Élet egy Deloreannel

Szerda reggel elég vegyes hangulatban ébredtünk. Volt egy elég nagy problémánk, amit gyorsan meg kellett oldanunk, mert sajnos rossz volt a foglalásunk a kompra, ahogy a korábbi részben már megírásra került. Egy méltatlanul gyenge reggeli után indulhatott is a versenyfutás az idővel. (S: Ez a reggeli valami gyalázat volt. Minőségileg nem volt vele baj, de sehol sem láttam olyat, hogy minden ilyen pontosan ki lett volna porciózva. Ha jól emlékszem egy vaj, egy lekvár, két zsemle, egy croissant volt a menü, plusz még néhány kisebb dolog. Mindez nagyon drágán. Mindegy is, itt úgysem akarunk többet megszállni. Vagy ha mégis, akkor majd a reggelit hagyjuk ki.)

Persze voltak homályos terveink, arra, hogy mi legyen, ha nem sikerül feljutnunk a kompra. Kereshetünk egy másik kompot másik kikötőbe érkezéssel, vagy vehetünk egy új jegyet a következő kompra és lekéssük az Írországba menő kompot is. A két autó helye és a négy személyes kabin közel 500 euró volt egy irányba, ezért nagyon nem volt mindegy, hogy sikerül-e a tervünk. A délelőtt többnyire azzal telt, hogy rövidebb autózós etapok közben (Ami alatt átléptük a 72000 mérföldet a Deloreannel) a hajótársaságnak telefonálgatunk sikertelenül. Végül Bopatnak elárulták a harmadik hívás után, hogy muszáj személyesen megjelennünk a kikötőben, hogy egyezkedni tudjunk, mert kabinunk ugyan lenne, de az autók helye kérdéses. Ezt pedig csak a helyszínen lehet elintézni. Sajnos a délelőttre tervezett Ed műhelyének meglátogatása ezzel ugrott, mert inkább úgy döntöttünk, hogy mihamarabb érjünk Ijmuidenbe (Amsterdam kompkikötője), hogy legyen időnk könyörgő borjúszemekkel megpuhítani a kompbürokráciát. (S: Mint kiderült, a hajóstársaság telefonos ügyintézője is ugyanazt a felületet használja, mint amit én is találtam a neten. Márpedig ott aktuális napi foglalást nem lehet módosítani.)

Egy rövidke de annál határozottabb holland rendőri igazoltatás után még kettő óra előtt meg is érkeztünk a délután ötkor induló hajóhoz. (S: Azt nem is írtuk legutóbb, hogy az első napon Bajorország tele volt rendőrökkel. Folyamatosan szedték ki a migránstranszportokat, szerintem néhány dugó ennek volt köszönhető. Ezek a holland rendőrök is identity check miatt állítottak meg minket, az autó papírjait el sem kérték. Mondjuk valahogy nincsen előttem az a szíriai vagy bangladesi menekült, aki Deloreannel megy Németországba a segélyért, de ők tudják.)

A becsekkolást intéző hölgy elmondta, hogy érti a problémánkat és nagyon sajnálja, de a hajó indulása előtt csak fél órával tudja megmondani, hogy akad-e még két hely az autóknak. Pechére azt is elárulta, hogy erről a parkolás vezető Loading Manager dönt. Több se kellett Sidnek és jó magyar szokás szerint megpróbálta megoldani okosba. Persze semmi komolyabbra nem kell gondolni, csak ahelyett, hogy kivárta volna a fél ötöt, inkább megkereste a nagyhatalmú szuperfőnököt és meggyőzte, hogy miért is jó neki, ha felenged minket a hajóra. Azt sajnos nem tudom, hogy Sid szeme színe, a Deloreannek csillogása vagy a szép szavak győzték meg, de a lényeg, hogy lett két helyünk a hajón. (S: Mikor szóltak, hogy mehetünk a jegyünkért és megjelentünk a becsekkolós hölgynél, kaptunk azért egy féldiplomatikus lebaszást, hogy miért ugrálunk mi itt. Ha ő azt mondta, hogy fél ötig kell várni, akkor itt fél ötig kell várni. Látszott, hogy zavarja az önbecsülését, hogy megkerültük a hivatalos utat, de mivel a Loading Officer még nála is nagyobb főnök, ezért kénytelen volt kiadni a jegyünket. Ez a kis javítás mellesleg további 150 eurónkba került, de én ilyen boldogan még nem fizettem ki 45e Ft-ot semmire.)

Elégedetten nyugtáztuk, hogy már csak egy városnézés és egy jó ebéd van hátra az indulásig. Egy jó városnézéshez nem is kell más, mint egy szép város. Ijmuiden nem csúnya, de nem is a turista attrakcióiról híres. Csak egy ’45-ben épült tornyot tudtunk megcsodálni, de azt is hamar eluntuk, mert az idő ismét meglehetősen komor hangulatban volt. Egy jó ebédhez legalább egy valamire való étterem szükséges lett volna, de a legtöbb hely sajnos zárva volt. Bopaték azért találtak valami helyet nyitva és kajáltak is egy rendeset, mi viszont egy parti fekvehányóban ettünk egy nagyon jól elkészített frikandelt (fasírt szerű, pálcikára felszúrt, szögletes virslire emlékeztető, olajban kisütött készség). (S: Egyébként ez az egész útra jellemző volt. Bopaték csapatták a habzsidőzsit, mi meg csöveztünk valahol az Atival. Pénz szempontjából is jobb volt, de igazából én inkább az elvegyülés miatt szeretem ezt. Nézni, hogy egy kikötői munkás mit eszik vagy támaszkodva sörözni a Tesco Express előtt az embereket bámulva a hajléktalanok mellett. Sokkal jobban átjön az adott város hangulata.)

És végre beállhattunk a komphoz a sorba — egy elég ritka, de annál fergetegesebb Ferrari 575 Maranello mellé. Egy átlagos napon minden bizonnyal ez a kocsi vitte volna el a show-t, de ma a két Delorean keltette a nagyobb érdeklődést. Viszont jót beszélgettünk a tulajjal, akit őszintén érdekeltek a DMC-k, minket meg persze az ő V12-es, vörös csodája. (S: Nagyon bitang egy jármű volt ez. Amikor Ati megkérte a tulajt, hogy legyen szíves nyissa ki a motorháztetőt és megpillantottuk a V12-t, egyszerre szakadt ki belőlünk egy felhördülés, a tulaj nagy megelégedésére.)

A hajón még velünk tartott 170 motoros is, akiknek egy nagyobb része a Man-szigeti TT-re ment, és egy kisebb Porsche társaság is, akik egy skóciai körutazásra igyekeztek. Meglehetősen tartottam a 14 órás hajózástól, mert nem érzem magam otthon a tengeren, másrészt "mit fogok én ott ennyi ideig csinálni?”. Ezen a kompon talán unatkozni lehet a legnehezebben. Vannak jól felszerelt üzletek, kávézók, kaszinó, bingónak helyet adó night club és egy bár a tetőteraszon, ami pár percre visszarepített engem ’93-ba Balatonszéplakra, ahol egy motoroskocsmában csodálkoztam rá a világ sokszínűségére. Vagy száz söröző, sok nyelven beszélgető, kopott bőrruhába öltözött, kivarrt, ősz motoros hippi elég sajátos hangulatot tud teremteni bárhol a világon. Itt is sikerült. Az egyre erősödő hullámzás és a közelgő vihar ellen a legjobb ötletünk a pálinka volt. Mindig lehet rá számítani és mindig ő győz… Most is így lett, mehettünk aludni. (S: És mennyire jól esett ez az alvás ez után a két stresszes nap után! Még akkor is, ha este elég rossz idő volt, ezért nagyon imbolygott a hajó. Kicsit rosszul is aludtam, de ekkor még nem tudtam, hogy a következő rendes alvásunk ugyanezen a hajón lesz visszafelé. Nagyon kemény napok következtek.)

Folytatódik a héten az Írországos sorozat, egy kis szerencsével megint kint leszünk az index főoldalon, aztán ezen a héten péntekre is igyekszek valamit összehozni. Plusz még egy jó kis mondás:

A Delorean olyan, mint egy szétkokszolt Scirocco.

Hétfő este Sid értem jött Gödre, hogy másnap időben el tudjunk indulni. Valami probléma tényleg lehet velünk, mert majdhogynem el is sikerült indulni a tervezett időben.

Persze az előző éjszaka érkezett viharban még volt annyi szufla, hogy egész álló nap áztasson minket. Egész pontosan érkeztünk meg Ausztriába, a megbeszélt találkozási pontra, ahonnan majd Bopatékkal konvojjá erősödve indulhatunk tovább. Azért a szakadó esőben és nagyon csúszós úton sikerült majdnem összetörni a járgányt, de szerencsére nem esett semmiben kár. Gyorsan meg is egyeztünk abban, hogy ezek a Cooper Cobra gumik annyit érnek mint vakondnak a napszemüveg. (S: Ez úgy volt, hogy próbáltunk egy elhaladós képet csinálni, miközben vártunk Bopaték érkezésére, akik Pozsonynál dugóba kerültek, de egy nagyon szar aszfaltú szakaszon az autó egyszerűen elfelejtett kanyarodni, le is csúsztam az útról. Nagyon félelmetes volt, ez volt a Cooper Cobráim utolsó nagy útja. Soha többet nem veszek ilyen gumit.)

Bopaték apró késéssel meg is érkeztek és tétovázás nélkül tovább is indultunk. A két autó közötti kommunikációt két walkie talkieval oldottuk meg az egész út során. Ausztrián végig szakadó esőben fűztük át magunkat és a nyugalmunkat csak a rengeteg terelés tudta felborzolni. Meg egy apró drifter stílusban bevett elnyújtott kanyar, amit Bopat mutatott be, ezzel is illusztrálva a Cooper gumik hatásfokát esőben. Szerencsére ebből sem lett baj, mert Bopat nem először ment keresztben és jól tudta, hogy mit kell csinálnia.

Egy tankolás után — már újra a pályán — rendőrök mellett mentünk el. Bopat a rádióban röhögött is, hogy tuti, hogy ki fognak szedni minket. Majdnem így lett. Másodpercekkel később a rendőrök megelőzték Bopatékat, és elég határozottan kiparancsolták őket egy közeli parkolóba. Itt kiderült, hogy ez előző tankolásukat elfelejtették kifizetni. Mindketten azt hitték, hogy a másik fizetett. Persze visszakísérték őket a rendőrök a kúthoz, mi pedig a hirtelen jött szabadidőnket ökörködéssel ütöttük el. (S: A rendőrök egyébként határozottan jó fejek voltak, egyáltalán nem voltak bunkók és mondták, hogy bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Látszott, hogy itt nem szándékos bűnözésről volt szó.)

Innen már majdnem minden simán ment. Persze dehogy ment simán, hisz' 100 kilométert szinte lépésben tudtunk csak megtenni. Óriási dugó volt és egy helyen le is tereltek minket a pályáról. Ebben az a rossz, hogy fogalmunk sem volt, hogy merre tovább, viszont a jó az az, hogy gyönyörű ködös erdei utakon sikerült tennünk egy kisebb kerülőt. Ezt szerintem csak én élveztem. A cél erre a napra az volt, – hogy ha lehet – jussunk túl Frankfurton, hogy elkerüljük az esetleges másnap reggeli dugót és még be tudjunk ugrani Ed műhelyébe a komp indulása előtt. Ez azért volt fontos, mert Bopat kocsijának a fényszóró kapcsolója az úton dögledezni kezdett. Volt, hogy csak kiékelve működött, volt, hogy úgy működött, ahogy kell. (S: Messze ez volt az eddigi legrosszabb odautam. Általában 4-5 óra körülre szoktam lenyomni a 800 kilométeres távot, de ezúttal 8 óra körül értünk Pommersfelden közelébe. Hihetetlen szopórollerezés volt, a valamikor elkészülő videóban majd látszódni fog.)

Valahol Frankfurt és Koblenz között egy Bad Camberg nevű helyen találtunk egy pálya melletti, indokolatlanul drága hotelt. De 950 megtett kilométer után mindannyiunknak megfelelt ez a szállás. Egy lefekvés előtti egészségügyi pálinka után Sid még a biztonság kedvéért megnézte a komp foglalásunkat, hogy biztosan rendben van-e. Hát... őőő... A pár hónappal korábban foglalt és mindhármunk által átnézett foglaláson szinte minden rendben volt. Jól emlékeztünk az indulás napjára, sőt percre pontosan tudtuk, hogy mikor indult, csak éppen az irányokkal akadt egy nagyobb probléma. Sajnos nem Amsterdamból Newcaste irányba volt foglalásunk, hanem pont fordítva. Sid hitetlenkedve meredt a bookingra miközben kihordott lábon egy pitvarit. Bekopogtunk Bopatékhoz, hogy elmondjuk, hogy akadt egy szemmel jól látható problémánk. Nagy izgatottságra nem volt ok, hisz' az efféle szarságok szinte mindig megoldódnak. Ez a holnap problémája. Legalábbis ezekkel a gondolatokkal feküdtünk le aludni. (S: Nem vagyok az idegeskedős típus senki szerint, de itt én tényleg agybajt kaptam. Egész napos szopás a dugóban, meg ez is. Készen voltam. Viszont a többiek klubhoz illő totális nyugalma és vállvonogatása visszaadta az életkedvemet és reményemet. Ekkora pozitív kisugárzással nem veszthettünk.)

Összedobtam egy gyors bemutatót az Eurofestről. Jó móka volt a sok ember fejét nézni, miközben csináltuk a videónkat.

Elkezdem az Eurofest megírását, bár ezek a bejegyzések a következő résztől egy kicsit rendhagyóak lesznek. Dubniczkia írja majd meg a szövegeket, én meg majd itt-ott beledumálok, ahol szükségét érzem.

Valamikor év elején egy ártatlan telefonbeszélgetésben hangzott el először, hogy akár mehetnék is Siddel az Eurofestre. Annyira feltételes volt a dolog, hogy simán meg is egyeztünk. Aztán valahogy így is maradt a dolog, és áprilisra lett egyértelmű, hogy az idén én tartok Viktorral ezen az egy hetes túrán. Persze megint nagyon túlizgultuk a dolgot és agyon is terveztük... Persze ez nem igaz. Aztán egy facebook csoportban már Bopattal kiegészülve szervezni kezdtük az utat. Lefoglaltuk/megvettük a hajójegyeket és szállásokat. Ez után egy ideig megint nem történt semmi, a szervezésben legalábbis. Sid kocsiján történt javítások egy kicsit izgissé tették az indulásunkat, de azért a pulzusunk emiatt az ügy miatt sem szaladt 70 fölé. Viszont az indulást megelőző nap már meg is beszéltük Bopattal, hogy hol és mikor találkozunk. Ezt a bejegyzést egy nappal az indulásunk előtt írom (hétfőn) és szinte mindennel meg is vagyunk. Van biztosításunk, váltottunk pénzt, szinte be is pakoltunk... Úgy tűnik, mi is öregszünk.

Ide illene leírni azt is, hogy pontosan mi ez a NAGY esemény; Az Eurofest 2016 a Delorean gyártásának 35. évfordulójára rendezett nemzetközi találkozó DMC tulajdonosoknak és érdeklődőknek. Az idén 200 résztvevőt várnak a hétvégére, ami azért elég szép látvány lenne. Ami még különlegessé teszi ezt az eseményt, az a helyszín. A találkozó központja a Hotel Europa Belfastban. Itt rendezik a gálavacsorát, az alkatrész és kütyü börzét és itt száll meg a résztvevők egy jelentős része. És persze innen indul a menet minden nap az aktuális helyszínekre, mint Dunmurry-be is, az egykori gyárba. Lehetőségünk lesz kipróbálni a harmincöt évvel ezelőtt használt gyári tesztpályát és be is nézhetünk a gyár épületeibe. Belfastban megnézzük a közlekedési múzeumot, ahol az ötvenezres DMC tesztautó is ki van állítva és meglátogatjuk a Titanic központot is. Tervben van, hogy benézünk Ed hollandiai szentélyébe is, és talán egy németországi kitérő is beleférhet.

Ez nekem ez így előre nagyon jól hangzik... Mi baj lehet? Legfeljebb egy életre szóló élménnyel beljebb leszünk. Belfast! Kapaszkodj, két autóval jövünk!

Csak hogy pariban legyenek a hétfői bejegyzések címei, ez lett a mostani címe. Szóval holnap estére érünk haza ideális esetben, ami miatt 100%, hogy a szerdai blog csúszik. Valószínűleg csütörtökig, esetleg péntekig.

Míg ezen a héten Sid és Bopat hajóztak át Belfastba, az egykori Delorean-gyárba, én a múlt héten látogathattam el egy érdekes Deloreanes helyre Délkelet-Angliában. Hosszas levelezés után megegyeztem a PJ Grady szervizzel, hogy benézek hozzájuk beszélgetni a kocsim felújítási lehetőségeiről. A helyszín Canvey Island a Temze torkolatában, igazából nincs messze Londontól, mégis mintha a világ végére érkezne az ember, amikor a vonatozás és buszozás után kirakják a semmi közepén.

Vissza a jövőbe rajongók-figyelem, Canvey Island-en MINDENHOL trágyát árulnak; nem Biffnek való vidék ez. A matéria termelői egyébként emós frizurát viselnek és szúrós szemmel figyelik az idegeneket.

A trágyán kívül Canvey Island a nagy ipartelepéről ismert, ahol így ránézésre leginkább gyanús eredetű autóalkatrészeket építenek be legális autókba, illetve gyanús eredetű autókat bontanak le legális alkatrészekké. Mondjuk a többi üzlet sem túl bizalomgerjesztő; a Delorean-szerviz megközelítéséhez el kell menni az azbesztfeldolgozó mellett, befordulni az amatőr boxklubnál, majd a Breaking Bad kábítószerüzemére hajazó mosoda mellett végre célhoz érünk.

A Delorean-szerviz sem nagyon különbözik az ipartelep többi részétől (sőt!), de az autók látványa feledteti a környezetet. Amikor megérkeztem, Chris (egyszemélyben tulaj és szerelő) éppen egy történelmi ereklye hátsó lámpáin dolgozott. Ez a 530-as VIN-számú Delorean, amit a Legend Industries ikerturbós kísérleteihez használták 35 évvel ezelőtt. Az amerikai PJ Grady cég konkrétan egy roncstelepről mentette ki az autót, tőlük került 2015 elején Angliába. Már másfél éve folyik a restaurálás, amelynek alapelve, hogy VIN530 eredeti alkatrészei kerüljenek vissza az autóba. Mint Chris elmagyarázta, magukat az alkatrészeket is megpróbálja restaurálni, ahelyett, hogy a régi – szintén 35 éves – raktárkészletekből pótolná. Amikor nála jártam, még csak egy próbaúton volt túl a turbók beépítése után, és meglehetősen óvatosan nyilatkozott az esélyekről, hogy eljut-e vele a május végi Eurofestre. De majd Sid és Bopat elmondják, ha hazajöttek, hogy összefutottak-e vele odakint :)

A szervizben összesen 7 autó várt a sorára, illetve még egy a szervizen kívül is, ezért volt mit nézegetnem az ott töltött óra alatt.

A szerviz hátsó sarkában két rettenetes állapotú autó szomorkodott; az egyiknek az eleje volt összetörve, a másik pedig gyakorlatilag már csak egy csontváz volt. Meg is kérdeztem Christ, hogy ezeket alkatrészforrásnak használja-e, de szerinte a két romból egyszer még összeépül majd egy autó. Ezt elég nehéz volt elképzelni, de Chris szerint a karambolos kocsi biztosítási pénzéből meg fogják csinálni majd valamikor.

Átbeszéltük az én kocsimmal kapcsolatos lehetőségeket is, adott pár tanácsot, hogy mihez kezdjek vele, de még nem dőlt el semmi. Miután elbúcsúztam Christől, még megcsodálhattam a helyiek pimpelt járgányait, ami jó ötleteket adott a Deloreanem továbbfejlesztéséhez (NEM! :))

Ja, és sikerült egy nappal lekésnem a Delorean World Tour Canvey Island-i látogatását, affenébe...

Még vagy két éve megkért Sid, hogy írjak a Renault Alpine-ról, mert mégiscsak szegről-végről rokon. Én természetesen boldogan ígértem meg, hogy szinte azonnal megcsinálom, hisz' szeretem a márkát és az Alpineokért pedig rajongom. Mint kiderült én az szívem A110-esért dobog, ami gyönyörűséges, apró kis sportkocsilegenda, amivel a méltán nagyra becsült Ferjáncz Attila is országos bajnok lett. Imádom a formáját, gyönyörűek az arányai, gusztusosak voltak a versenyfestési, egyszerűen az egyik legszebb kocsinak tartom.

De most nem erről a kocsiról lesz szó, mert sajnos ennek a típusnak a Deloreanhoz semmi köze sincs. Ahogy az R5-nek sincs. De azt el kell mondjam, hogy a Renault márkához a kicsike, imbolygós futóművű, gyenge motorú ötös miatt kötődöm. Az első nyugati autónk egy első szériás ötös volt. Imádtam. Aztán a szerelemre rásegített egy '82-es vinyl tetős aranyszínű ötös is, amit még '94-ben cseréltem egy kispolskira. Még az sem kizárt, hogy egyszer még lesz egy ilyenem.

De legyen szó végre a 310-esről. A logikus az lenne, hogy 210-esnek hívják, hiszen a 110-es utódja, de sajnos a név házon belül foglalat volt. Miért is tartjuk ezt a kocsit Delorean-rokonnak? Először is a felépítése miatt. A DMC-hez hasonló alvázra épített kocsi ez is, és rohadásra sem igen hajlamos, bár itt nem rozsdamentes acél elemek adják a külső héjat, hanem üvegszálas elemek, amiket acélcsővázra szereltek. Közös még (1976-tól) a hátsó tengely mögé helyezett PRV motor is. Itt kevesebb mint 2700 köbcenti a lökettérfogat és az elektronikus befecskendező is hiányzik, itt a karburátorokkal oldották meg a motor "etetését". Először Solex 34-esek, később Weber 46 IDA karbik szolgálták ki a motort. 150 lóerő és az egy tonnás súly igazi sportkocsivá tette a 310-est, a specifikációk szerint képes volt a 220 km/órás sebességre is.

A megjelenése ízlés dolga, de szerintem nem vethető össze a nagy előddel, ahogy a sportsikerei sem. A kocsit kézzel szerelték össze, ami drága és időigényes is volt. Egy-egy példány teljes összeszerelése 130 órát vett igénybe. Persze ahol tudtak, spóroltak a mérnökök, és néhány alkatrészt házon belülről szereztek be, mint a kormányművet, ami egy 504-es pugból származik, vagy az indexet, amit egy 1300-as Simcából kölcsönöztek. A futómű a dicsőséges R5 turbo kicsit átszabott változata. A modell utolsó két évében készült néhány (27 darab) izmosabb változat is "Alpine A310 V6 Pack GT Kit Boulogne" néven. Ezekbe a példányokba már 2.9 literes motor került, és három darab Weber 42DCNF karbi segített elérni a 193 lóerőt. Ez azért egy utcai Renaulttól 1984-ben nagyon szép teljesítmény volt.

Még egy hasonlóság van a 310-es és a DMC között, mégpedig a legyártott darabszám, a teljes modellperiódus alatt (1971-1984) kicsit több mint 9000 darab készült. De egy valami nagyon hiányzik ebből a típusból: a legenda státusz. Amíg a jobb autógyűjtemények és múzeumok büszkélkedhetnek egy-egy DMC-vel, addig Alpine A310-est nem nagyon szoktak kiállítani. Persze ez nem tény, de valahogy én még nem futottam össze sehol ilyen típussal. De meg kell mondjam, nagyon szeretnék. Majdnem annyira, mint egy A110-essel.

Olaszország hivatalos államvallása újra a római katolikus lesz. Budapesten átadják a Skála Metro áruházat a Marx téren. A Szovjetunió bejelenti, hogy bojkottálja a Los Angelesben tartandó XXIII. nyári olimpiát. Megtörténik a Challenger katasztrófája. Megjelennek Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak és Viszlát, és kösz a halakat! c. könyvei. A Szellemirtók c. film betétdala az egyik legnagyobb sláger az évben. Az Alphaville megjelenteti a Forever Young című lemezét, Madonna pedig — A kutyaszorítóban olyan jól kitárgyalt — Like a Virgin című lemezét. Megszületett Bye Alex (erről mondjuk nem ő tehet) és Kölnben egy szürke, tetőablakos, alig több mint egy literes motorú Ford Fiesta.

Szeretek ezekre a dolgokra gondolni ha régi autót vezetek. Vajon én hol voltam és mit csináltam, amikor ezt a kocsit használni kezdték? Mi történt akkor a világban? Mik voltak a fontos dolgok? Így egyből kézzelfoghatóvá válik, hogy mit jelent harminckét év. És az én autóm csak épp' hogy egy veterán. Óriási tisztelettel nézek azokra, akik egy 50-60 éves autót tartanak életben, vagy esetleg egy száz éves gőzgépet indítanak be hétvégente a saját maguk és a többiek örömére. Na az valódi teljesítmény. Mi ebben az öröm? Miért jó egy letűnt kort és annak a teremtményeit isteníteni? Mert régen minden jobb volt? Fenét! Inkább csak más. Nekem egy kicsit lassabb, nyugodtabb és sokkal emberibb. Mert abban volt még anyag? Ma is van bennük anyag, csak máshogy. Mert azokat lehetett még szerelni? Igen lehetett, de kellett is. Imádok mindent, ami régi, ami egy kicsikét is korlenyomat, ami hordoz számomra emlékeket. Egy autó pedig igazi időkapszula lehet. Lehetett rá vágyni a balatonszéplaki üdülő parkolójában, ahol nyugat-német rendszámmal, büszkén feszítettek a magyar Wartburgok, Trabantok és a szerencsésebbek Zsigulijai mellett. Lehet emlékezni a szagokra, amiket gyerekként éreztünk, vagy újra átélni, hogy milyen lerobbanni egy fülledt nyári délutánon. Csak húsz éve még megálltak segíteni. Hogy minden jobb volt? Lehet. De hogy emberibb volt, az biztos. Talán volt egy kollektív tudat, vagy nevezzük akárhogy, de a legtöbben ugyanúgy várták a megrendelt autójukat, hasonló helyekre jártak nyaralni, és ugyanúgy örültek a kiutalt házgyári lakásnak. Egy Priorból kapott Botas cipővel Te lehettél a király az osztályban. De amikor a dunaújvárosi valutás boltban megvettem életem első dobozos kóláját egy amerikai dollárért, tényleg én voltam a ronggyá lapozgatott nyugati képregényeim címlapjáról a főhős.

És ekkor már évek óta a magyar utakon szaladt a Fiestám. Akkor talán még felfelé tűnt ki a szocialista masszából. Innen még több mint húsz év telt el addig, hogy "találkoztunk". Aztán valamiért úgy gondoltam többször is, hogy meg akarom menteni ezt a kocsit. Hogy miért? Nem tudom sajnos. Persze az ígéretesnek tűnt, hogy ez egy olcsó autó, olcsó alkatrészekkel, és sok Fordos barátom, ismerősöm van, akik segítenek. Neki is láttam többször. Sokadszorra majdnem úgy is sikerült, amilyennek megálmodtam. Lett egy veteránautóm, szinte teljesen eredeti állapotban. Marha büszke voltam. Igen, egy Ford Fiestára. Nekem sajnos nem volt olyan szerencsém, hogy megörököltem volna a nagyszüleim autóját, amiben még gyerekként ugráltam. A szomszéd pajtájában sem találtam 25 éve parkoló autót, és az elmúlt években nem is volt egyben annyi pénzem, hogy egy valamirevaló (értsd: a tömegek számára is értékes) oldtimert vásároljak. Ezért maradt ez a kocsi. És meglett ahogy akartam. Amiért annyi pénzt, időt és energiát áldoztam. Pont olyan volt, ahogy milliószor elképzeltem.

És elkezdődött a szezon. Végre, hosszú idő után egy tavasz, amikor egy kész autóval várhatom a találkozókat. Áprilisban kicsinosítva, büszkén gurultam be a Kincsem Park gyönyörű zöld pázsitjára. És szeretném azt gondolni, hogy másoknak is legalább fele annyira tetszett a fáradozásaim eredménye, mint ahogy én láttam. Hazafelé letekertem az ablakot, kikönyököltem, a magnóból üvöltött az Exotic kazetta és élveztem a tetőablakon át beömlő levegőt. Nagyon szívesen fogok arra a napra gondolni még jó sokáig. Olyan "megcsináltam" pillanat volt. Egy kicsikét az élet császárjának gondoltam magam. És az is voltam.

...még majdnem két napig, amikor egy bolgár kamionos rápasszírozott egy konténerszállító teherautó hátuljára. Hmm... Nagy érzés volt. A baj persze nem nagy, és szerencsére nekem nem esett bajom, de az álmom — már nem először — ott feküdt darabokban az M2 betonján. És most először nem érzek elég erőt magamban, hogy újra megcsináljam. Eladom. A lényeg úgyis az, hogy a kocsi még mindig megy. Hogy még mindig szolgál a maga szürke szerénységében. Legyen innentől más öröme.

Egy kedves ismerősöm pont a Kincsem Parki találkozón mondta nekem, hogy nem érti, hogy miért locsoljuk a pénzt ezekre a nem túl értékes kocsikra? És igaza volt. Egy veterán autót tartani nem csak a múlt egy részének birtoklása, hanem jó befektetés is. Megértettem a leckét. Sok százezret (vagy jelen esetben milliót) eltapsolni egy teljesen értéktelen autóra, ami ha kész van, csak a töredékét éri, minimum butaság. Persze, gazdasági alapon az, és az érzelmek?

Én most egy ideig a pálya széléről figyelem a veterános életet, és mai szándékom szerint csak akkor szállok vissza a "ringbe" ha lesz elég pénzem egy értékálló, pénzzel foghatóan értékes autót megcsinálni és birtokolni.

...

Eladtam a kocsit. Majdnem annyiért amennyiért hat éve vettem. Ezekben az években először minket szolgált, kutyát hurcolt, sok-sok cuccot cígölt és csak ment. Aztán a szüleimet szolgálta, velem csak találkozókra járt, majd végül "nyugdíjba ment volna" kizárólag hobbiautó státuszban, de nem így lett. Eladtam, hogy mást szolgálhasson munkába járáshoz. Nem szerelem autó lesz, hanem használati tárgy, amire való. Nem volt könnyű döntés, de azt mondják, hogy a tárgyakhoz való ragaszkodás a szabadság gátja. Tudja a fene... A kocsi már nem az enyém, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit hoz majd az élet, milyen lesz a következő -- lehetőleg minél régebbi -- isteníthető vackom.

Holnap reggel indulunk Írországba. Az autó patent állapotban van, mi úgyszintén, nagyon jó bulinak ígérkezik a dolog. Most szerdán és pénteken Dubniczkia egy-egy írása jön, olvassátok figyelemmel! :)