most olyan jól működött, hogy jó korán álomba is ringatott a komp és a gyümölcspárlat áldásos párosa. (S: 12 órát aludtunk egyhuzamban. Nagyon szükségünk volt rá. Főleg az elkövetkező napokhoz kellet a plusz energia, mert azért azok sem teltek simán.)
Erre a napra az első program az 
Mindenki elhiheti, hogy próbáltam lelkiismeretesen végignézni mindent, az amúgy biztosan lenyűgöző hangárban, de sajnos engem a repülés nem nagyon izgat. Nagyon szeretném ha egy kicsikét jobban lázba tudna hozni, de annyi minden más jobban érdekel... Pedig valóban egy laikus számára is érdekes gyűjtemény. Hogy a repülés rajongóinak a szívét jobban fájdítsam, minden kipróbálható, megfogdosható volt, de sajnos a kiállítás egyénileg nem látogatható. (S: Itt csak csatlakozni tudok én is az előzőekhez. Szép volt, jó volt, de inkább a Deloreanek érdekeltek. Persze én is mentem egy kört, de jobb volt inkább kint beszélgetni Rockoékkal, akik meglátogattak minket, ha már úgyis itt dolgoznak Dublinban egy köpésre.)
Viszont a hangáron kívül már számomra is gyönyörűséges volt a látvány. Megint voltunk vagy hetvenen, és ezt a kivételes látvány egy szép magas repülőgépekhez való lépcsőről fotózhattuk. Csatlakozott a találkozóhoz egy eredeti dealer painted, vörös DMC is, ami nekem azért is dobogtatta meg a szívemet, mert eladó volt. És az sem elhanyagolható, hogy nekem tetszenek a festett példányok.
Két nap Delorean nézegetés után eléggé ellustult az agyam autóbuzi szelvénye, ezért valami elemi erejű pörölycsapással ért fel egy Audi Quattro S1 látványa a parkolóban. Ez a kocsi egy csoda, az egykori legendás B-csoport mechanikus állatja, egyszerűen megunhatatlan. (S: Itt egy kicsit beszélnék erről a "Hányan voltunk?" kérdésről. Összesen 100 autót regisztráltak és körülbelül 250 embert, viszont ez a tömeg soha nem volt együtt sehol, a szombati gálavacsorát kivéve. Minden program opcionális volt, ezért jellemzően csak 60-70 Delorean és 150-200 ember volt jelen minden helyszínen.)
A következő napirendi pont a Belfast kikötőjében álló gyönyörűséges 2012-ben átadott és 77 millió fontból épített Titanic Center volt. A múzeum szomszédságában valamiféle katonai toborzó eseményt tarthattak, de sajnos erről mi nem győződtünk meg. Ahogy elhaladtunk a kiállított katonai holmik mellett, látszott, hogy itt azért nagyon kitettek magukért a rendezők, de még egy klasszul játszó rezes banda sem tudta lekötni a közönség figyelmét 70 darab DMC-vel szemben. A program egy közös fotózkodással kezdődött. Hihetetlen látványt nyújtott ennyi — mondanám, hogy ugyanolyan, de lenne aki agyoncsapna érte — nagyon hasonló autó. (S: Nem tudom kire gondolsz. :) Egyébként én is szoktam az ugyanolyan szót használni rájuk, mert egy külső szemlélőnek, akinek egy VIN semmit sem mond, tényleg ugyanolyan. Meg hát én is össze tudok bármikor keverni két tetszőleges Ferrarit vagy akármit, szóval inkább nem is dumálok tovább.)
A hajózás talán még kevésbé érdekel mint a repülés, ezért úgy döntöttünk, hogy a Titanic múzeum végigunatkozása helyett, inkább meglátogatjuk a belfasti közlekedési múzeumot. (S: Meg hát azért a 20 font körüli jegyár is eléggé elrettentő volt.) Ez a program is része volt a hivatalos kiírásnak, de sajnos csütörtökre tették, amikor mi még úton voltunk.
Öt éve Sid már járt itt, de akkor sajnos nem volt itt, amiért most mind ide jöttünk, az eredeti Delorean famakett, amelyet az Italdesign stúdió készített. A múzeum amúgy nagyon szép, ajánlott kategória, amennyiben valaki emészthető méretű és nem túl alapos képet akar kapni a közlekedés múltjáról. Nagyon szépen berendezett jelenetek között a kötelező érdeklődés látszatát fenntartva rohantunk a célunkig, az életnagyságú maketthez. Ebben a "szoborban" az a legérdekesebb, hogy az autó két lehetséges megjelenését próbálták ki egy modellen. Az egyik fele szinte teljesen megegyezik a prototípussal, a másik pedig szinte száz százalékban úgy néz ki, mint a végleges kocsi. (S: Igazán örültem, hogy végre megnézhettem. Kívülről nagyjából hozta az elvártat, nekem a teljesen kidolgozatlan beltér tetszett a legjobban. Tudtam, hogy nem az volt a fő célja a makettnek, de azért reméltem, hogy nem csak egy falap lesz a beltér egy kormánnyal. Jót vigyorogtam rajta.) Miután letöröltük a nyálat a szánk széleiről még tudálékoskodtunk kicsit az ötvenezer mérföldet futott tesztautó és egy rozsdamentes acélból készített alvázfelépítmény fölött. Búcsúzóul még a múzeum kertjében rácsodálkoztam egy született bolondra, aki egy pocketbike méretű gőzgépen lovagolva vágtázott a látogatók között. Imádtam. (S: Ez a minigőzgép tényleg nagyon vicces volt. Meg a sofőrje is, aki teljes beleéléssel csapatta körbe a kis utakon a maximális kb. 5 km/h-s sebességgel.)
A nap utolsó programja a gálavacsora volt, amit nagyon vártam. Egyrészt szeretek sznoboskodni, a szó jó értelmében — ha van ilyen egyáltalán –, másrészt sose rossz egy jót enni, inni és kétszáz magamfajta hülyével múlatni az időt. A vacsora a Titanic Center konferenciatermében volt, ami az eredeti hajó báltermének a másolata. Valamikor a vacsora közben fogalmazódott meg bennünk az ötlet, hogy csinálni kellene egy nemzetközi találkozó itthon Magyarországon. Egy igazi kelet európai, őszinte, punk összejövetelt. Klassz kis kontraszt lenne a kicsikét karót nyelt, elegáns és mértéktartó brit találkozókhoz képest. Meglátjuk... (S: Voltam már sok találkozón és mindegyikben közös volt, hogy drága és igényes volt mindegyik. Mivel a Delorean egy drága autó volt, ezért megfigyelhető a tulajdonosok között egy elitista hozzáállás, amit habár szeretek, de szeretek kilógni is belőle. Ezért is fogalmazódott meg bennünk, hogy a sznobvacsora, bálterem, intelligens kultúrprogramok helyett, mi inkább az üvöltve bulizás, pálinka és fekvehányás szentháromságra helyeznénk a hangsúlyt. Hát majd meglátjuk jutunk-e vele valamire.)
Az est fénypontja számunkra az volt, amikor Bopat átvehette a legmesszebbről autóval érkezett résztvevő díját. A legsötétebb pedig, mikor a rendezők vagy negyed órán át egymás hímtagjait ajnározták virtuálisan, hogy mennyire is köszönik egymásnak ezt a nagyszerű rendezvényt. Végtelenül unalmas és pózőr dolog volt. Véleményem szerint elegánsabban is nyugdíjba küldhették Robert Lamrockot az angol klub elnökét. Viszont Deloman és földkerülő társai egy remek és tényleg informatív beszámolóval szórakoztatták a résztvevőket. (S: Legutóbb nem emlékszem, hogy így lett volna, de idén tényleg mindegyik estének az lett a vége, hogy mi éreztük magunkat szarul valami nagyon gáz program miatt. Vagy a fél órás Dynasty nézés vagy ez a 20 perces egymás körbenyálazása is volt, a végén örültünk, hogy elszabadultunk. Deloman bemutatója viszont tényleg jó volt. Sok kép, némi szöveg és egy még egészséges bemutatóhossz.)
Az egykori gyár legtöbb épülete megvan még, de ma már a Montupet cég gyárt itt autóalkatrészeket. Fantasztikus volt ide megérkezni. Ez a hely nagyon fontos volt 35 évvel ezelőtt. Annak idején egy amerikai playboy víziója háromezer embernek adott munkát egy forrongó, munkanélküliségtől sújtott, szürke városban.
Nagy érzés volt ide leparkolni vagy hatvan autóval, és elképzelni, hogy milyen lehetett az élet itt annak idején. Persze az üzemben még az is cigaretta szünetet tartott aki nem is dohányzott, csak hogy láthassa a parkolóban összegyűlt társaságot. Rövidke nézelődés után indultunk is a tesztpályára. Ezen a pályán minden legyártott DMC körbefutott annak idején, de ma már ez csak egy használaton kívüli terület, amit nagy valószínűséggel le fognak bontani és ide fog tovább terjeszkedni az alkatrészgyár. Lehet, hogy a mostani autózás volt az utolsó lehetőség, hogy a pályát kipróbálhassák a DMC tulajdonosok. (S: Nem tudom mikor, de valamikor ez a hír már felröppent korábban is, de szerencsére akkor nem bizonyult igaznak. Remélem most sem lesz az.)
Miközben álltunk a tesztpályára várók sorában, kiszúrtuk, hogy itt van egy turbós Delorean is. Megkérdeztem a sofőrt, hogy lenne-e kedves megmutatni a motorteret? Ő gyönyörű angolsággal közölte, hogy semmi akadálya. Ekkor vettem észre, hogy ő Chris Nicholson, a rozsdamentes acél szálcsiszolásának koronázatlan királya, a Wheeler Dealersben celebbé vált brit DMC szervizes, az autó pedig az eredeti, a Legend Industries-nél készült ikerturbós 530-as. Fantasztikus igényességgel volt felújítva ez a kocsi, szédületes élmény volt élőben látni ezt a méltán híres példányt. (S: Akit bővebben érdekel ez az autó, erről írt Szabi 
Ahogy hatalmas élmény volt a pályán hajtani is. Végre kipróbálhattam, hogy milyen egy döntött kanyarban autózni, elárulom: nagyon kellemes. A parkolóba visszatérve találkoztunk egy elektromos Deloreannel és egy nagyon igényesen megépített filmes replikával is. Még ebéd előtt belógtunk két percre egy felelőtlenül nyitva felejtett ajtón az üzembe. Persze egy alapos körülnézésre sem időnk, sem bátorságunk nem volt, de legalább láthattuk az egykori "szerelőszalag" megmaradt nyomait. Ebédelni a gyár kantinjába mentünk, ahol egy jól sikerült currys csirke mellett elmerenghettünk a jószerencsénken. (S: Ez az elektromos Delorean nagyon durva volt! Semmi hang, csak egy kis zümmögés. Nagyon jó anyag, kéne.)
A következő hivatalos program egy "kiállítás" névre keresztelt program volt a szálloda egyik rendezvénytermében. A rendezvény kiállítás szekciója egy Robert Lamrock által kiállított 4-5 eredeti papírfecni volt, de nem is ez adta a program lényegi részét. A fókusz az eladó holmikon volt. Millió féle eredeti alkatrész, kütyü és relikvia várta, hogy pénzre váltsuk őket. Egész jól bírtuk, mert összesen csak három könyvre vertünk el egy valóban csekély összeget. (S: 5 font volt darabja, tényleg nem volt vészes. Vettünk még néhány kisebb kütyüt a hazaiaknak, de tényleg olcsón megúsztuk, Bopaték kicsit komolyabban nekiálltak a vásárlásnak.)
Az igazi élményt nekem Joe Murray szolgáltatta. Ő volt a Delorean gyár 65. alkalmazottja, az üzemen belüli festésekért felelős dolgozó, és mind a mai napig a márka és Az Ember feltétlen rajongója. Nekünk négyünknek egy órás előadást tartott a saját élményeiről, közben minden történetet alátámasztott fotókkal, újságkivágásokkal a saját archívumából. Nagyon élveztem. Igazán szép volt látni, hogy milyen tisztelettel és elismeréssel beszél még harminc év után is Johnról. (S: Sokszor elég nehéz volt megérteni, de ennek ellenére nagy élmény volt. Leültünk köré, mint a gyerekek és ő pedig mesélt, miközben mutatta a 35 éves képgyűjteményét. Nem nagyon emlékszem pontos részletekre, majd akkor fognak ezek eszembe jutni, ha valamihez kötni kell. Plusz a felvételi papírjának a másolatát kaptuk meg, azt akarom már hetek óta lefordítani sikertelenül.)
Egy rövidke sörszünet után (A Brewdog Punk Ipa nevű sört melegen ajánlom mindenkinek, aki valóban szereti a sört.) egy napot lezáró büfévacsorára voltunk hivatalosak. Ez után a nap után egy közepesen gyenge kaja is elegendő lett volna, de a vendéglátóink igazán kitettek magukért. Nagyon finom volt minden, a hely pedig elég hangulatos volt. A következő napirend Barrie Wills minden igényt kielégítő előadása volt. Ő volt a gyár egykori beszerzési igazgatója, egyben a cég egyik legfontosabb embere. Engem teljesen lenyűgözött az előadás, persze nem lett volna ez így, ha korábban mindent figyelmesen elolvasok Sid blogján. Viktornak olyannyira nem voltak új dolgok, hogy egy rövidebb alvás bele is fért neki. (S: Hát én itt már tényleg nagyon rottyon voltam. Ati nem említette, de amióta leszálltunk az amszterdami hajóról, onnantól kezdve átlag 6 órákat aludtunk úgy, hogy mellé folyamatosan mentünk és mentünk. Nagyon vágytam már egy rendes alvásra, de nagyon messze voltunk itt még tőle.)
11:30-kor elfogyott a türelmünk, elindultunk aludni. Nem, sajnos ez a nap sem az volt, amikor a Filthy Chic közönségének megmutattuk, hogy mi a magyar virtus. (S: Na de van még egy napunk, majd holnap lemegyünk és belesikítunk az éjszakába!)
Sid már reggel aggódott, mert a kompról lehajtás akár több óra is lehet és nem mindegy, hogy mikor érünk oda az Észak-Írországba tartó komphoz. (S: Kezd elegem lenni, hogy ebben a sorozatban egy rinyagépnek vagyok lefestve. Ati, ezt azonnal hagyjad abba! :D ) De mázlink volt, elég gyorsan kihajthattunk a 160 méter hosszú, tizenkét szintes hajóból és folytathattuk a versenyt az idővel.
Időben megérkeztünk Cairnryan-ba, ahonnan a Belfastba tartó kompunk indult. Itt a szokásos műsort (érdeklődés, fotózkodás, beszélgetés) csak az tette változatossá, hogy az itteni embereknek egy szavukat sem értettem. Ha mondtak valamit, visszakérdeztünk, aztán megint, aztán megint… Egy idősebb úr odajött hozzánk és azzal kezdte, hogy ismeri ezt az autót, mert ’81-ben ő is segített hajóra tenni az Amerikába induló kocsikat. Akkoriban önkéntes munkában a Brit autóklub tagjai vállalták ezt a feladatot. Persze megjegyezte, hogy a konstrukció már akkor is botladozott kicsit, hisz’ a fék nem működött valami jól.
Ez a kompozás jóval rövidebb és simább volt, azt leszámítva, hogy Bopat nejét azt hittük elveszítettük. Még mi Őt kerestük mindenhol, addig Ő egy remek masszázst élvezett a komp Spa részlegén. Cherchez la femme! :) (S: Ez így leírva vicces, de az, amikor elmegy az asszony a garázsba öt percre és egy óra múlva sincsen sehol, akkor azért elgondolkodik az ember, hogy mi lelhette. Mondjuk visszagondolva azért Pat az élet császára/császárnője. :) )
A regisztráció az elegáns szálloda legfelső szintjén volt. Itt vehettük át Robert Lamrock főszervezőtől az üdvözlő ajándékokat és a programok leírásait. Klassz volt újra látni az őrülettől mosolygó ismerős arcokat. A német klubelnök, a hollandok és Deloman lelkesen üdvözölt minket. Nagyon klassz volt ott lenni. Mindig jó látni, hogy a marhaságoddal nem vagy egyedül. Sőt mások még lelkesebbek és még elvetemültebbek mint Te vagy. Az élet nagyon szép volt azon az estén is. (S: Én itt egy kicsit több ismerősre számítottam. Pár 5 évvel ezelőtti hollandon kívül nem találkoztam más ismerőssel, pedig még a németek között is lett volna pár ötletem, hogy kikkel kellett volna találkoznom. Mindegy, így is nagyon jól elvoltunk.)
Majd amikor felújítottuk a szobámat választhattam színt, hogy milyen legyen a falam. Hát én kitaláltam, hogy citromsárga falat szeretnék és pirossal pedig rá fogok festeni. A Delorean – Stainless Steel Illusion könyv borítója tetszett meg és ha nem is tudom pont ilyenre megcsinálni, de nagy segítség lesz. Kinyomtattam a képet, lemértem a fontosabb pontokat, a méreteket beszoroztam, nem is tudom pontosan már mennyivel. Aztán vízmérték, vonalzó, ceruza és mehet fel a falra. Először csak egy nagy rácsos négyzet volt, aztán jöhettek az íves vonalak és kirajzolódott az autó. Majd festékkel már csak át kellett menni rajta. Nem volt egyszerű, mert ha nem szimmetrikus, akkor az hülyén néz ki. Szerintem egész jó lett. És a szüleim is megdicsértek. De azt hiszem, itt gondolhatták, hogy „Ajajj, a gyerek nem normális..”
(A fotó 2010-ben készült, azóta bőven gyarapodott a gyűjteményem.)
Amikor megláttam őket, az valami olyan érzés volt, mint amikor az ember elájul. Pontosabban el fog ájulni. Nem hallottam rendesen, nem láttam rendesen, éppen akkor csak az autókat láttam, semmi mást. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam ülök-e vagy éppen állok. Megszűnt a tér és az idő.
