Szerda reggel elég vegyes hangulatban ébredtünk. Volt egy elég nagy problémánk, amit gyorsan meg kellett oldanunk, mert sajnos rossz volt a foglalásunk a kompra, ahogy a korábbi részben már megírásra került. Egy méltatlanul gyenge reggeli után indulhatott is a versenyfutás az idővel. (S: Ez a reggeli valami gyalázat volt. Minőségileg nem volt vele baj, de sehol sem láttam olyat, hogy minden ilyen pontosan ki lett volna porciózva. Ha jól emlékszem egy vaj, egy lekvár, két zsemle, egy croissant volt a menü, plusz még néhány kisebb dolog. Mindez nagyon drágán. Mindegy is, itt úgysem akarunk többet megszállni. Vagy ha mégis, akkor majd a reggelit hagyjuk ki.)
Persze voltak homályos terveink, arra, hogy mi legyen, ha nem sikerül feljutnunk a kompra. Kereshetünk egy másik kompot másik kikötőbe érkezéssel, vagy vehetünk egy új jegyet a következő kompra és lekéssük az Írországba menő kompot is. A két autó helye és a négy személyes kabin közel 500 euró volt egy irányba, ezért nagyon nem volt mindegy, hogy sikerül-e a tervünk. A délelőtt többnyire azzal telt, hogy rövidebb autózós etapok közben (Ami alatt átléptük a 72000 mérföldet a Deloreannel) a hajótársaságnak telefonálgatunk sikertelenül. Végül Bopatnak elárulták a harmadik hívás után, hogy muszáj személyesen megjelennünk a kikötőben, hogy egyezkedni tudjunk, mert kabinunk ugyan lenne, de az autók helye kérdéses. Ezt pedig csak a helyszínen lehet elintézni. Sajnos a délelőttre tervezett Ed műhelyének meglátogatása ezzel ugrott, mert inkább úgy döntöttünk, hogy mihamarabb érjünk Ijmuidenbe (Amsterdam kompkikötője), hogy legyen időnk könyörgő borjúszemekkel megpuhítani a kompbürokráciát. (S: Mint kiderült, a hajóstársaság telefonos ügyintézője is ugyanazt a felületet használja, mint amit én is találtam a neten. Márpedig ott aktuális napi foglalást nem lehet módosítani.)
Egy rövidke de annál határozottabb holland rendőri igazoltatás után még kettő óra előtt meg is érkeztünk a délután ötkor induló hajóhoz. (S: Azt nem is írtuk legutóbb, hogy az első napon Bajorország tele volt rendőrökkel. Folyamatosan szedték ki a migránstranszportokat, szerintem néhány dugó ennek volt köszönhető. Ezek a holland rendőrök is identity check miatt állítottak meg minket, az autó papírjait el sem kérték. Mondjuk valahogy nincsen előttem az a szíriai vagy bangladesi menekült, aki Deloreannel megy Németországba a segélyért, de ők tudják.)
A becsekkolást intéző hölgy elmondta, hogy érti a problémánkat és nagyon sajnálja, de a hajó indulása előtt csak fél órával tudja megmondani, hogy akad-e még két hely az autóknak. Pechére azt is elárulta, hogy erről a parkolás vezető Loading Manager dönt. Több se kellett Sidnek és jó magyar szokás szerint megpróbálta megoldani okosba. Persze semmi komolyabbra nem kell gondolni, csak ahelyett, hogy kivárta volna a fél ötöt, inkább megkereste a nagyhatalmú szuperfőnököt és meggyőzte, hogy miért is jó neki, ha felenged minket a hajóra. Azt sajnos nem tudom, hogy Sid szeme színe, a Deloreannek csillogása vagy a szép szavak győzték meg, de a lényeg, hogy lett két helyünk a hajón. (S: Mikor szóltak, hogy mehetünk a jegyünkért és megjelentünk a becsekkolós hölgynél, kaptunk azért egy féldiplomatikus lebaszást, hogy miért ugrálunk mi itt. Ha ő azt mondta, hogy fél ötig kell várni, akkor itt fél ötig kell várni. Látszott, hogy zavarja az önbecsülését, hogy megkerültük a hivatalos utat, de mivel a Loading Officer még nála is nagyobb főnök, ezért kénytelen volt kiadni a jegyünket. Ez a kis javítás mellesleg további 150 eurónkba került, de én ilyen boldogan még nem fizettem ki 45e Ft-ot semmire.)
Elégedetten nyugtáztuk, hogy már csak egy városnézés és egy jó ebéd van hátra az indulásig. Egy jó városnézéshez nem is kell más, mint egy szép város. Ijmuiden nem csúnya, de nem is a turista attrakcióiról híres. Csak egy ’45-ben épült tornyot tudtunk megcsodálni, de azt is hamar eluntuk, mert az idő ismét meglehetősen komor hangulatban volt. Egy jó ebédhez legalább egy valamire való étterem szükséges lett volna, de a legtöbb hely sajnos zárva volt. Bopaték azért találtak valami helyet nyitva és kajáltak is egy rendeset, mi viszont egy parti fekvehányóban ettünk egy nagyon jól elkészített frikandelt (fasírt szerű, pálcikára felszúrt, szögletes virslire emlékeztető, olajban kisütött készség). (S: Egyébként ez az egész útra jellemző volt. Bopaték csapatták a habzsidőzsit, mi meg csöveztünk valahol az Atival. Pénz szempontjából is jobb volt, de igazából én inkább az elvegyülés miatt szeretem ezt. Nézni, hogy egy kikötői munkás mit eszik vagy támaszkodva sörözni a Tesco Express előtt az embereket bámulva a hajléktalanok mellett. Sokkal jobban átjön az adott város hangulata.)
És végre beállhattunk a komphoz a sorba — egy elég ritka, de annál fergetegesebb Ferrari 575 Maranello mellé. Egy átlagos napon minden bizonnyal ez a kocsi vitte volna el a show-t, de ma a két Delorean keltette a nagyobb érdeklődést. Viszont jót beszélgettünk a tulajjal, akit őszintén érdekeltek a DMC-k, minket meg persze az ő V12-es, vörös csodája. (S: Nagyon bitang egy jármű volt ez. Amikor Ati megkérte a tulajt, hogy legyen szíves nyissa ki a motorháztetőt és megpillantottuk a V12-t, egyszerre szakadt ki belőlünk egy felhördülés, a tulaj nagy megelégedésére.)
A hajón még velünk tartott 170 motoros is, akiknek egy nagyobb része a Man-szigeti TT-re ment, és egy kisebb Porsche társaság is, akik egy skóciai körutazásra igyekeztek. Meglehetősen tartottam a 14 órás hajózástól, mert nem érzem magam otthon a tengeren, másrészt "mit fogok én ott ennyi ideig csinálni?”. Ezen a kompon talán unatkozni lehet a legnehezebben. Vannak jól felszerelt üzletek, kávézók, kaszinó, bingónak helyet adó night club és egy bár a tetőteraszon, ami pár percre visszarepített engem ’93-ba Balatonszéplakra, ahol egy motoroskocsmában csodálkoztam rá a világ sokszínűségére. Vagy száz söröző, sok nyelven beszélgető, kopott bőrruhába öltözött, kivarrt, ősz motoros hippi elég sajátos hangulatot tud teremteni bárhol a világon. Itt is sikerült. Az egyre erősödő hullámzás és a közelgő vihar ellen a legjobb ötletünk a pálinka volt. Mindig lehet rá számítani és mindig ő győz… Most is így lett, mehettünk aludni. (S: És mennyire jól esett ez az alvás ez után a két stresszes nap után! Még akkor is, ha este elég rossz idő volt, ezért nagyon imbolygott a hajó. Kicsit rosszul is aludtam, de ekkor még nem tudtam, hogy a következő rendes alvásunk ugyanezen a hajón lesz visszafelé. Nagyon kemény napok következtek.)

Innen már majdnem minden simán ment. Persze dehogy ment simán, hisz' 100 kilométert szinte lépésben tudtunk csak megtenni. Óriási dugó volt és egy helyen le is tereltek minket a pályáról. Ebben az a rossz, hogy fogalmunk sem volt, hogy merre tovább, viszont a jó az az, hogy gyönyörű ködös erdei utakon sikerült tennünk egy kisebb kerülőt. Ezt szerintem csak én élveztem. A cél erre a napra az volt, – hogy ha lehet – jussunk túl Frankfurton, hogy elkerüljük az esetleges másnap reggeli dugót és még be tudjunk ugrani Ed műhelyébe a komp indulása előtt. Ez azért volt fontos, mert Bopat kocsijának a fényszóró kapcsolója az úton dögledezni kezdett. Volt, hogy csak kiékelve működött, volt, hogy úgy működött, ahogy kell. (S: Messze ez volt az eddigi legrosszabb odautam. Általában 4-5 óra körülre szoktam lenyomni a 800 kilométeres távot, de ezúttal 8 óra körül értünk Pommersfelden közelébe. Hihetetlen szopórollerezés volt, a valamikor elkészülő videóban majd látszódni fog.)
Valahol Frankfurt és Koblenz között egy Bad Camberg nevű helyen találtunk egy pálya melletti, indokolatlanul drága hotelt. De 950 megtett kilométer után mindannyiunknak megfelelt ez a szállás. Egy lefekvés előtti egészségügyi pálinka után Sid még a biztonság kedvéért megnézte a komp foglalásunkat, hogy biztosan rendben van-e. Hát... őőő... A pár hónappal korábban foglalt és mindhármunk által átnézett foglaláson szinte minden rendben volt. Jól emlékeztünk az indulás napjára, sőt percre pontosan tudtuk, hogy mikor indult, csak éppen az irányokkal akadt egy nagyobb probléma. Sajnos nem Amsterdamból Newcaste irányba volt foglalásunk, hanem pont fordítva. Sid hitetlenkedve meredt a bookingra miközben kihordott lábon egy pitvarit. Bekopogtunk Bopatékhoz, hogy elmondjuk, hogy akadt egy szemmel jól látható problémánk. Nagy izgatottságra nem volt ok, hisz' az efféle szarságok szinte mindig megoldódnak. Ez a holnap problémája. Legalábbis ezekkel a gondolatokkal feküdtünk le aludni. (S: Nem vagyok az idegeskedős típus senki szerint, de itt én tényleg agybajt kaptam. Egész napos szopás a dugóban, meg ez is. Készen voltam. Viszont a többiek klubhoz illő totális nyugalma és vállvonogatása visszaadta az életkedvemet és reményemet. Ekkora pozitív kisugárzással nem veszthettünk.)
De most nem erről a kocsiról lesz szó, mert sajnos ennek a típusnak a Deloreanhoz semmi köze sincs. Ahogy az R5-nek sincs. De azt el kell mondjam, hogy a Renault márkához a kicsike, imbolygós futóművű, gyenge motorú ötös miatt kötődöm. Az első nyugati autónk egy első szériás ötös volt. Imádtam. Aztán a szerelemre rásegített egy '82-es vinyl tetős aranyszínű ötös is, amit még '94-ben cseréltem egy kispolskira. Még az sem kizárt, hogy egyszer még lesz egy ilyenem.
De legyen szó végre a 310-esről. A logikus az lenne, hogy 210-esnek hívják, hiszen a 110-es utódja, de sajnos a név házon belül foglalat volt. Miért is tartjuk ezt a kocsit Delorean-rokonnak? Először is a felépítése miatt. A DMC-hez hasonló alvázra épített kocsi ez is, és rohadásra sem igen hajlamos, bár itt nem rozsdamentes acél elemek adják a külső héjat, hanem üvegszálas elemek, amiket acélcsővázra szereltek. Közös még (1976-tól) a hátsó tengely mögé helyezett PRV motor is. Itt kevesebb mint 2700 köbcenti a lökettérfogat és az elektronikus befecskendező is hiányzik, itt a karburátorokkal oldották meg a motor "etetését". Először Solex 34-esek, később Weber 46 IDA karbik szolgálták ki a motort. 150 lóerő és az egy tonnás súly igazi sportkocsivá tette a 310-est, a specifikációk szerint képes volt a 220 km/órás sebességre is.
A megjelenése ízlés dolga, de szerintem nem vethető össze a nagy előddel, ahogy a sportsikerei sem. A kocsit kézzel szerelték össze, ami drága és időigényes is volt. Egy-egy példány teljes összeszerelése 130 órát vett igénybe. Persze ahol tudtak, spóroltak a mérnökök, és néhány alkatrészt házon belülről szereztek be, mint a kormányművet, ami egy 504-es pugból származik, vagy az indexet, amit egy 1300-as Simcából kölcsönöztek. A futómű a dicsőséges R5 turbo kicsit átszabott változata. A modell utolsó két évében készült néhány (27 darab) izmosabb változat is "Alpine A310 V6 Pack GT Kit Boulogne" néven. Ezekbe a példányokba már 2.9 literes motor került, és három darab Weber 42DCNF karbi segített elérni a 193 lóerőt. Ez azért egy utcai Renaulttól 1984-ben nagyon szép teljesítmény volt.
Még egy hasonlóság van a 310-es és a DMC között, mégpedig a legyártott darabszám, a teljes modellperiódus alatt (1971-1984) kicsit több mint 9000 darab készült. De egy valami nagyon hiányzik ebből a típusból: a legenda státusz. Amíg a jobb autógyűjtemények és múzeumok büszkélkedhetnek egy-egy DMC-vel, addig Alpine A310-est nem nagyon szoktak kiállítani. Persze ez nem tény, de valahogy én még nem futottam össze sehol ilyen típussal. De meg kell mondjam, nagyon szeretnék. Majdnem annyira, mint egy A110-essel.
És ekkor már évek óta a magyar utakon szaladt a Fiestám. Akkor talán még felfelé tűnt ki a szocialista masszából. Innen még több mint húsz év telt el addig, hogy "találkoztunk". Aztán valamiért úgy gondoltam többször is, hogy meg akarom menteni ezt a kocsit. Hogy miért? Nem tudom sajnos. Persze az ígéretesnek tűnt, hogy ez egy olcsó autó, olcsó alkatrészekkel, és sok Fordos barátom, ismerősöm van, akik segítenek. Neki is láttam többször. Sokadszorra majdnem úgy is sikerült, amilyennek megálmodtam. Lett egy veteránautóm, szinte teljesen eredeti állapotban. Marha büszke voltam. Igen, egy Ford Fiestára. Nekem sajnos nem volt olyan szerencsém, hogy megörököltem volna a nagyszüleim autóját, amiben még gyerekként ugráltam. A szomszéd pajtájában sem találtam 25 éve parkoló autót, és az elmúlt években nem is volt egyben annyi pénzem, hogy egy valamirevaló (értsd: a tömegek számára is értékes) oldtimert vásároljak. Ezért maradt ez a kocsi. És meglett ahogy akartam. Amiért annyi pénzt, időt és energiát áldoztam. Pont olyan volt, ahogy milliószor elképzeltem.
Egy kedves ismerősöm pont a Kincsem Parki találkozón mondta nekem, hogy nem érti, hogy miért locsoljuk a pénzt ezekre a nem túl értékes kocsikra? És igaza volt. Egy veterán autót tartani nem csak a múlt egy részének birtoklása, hanem jó befektetés is. Megértettem a leckét. Sok százezret (vagy jelen esetben milliót) eltapsolni egy teljesen értéktelen autóra, ami ha kész van, csak a töredékét éri, minimum butaság. Persze, gazdasági alapon az, és az érzelmek?